A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-18 / 3. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes ß. szerelnie Beszélgetés hallatszott odakintről, majd az ajtó kinyílt, és belépett Galina Petrovna, halina csizmában, rövid bundában, kis bőrönddel a kezében. — Vendéget hoztam! — mondta Gricko, belépve Galina Petrovna mögött. Polinyin fölállt, megindult a szoba közepén álló Galina Petrovna felé, és szótlanul kivette hideg kezéből a bőröndöt. — Hát nem csodálatos, bámulatos, igaz? Díszszemlét tartottak! — hadarta Galina Petrovna, amíg Polinyin lesegítette a bundáját. — Reggel még nem gondoltam, hogy eljövök, de aztán a műsor után úgy döntöttem, hogy meg kell látogatnom. Nem haragszik? — De haragszik. Mindjárt fenyítést kapok, hogy beengedtem a repülőtérre — mondta Gricko, a havat rázva Galina Petrovna szőrmesapkájáról, és Polinyinra sandított, akinek olyan elégedettség ült az arcán, hogy szinte nevetséges volt. — Délben voltam a kórházban, és a nővér mondta, hogy érdeklődött felőlem... — dadogta Galina Petrovna. Polinyin gondolta, hogy most majd rátér a levélre, de nem így történt. — Aztán kiderült, hogy itt a közelben lesz a műsor. A politikai tiszt volt olyan szíves, hogy elhozott egy percre. Ügy volt, hogy mindjárt megyünk is vissza Murmanszkba, de Gricko elvtárs azt mondta, hogy majd később maguk adnak egy gépkocsit, amivel hazamehetek, és ezért itt maradtam. Adnak gépkocsit? Galina Petrovna kicsit kényelmetlenül érezte magát, és úgy látszott, ő maga sem tudja, mit mondjon. — Talán egy kicsit melegedjen meg, és egyék valamit — szólalt meg Gricko. Galina Petrovna nem késlekedett a válasszal, mondta, hogy kész örömmel meg is melegszik, eszik is valamit, mert átfázott, meg éhes is, mert a kollégák ott maradtak vacsorázni, ahol a koncertet adták, de ő már az elején kérte, hogy mindjárt vigyék vissza Murmanszkba, aztán az úton rábeszélte őket, hogy hozzák ide. — Szóval, becsaptam őket egy kicsit. Nem nagyon értek hozzá, de sikerült. Ugye, feltétlenül visszavisznek? — Ha egyszer megígértük, ne nyugtalankodjék! — mondta Gricko. — Nem tudom, hogy van ez a gyalogságnál, de a repülőknél ez a rend. — Ne bántsa a gyalogságot — mondta Galina Petrovna —, hiszen ők hoztak ide. — Miért bántanám — mondta Gricko —, ellenkezőleg, holnap parancsban fejezzük ki hálánkat. Majd én elkészítem, és odaadom az ezredesnek aláírásra! — Amíg ezt mondta, az asztal alatt kotorászott hosszú kezével, és hol ezt, hol azt rakott az asztalra: egy üveg szeszt, egy csomag kétszersültet, egy doboz konzervet, egy darab sajtot, füstölt kolbászt. Polinyin hozzászokott, hogy Gricko vezeti közös legénykonyhájukat, és nem is szereti, ha zavarják, ezért nem vett részt a vacsora előkészítésében, hanem csak ült, és hallgatott a sarokban, gondterhelten nézve Galina Petrovnát, aki vidáman fecsegett Grickóval, mintha őróla teljesen elfeledkezett volna. „Vajon készakarva teszi?“ — gondolta Polinyin, Galina Petrovnát figyelve. Kérdésére csak azután kapott választ, amikor már ittak — Galina Petrovna egy fél pohár, ők ketten egy-egy teli pohár hígított szeszt, és amikor Grickónak, miután bekapott egy negyed karika kolbászt, hirtelen „el kellett távoznia a törzsirodára“. Alig csukódott be Gricko mögött az ajtó, Galina Petrovna arca teljesen megváltozott: fáradt, szomorkás kifejezés ült ki rá, ugyanaz, amely meghatotta Polinyint első találkozásuk alkalmával, amikor Galina Petrovna énekelt. Mozdulatlanul ült nagyon sokáig, talán néhány percig is, és nem szólt egy szót sem, sőt nem is nézett Polinyinra. — Látja, én jöttem el magához — szólalt meg. — Okos asszony nem tesz ilyet, de úgy látszik, én nem vagyok az. Legalább mondjon valamit! Csak erőltettem a beszélgetést, amíg itt volt a bajtársa, de valóban szégyellem magamat, és félek. Mit lehetett erre mondani? Polinyin megértette a szavaiból, hogy mindaz, amit a levélben írt, igaz: szereti Polinyint, és eljött a válaszért. Fölkelt a helyéről, odament Galina Petrovnához, könyökénél fogva fölemelte az asztaltól, átölelte, és megcsókolta, mindvégig belenézve Galina Petrovna közvetlen közelről rámeredő, meg sem rebbenő szemébe. Ezután ismét leültette a székre, és bár meg is csókolta már, még mindig nem tudta, mit mondjon neki. Kissé sántítva járkálni kezdett felalá. közben egy pillantást sem vetve Galina Petrovnára. — Üljön le! Hallja?! Polinyin még egyszer végigment a szobán, azután leült. Azt hitte, hogy Galina Petrovna megsértődött. De Galina Petrovna két kezével átnyúlt az asztal fölött, megfogta Polinyin kezét, és megcsókolta, annyira váratlanul, hogy az el sem tudta rántani, csak arra maradt ideje, hogy meglepetésében és szégyenében elpiruljon. — Hát, így — mondta Galina Petrovna. — De maga ma ne csókoljon meg többször. Rendben van? Polinyin rábólintott. Még mindig képtelen volt megszólalni. — Es ne járkáljon többet az egyik sarokból a másikba, hiszen sántít. — Ne sértődjék meg, ha megkérdezem: férjnél van? — kényszerítette ki magából végre a kérdést Polinyin. — Most nem — mondta Galina Petrovna, némi tétovázás után —, korábban voltam. — Ismét tétovázott, aztán hozzátette: — Kétszer is. Nem találta nevetségesnek azt a fényképet? — Miért? — Nem lepődött meg? Nem tépte össze? Polinyin benyúlt a zubbonya zsebébe, szó nélkül elővette a képet, és letette az, asztalra Galina Petrovna elé. , — Sajnáltam volna, ha összetépi — mondta 1—, ez a legkedvesebb képem, azért; küldtem el magának. Ez a kép — a kezdet, azé is, ami volt azután, azé is, amiből sohasem lett semmi, pedig úgy gondoltam, hogy egyszer majd lesz ... Akkor nem kérdezte volna meg tőlem, hogy van-e férjem. — Hány éves volt akkor? — kérdezte Polinyin. — Akkor is egyidősek voltunk: tizennyolc. — Eszre sem vett volna engem akkor — mondta Polinyin. — Akkor még át sem léptem a repülőiskola küszöbét, vagonkísérő voltam, és esti iskolába jártam. — Bizonyára nem vettem volna észre — egyezett bele Galina Petrovna. — Én magam is ... És elkezdett mesélni akkori önmagáról, a vidékről Moszkvába felkerült kislányról. Arról, hogy egyidejűleg tanult a színházi stúdióban, és dolgozott, és mennyi apró ügyeskedésre volt szüksége, hogy jól öltözöttnek lássék az egy szál ruhájával meg a két blúzával: hogy hogyan kunyeráltak ki egy szabadjegyet a Művész Színházba, és hogyan lógtak be ketten, hárman is azzal az egy jeggyel; hogyan festette olajfestékkel mindig más és más színűre az egy pár cipőjét; hogyan élt akkor, amikor elvesztette az élelmiszerjegyét, és fél hónapon át azt hazudta a barátnőinek, hogy egy szerep miatt kell lefogynia ... És ahogy mindezt elmondta magáról, sokkal közelebb került Polinyin szívéhez, hiszen fiatal korában a sorsa sokban hasonlított az ő ijfúkorára; ő is szegény volt pénzben, rokonokban, de gazdag jó barátokban, neki is hol csak a foga közé jutott cukor, hol meg csak a szeme elé, egyik fizetéstől a másikig húzta, papírból ebédelve-vacsorázva, mindig kialvatlanul. De volt köztük különbség is. amit nem lehetett észre nem venni, ö egyszerűen, vidáman emlékezett viszsza az ifjúkorára, mint olyan ember, akinek a múlt magától értetődően a jelenhez vezető utat jelenti, és az a jelene, amire fiatal korában, mint a jövőjére gondolt. Galina Petrovna viszont — ezt észrevette Polinyin — valami szomorú .csodálkozással emlékezett vissza a fiatalkorára, mint egy lépcsősorra, amely végül iá nem oda vezetett, ahová c szerette volna. Miközben hallgatta Galina Petrovna szavait, igyekezett behatolói e mögé a szomorúság mögé, megértetni, vajon mi történhetett ezzel az asszonynyal, miért nem sikerült minden úgy, ' ahogy szerette volna. „Lehet, hogy valóban rendkívül tehetséges volt, csak valakinek a gáncsoskodása miatt minden másképpen alakult, mint ahogy kellett volna! Előfordul ilyesmi nálunk, a légierőknél is, egyeseknek kijön a lépés, másoknak nem, itt nem sikerül valami, ott belebuksz, és kész; más az ember, és más a szolgálati lap! Lehet, hogy vele is ez történt?“ Polinyin eltűnődött Galina Petrovna két házasságán, de nem faggatta, érezte, hogy nem akar többet mondani erről. Galina Petrovna felállt, bőröndje fölé hajolt, és kinyitotta. A bőrönd tele volt színházi kellékekkel! egy fekete ruha, akkor is ez Volt rajta, amikor verseket mondott, valami nyakék, inkább karácsonyfadíszre hasonlított, egy hajsütővas ... A holmik között turkálva, végül a bőrönd aljáról előhúzott egy csomó fényképet. — Üljön ide mellém — mondta az asztalhoz ülve. — Megmutatom a fényképeimet. (Folytatjuk)