A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-14 / 24. szám
Olaszországban egyértelműen a demokratikus erők győzelmeként s a jobboldal vereségeként értékelik a válási népszavazás eredményét. Arra a kérdésre, hogy kívánja-e a válási törvény eltörlését, 33 millió szavazó közül több mint 19 millió felelt nemmel. Az igen és a nem szavazatok aránya országosan 59,1—40,9 százalék. A nagyvárosokban ennél is magasabb volt a nem győzelme: Rómában 68 százalék. Genovában 75,7 százalék. Livornóban 77 százalék. Még a gazdaságilag elmaradott és mélységesen vallásos Délen is számos körzetben a nem szavazatok voltak túlsúlyban. Szicília, Szardínia is a válási törvény eltörlése ellen szavazott. Nápolyban 60—40 százalék volt a nem-igen szavazatok aránya. E vidékekről tömegesen vándorolnak el a férfiak a Közös Piac országaiba munkát keresni. A szicíliai, szardíniái asszonyok évek, sőt évtizedek óta élnek „elváltán“, s mint a népszavazás bizonyítja, ők sem a válási törvény eltörlésétől várják sorsuk jobbra fordulását. A váláspártiak, az 1970 decemberében elfogadott válási törvény megtartásáért harcoló laikus pártok, beleértve azokat is, amelyek a jelenlegi koalíció tagjai, együttesen hét százalékkal több szavazatot kaptak, mint az 1972-es parlamenti választásokon. Az igen hívei két és fél millió szavazatot veszítettek. Az Unitó, a kommunista párt lapja tegnapi számának első oldalán hatalmas vörös betűk hirdették: „A szabadság nagy győzelme“. Róma valóságos népünnepéllyel köszöntötte a referendum eredményét. A városközpontban hétfőn kora délutántól megbénult a forgalom. Tízezrek özönlötték el a Navona teret, majd fáklyát, vörös zászlókat lobogtató tüntetők végtelen menete hömpölygött az utcákon, tereken egész éjszaka. , Ez már önmagában is jelzi, hogy a nem híve# nem csupán a válás törvényes szabadságát ünnepelték. Kétségtelen ugyanis, hogy a válási szabadság a demokratikus szabadságjogok szerves része. A klerikális reakció vezéralakja, Fanfani és Almirante, az MSI, a fasiszta párt vezére, a választási kampányban arról szónokolt, hogy a válás „halálos csapás a csalódra“. Agitációjuk nem nélkülözte a demagóg szentimentalizmust, s. nem utolsósorban a hisztérikus kommunistaellenes uszítást. A klerikális jobboldali sajtó odáig ment, hogy meghamisította Marxot és Togliattit, a válás ellenzőinek tüntetve fel őket. Végső soron azonban a jobboldal leleplezte magát. Egyre nyilvánvalóbbá lesz: a referátumot ürügynek akarta felhasználni arra, hogy a parlamentben a törvényesség, az alkotmány fölé kerekedő többséget hozzon létre. Ezt az alkalmat ragadta meg Fanfani, aki a közép-bal koalícióval, a demokratikus erők egyre határozottabban kibontakozó akcióegységével szemben a teklntélyuralmi rendszert, a gaulleizmusnak sajátos A szabadság nagy győzelme olasz változatát akarta megteremteni. Nem kétséges, hogy ha a válási törvény ellenzői győztek volna, ez lett volna az első lépcső e terv megvalósítása felé. De nem ez történt. A nem győzelme az olasz haladó tömegek erejét, politikai érettségét bizonyítja. A tömegek — beleértve a parlamenten kívüli baloldalt is, amely először csatlakozott a laikus pártokhoz — látták, hogy a referendumnak lényegesen nagyobb a tétje, mint a „válni vagy nem válni“ kérdése. A népszavazás politikai harc volt. Loris Fortuna szocialista képviselő, aki 1965- ben terjesztette a képviselőház elé a válási törvény első változatát, a külföldi tudósítók klubjában rendezett sajtóértekezletén kijelentette, hogy az eredményt nem úgy kell értékelni, mint a laikusok győzelmét. A laikusok, a demokratikus érzelmű katolikusok együttesen győztek a klerikális reakció és a fasiszták fölött. A tanulságok levonása hosszú időt vesz igénybe. Annyi bizonyos, hogy a középbal megerősödött, értve ezalatt a kormánykoalícióban részt vevő laikus pártokat. A kereszténydemokraták számára a legfőbb tanulság az, hogy nincs konzervatív választói többség, nem nyithatnak jobbra, ha meg akarják őrizni pozícióikat. A népszavazás eredményei, a nem 59 százalékos győzelme, új lehetőségeket kínál a haladó erők akcióegysége számára. Erre égető szükség van, hiszen Olaszország mai gazdasági, politikai helyzetében egyre sürgetőbbé válnak a társadalmi, gazdasági reformok. Új elnök Franciaországban, új kancellár az NSZK-ban A nemzetközi érdeklődés előterében továbbra is a francia elnökválasztás kimenetele áll. A politikusok, hírmagyarázók világszerte kiemelik a francia egyesült baloldal sikerét. Giscard d'Estaing, a nagyburzsoázia és a konzervatív erők képviselője mindössze néhány százezer szavazattal előzte meg a baloldal közös jelöltjét, Mitterrand-t. A baloldol tehát nagyon közel állt a győzelemhez. Az elnökválasztás első fordulójában Mitterrand-ra csaknem egymillióval több választó szavazott, mint egy évvel ezelőtt a parlamenti választásokon a közös kormányprogram három pártjára együttvéve. És most a baloldal további kétmillióval növelte szavazatainak számátl Soha ennyi szavazatot, soha ilyen magas százalékarányt nem kapott eddig a baloldal. De — és ez talán még fontosabb — akcióegysége sem épült soha ilyen erős és vonzó politikai alapra. Az új francia államfő bei- és külpolitikájának kialakításában nem hagyhatja figyelmen kívül a több mint 12 millió baloldali szavazó állásfoglalását. Az is lényeges szempont, hogy az elnökválasztás második fordulójában a gaulleisták nagy része Glscord-t támogatta, ami önmagában is egyfajta elkötelezettséget jelent a francia külpolitika eddigi vonalának folytatása mellett. Ez a külpolitika tekintélyét és népszerűségét annak a határozottságnak és önállóságnak köszönheti, amellyel De Gaulle annak idején szembefordult a nyugati szövetség megkövesedett elveivel, a hidegháború stratégiájával. Mindenki tudja, hogy Pompidou idején ez a politika milyen szerepet játszott a nemzetközi enyhülési folyamat elindításában, hogy elsőnek jutott arra a következtetésre; el kell fogadni a baráti jobbot, amelyet a Szovjetunió, az európai szocialista államok feléje nyújtottak. Párizs külpolitikóia az elmúlt években a történelem tartósan ható tényezőin alapul s az ország reális érdekeinek felismerésén. Ennek a politikának a folytatását kívánta — bárhogyan oszlottak meg a szavazatok — a népszavazás résztvevőinek óriási többsége. Ezért jogos az a várakozás, hogy a francia külpolitika főbb vonala változatlan marad. A nemzetközi élet másik izgató kérdései az új bonni kormány politikája. Helmut Schmidt a kormányalakítás után azonnal nyilatkozott a moszkvai Pravdának, és ebben leszögezte: „A szovjet vezetés és a Szovjetunió népe bizonyos lehet benne, hogy folytatjuk a Szovjetunióval való együttműködés politikáját." A kormányfő azt is hangsúlyozta, hogy elégedett a tavalyi szovjet-nyugatnémet csúcstalálkozó óta a kapcsolatok építésében elért eredményekkel. A bonni Brezsnyev-látogatással a kölcsönös kontaktusok fejlesztésében megtörtént az alapvetés s „még szándékunkban áll folytatni ezeket o kontaktusokat“ — fűzte hozzá. Schmidt kijelentette, hogy helyesen látják a szovjet kommentátorok: az új kormány valóban követni fogja a lemondott Brandt kancellár politikáját, és változatlan marad a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatok elmélyítésének irányvonala. Ezek a gyors és meglehetősen egyértelműnek mondható reagálások a külpolitika irányvonalára vonatkozólag arra vallanak, hogy az új kormány Giscard d’Estaing, az új francia államfő programja döntően a bel- és gazdaságpolitika teendőire irányul. Bizonyos, hogy ezeknek a kérdéseknek a megoldása nem lesz könnyű feladata az új kancellárnak. « A szavazás előestéjén a fiatalok hatalmas tömege hallgatta meg az Olasz Kommunista Párt főtitkárának E. Berlinguernek a beszédét.
