A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-07 / 23. szám
emondó? — kérdezte a nő tegnap, a tüdőszűrő kisablakánól. Felemelte az asztalkáról szemüvegét, s mint a cvikkert, szeméhez emelte a bal üveget. Érdekelte a maszatos pecsét. — Rádió? — kérdezte még egyszer nyájasan. — Nem — felelte Juló. — Vasút? — kérdezte a nő újra. — Nem — felelte megint. — Bemondó... — ismételte a nő tűnődve, és az adatot kartonra vezette. — De hol? — s hirtelen kihajolt a kisablakon. — A KÖZÉRT-nél — mondta ő. — Fűszer és csemege. — Mit mond be ott? — A pénztárnál. A gépbe. Az árakat. — Mozogjon egy kicsit gyorsabban, drágám. Ezt így adja oda a főorvos úrnak! Vitte a kartonokat összecsippentve, ujjai közt. Már az ajtóban leengedte a kombinépántot. Nem takargatta a mellét, a sprőd vászonköpeny napközben úgyis lenyomja. Két öregasszony után lépett a szűrőgépbe. Vállát előreengedte, a vékony láncot az aranykulcsocskával szájába vette, a gép kattant. — Tovább — mondta az orvos, s már kint is volt a váróban, öltözhetett. — Beütő... — szólt oda kolléganőjének, s egy fagyasztott csirkét a mérlegre dobott. — Harminckettő hatvan ... Azt kellett volna mondani... A tüdőszűrésen. A kolléganő éppen váltott. Mozogtak az ujjvégei megcsonkított cérnakesztyűjében, két -ujja fázósan vonaglott, összeborult a kassza fölött, mintha modern bábjátékot játszana. Fülét lehúzta a vastag rézkarika. Orrlyuka feltűnően tág volt, ezért azt a bolondos képzeletet keltette, hogy eredetileg az orrában hordta a rézkarikát. — Tovább — mondta, s eltolta a kosarat. — Mit akarsz? — kérdezte Julótól. — Hogy a tüdőszűrésen ... Négy hatvan ... öt tíz ... — Aprót kérek. Mi van a tüdőszűréssel? — Ez finomított... negyven fillérrel több... A bemondó nem jó. Ügy néznek az emberre, mint a hülyére ... — Tovább. Frissebben ... Juló eleinte szerette ezt a munkát, tetszett neki, ahogy csattog a kaszszagép. Egyszer — három hétig — helyettesített egy irodán. Ott voltak ilyen elegáns, fekete gépek. Az üzlet reggeltől estig tele. Száll a liszt, a cukorpor, recsegnek a műanyag kosarak. — Holnap felszerelik a szélfüggönyt ... Mibe kerül egy zacskó ceyloni? — Tanuld meg ... Ki van írva. Ezek a jó kosarak. Amelyekben egy-két zacskó lötyög. Nem kell méricskélni. Emelni senki sem akar. Állnak a sorban, elérnek a pénztárgéphez, és csak lóg a kezükben a kosár. Pedig oda kell tenni. A mélyedésbe. Ott a helye. — Hórukk... — mondta az anyónak, aztán megsajnálta, segített. Az anyóka begombolkozott, és hosszasan böngészte a cédulát. — Tovább — hessegette a rézkarikás. Az anyó egyeztette a tételeket. Ojra összeadta, a gép után. — A fene tudja — mondta aztán ellenségesen. — Sok. Nagyon sok. Hiszen alig vettem ... Juló sóhajtott. A rézkarikás dühösen taszított egyet a kosáron. — A nyugdíjat nem mi intézzük. Tovább. — S még azt mondják, nincsenek boszorkányok — nevetett a fiatalember. — Kezicsókolom ... egy üveg borocska... Hogy tetszik lenni? Huszonhét kilencven ... A fiatalember fizetett. Az ajtónál megállt, sunyin vizsgálgatta a celofánt. — Mit ütöttél? — kérdezte a rézkarikás. Juló nem emlékezett. Utálta ezt a fiatalembert. A harmadik udvarlójára hasonlított. Amelyik nem jött el a moziba. Pedig nyolcforintos jegy volt, erkély közép ... — Nyolc ... — Tudtommal hat — mondta a hölgy halkan. — A lónak négy lába van, mégis megbotlik — mosolygott a pénztárosnő —, elnézést, asszonyom ... Közeledett a boltvezető. Egy üveg bor a hóna alatt. A boltvezető éltartó nadrágot, vakítóan fehér köpenyt és diszkrét nyakkendőt viselt, a felső zsebében több színű toll. Szép volt és higiénikus, mint egy főorvos az SZTK-ban. — Mennyi ez a bor? — kérdezte Julótól. — Huszonhét kilencven ... A sor megállt. Érdeklődő csend lett. — Olvassa el... Mennyi ? — Huszonhét kilencven... — rebegte Juló. — Még egyszer ... — Huszonhét ki... — Hát ez olvasni sem tud — mondta a vezető a rézkarikásnak. — Itt álljak a háta mögött? Juló ráncolta a homlokát. Nézte az árcédulát. — Huszonkilenc hetven — kiáltotta. — Huszonkilenc hetven... Kilenc és hét... összecseréltem. — Jegyzem — mondta a férfi, előtolta a tollán a pirosat, fényes papírszeletre vezette: — Mínusz egy forint nyolcvan. A múlt hónapban száztizenkét forinttal kapott így kevesebbet. A kilencszáztízből. — Vigyázz — mondta a pénztárosnő. Túl sokat beszélsz. Otthon beszélgess. Apuka már öreg. És süket is. Ha szól hozzá, a szomszédok átkopognak. Azt hiszik, veszekednek. — Ezt a gyereknek viszem... a Korfut szeretik, a keserűt nem, a fiú még megeszi, de a kis büdös lány kiköpi, mert az apjuk egy szem, nem sok, annyit sem soha ... — Az asszony kotorászott a buggyos plesztiktáskában. Sötétbarna, halszálkás férfizakót hordott és rózsaszínű orlonsapkát, borzas pomponnal. — Tovább, kedves — mondta a rézkarikás, és hintáztatott egyet a fülbevalóján. De az még visszaszólt: — ... A mogyorót sem eszi meg. Kiköpi a kis tenyerébe, és dugdossa az én számba: hámi, hámi anyuka... — És ezt kénytelen az ember végighallgatni — mondta a vöröseslila, kabát nélküli, hosszú mellényes fiatal hölgy. Három icipici csomag lapult a kosarában. — Kétszázötvennyolc ... — énekelte Juló, s maga is csodálkozott. — És még ez a demizson, húszliteres ... — Hatszáz plusz betét... Hogy tetszik elvinni? — kérdezte Juló, s majdnem ráesett a demizsonra. — Nem vagyok egyedül — mondta a hölgy, olvatag, hálás címlapmosollyal. Nincs egyedül — gondolta Juló. — Persze. Ez a szép nő. A pénztár túloldalán középkorú asszony állt, megragadta a demizsont, görgette kifelé, a fiatal hölgy kinyitotta előtte az ajtót, mutatta, a kocsi hol áll. — Ilyen mellényt — mondta Juló — én is köthetnék. Karcsúsít... Zacskót nem tudok adni. — Nem pászol a te alakodra ... Túróhoz nem jár külön zacskó. Tovább. Csak el ne fogyjon a tekercs — gondolta Juló. — Az szörnyű, ha lefogy. Csupa lila ragacs lesz a kezem. A sor pedig kígyóvá nyúlik, sziszeg. — Lalika ... Lalika ... — kiáltotta egy néni. A feje búbján kis merev farokban végződött a kalap. — Nem látták a gyereket? Kiflivel?... Sóskiflivel ? ... — Ez nem gyermekmegőrző — mondta a pénztárosnő. — Ne tessék csupa apróval fizetni, drága nagymama... A vezető megint felrémlett. Szorosan odaállt Juló háta mögé, figyelte a kezét. Juló villámgyorsan verte a gépet. A számok egymásba úsztak. — Így van a vevő becsapva — mondta egy bajuszos bácsi —, pritty, pratty, prutty, mehet... — Lassabban... — oktatta a vezető. — Nem kapkodunk. Távozott balra, menet közben végigzongorázta a befőttesüvegek tetejét. — Ne tessék százassal fizetni — mondta a rézkarikás ridegen. — Se apróval, se százassal? — Tízes. Húszas. — A pénztárosnő egy kissé megemelkedett, belekukkantott a pénztárca rekeszébe. — Van ott normális pénz is. — Nem irigylem a férjét... — morogta a bácsi. Juló feldühödött. A rézkarikást tavaly hagyta el az ura, és éppen viszsza akart már jönni, amikor az állványról ittasan leesett. — A magánéletünkhöz a kedves vevőnek semmi köze — mondta. — Ne tessék velünk szórakozni. — Miért? — kérdezte a bácsi, és valami csúnya volt a szemében. — örülne maga annak. Ha én magát... — Olyan mozdulatot tett, mintha összegyűrne, aztán kicsavarna egy rongyot. Mire felelt volna, az öreg már eltávolodott. Még vissza is mosolygott, legényesen. — Fogd be a szád — vakkantott a rézkarikás. — Nem az a dolgod, hogy beszélj. Ne szólj te semmit. Se jót, se rosszat. — A feketénk — mondta Juló reménykedve. Látta a poharat, vajszínű habbal a tetején. — Ilyenkor hozza Bakrainé a feketét. — Nincs gőz — közölte a pénztárosnő. — Arra ne várj. Még négy óra estig. — Huszonkettő húsz ... Három ... Hat... És a tévé? Ma este mit ad? — Aprót kérek ... Szerelmi románc ... Francia film. — Szerelmi románc? — Folyik a tej... Julónak viszketett az orra. Dörzsölgette a könyökével. Undorodott a kezétől. Mézes, morzsás ujjai arra a homályos mesére emlékeztették, amelyben a rajtakapott bűnöst különös módon büntetik: először szurokba mártják, azután belehempergetik a tollasgödörbe. A sor dagadt, hullámzott, tűrt. A kosarak. Kenyér, vaj, sajt. Kenyér, vaj, zsír, szalámi. Liszt, só, citrom, csont. Rum, gin, kávé, narancs, gesztenyekrém. — Jaj — kiáltotta ez az úr. — Banán ... Pardon ... — néhány percre otthagyta a kosarat. Két kiló banán pottyant a kosárba. — Tovább. Húsz deka főzőkolbász. Egyetlen savanyú uborka. — Tovább. — Azt mondod, Szerelmi románc? — Kétórás film. Egész estét betöltő. Szuper ... Arrább tessék pakolászni ... Repríz ... — Miről szól? Ki játssza? — Van benne egy nő, aki feláldozza magát. Pedig mást szeret. Az Alain Delont szereti. De azért feláldozza. De nem ám csak úgy... Ez ki van fejtve benne; mélyen ... A szakadtat tessék a bankba! — Unalmas, nem? Harmincegy hetven... Gyönyörű? Élmény. Tudod, hogy én válogatós vagyok ... Tovább. De ez élmény. Nyolcra hazaérek — gondolta Juló. — Camea szappannal megmosom a kezem. Kókuszos puszedlit viszek, vacsora után elrágjuk apukával, azután apuka elalszik. Szerelmi románc. Mégiscsak van valami jó. — S amellett fordulatos — mondta a rézkarikás —, olyanok történnek benne... — Csettintett. Orrlyuka egészen tág lett, mint a tehéné a Boci csokoládé burkolatán. Juló ütemesen verte a számokat. Mégiscsak van valami jó. . Az ajtó nyílott, csukódott, nyílott, csukódott, hömpölygőit a huzat. — Szerelmi románc... — kiáltotta Juló a kosárszedő lánynak. — Ma este ... Tudod ? A kosárszedő lány álla alá szorította az egymásba rakott kosárhegyet. Üüm — nyögte tagadóan. Megközelítette rogyasztott térddel a pénztárpultot, szemgolyóját parancsolóan lefordította a zsebe felé. — Ü! — mondta. Juló engedelmeskedett, kiemelte a zsebéből az újságot. Juló fél kézzel lapozott. Húsz óra: valami zongoraverseny. Alig tudta kibetűzni. Zongoraverseny, huszonkét óráig. Utána sporthírek. „A kiadott műsortól eltérően ...“ — Ó, hogy rohadnának meg — kiáltotta kétségbeesetten. Akkorát ütött a gépre, hogy a hetes meg a nulla összeakadt. — A zongorahangversenyükkel... ezen a napon ... Sírt, piszkálta a beszorult számokat. A sor topogott, morajlott egy helyben. Egy asszony, ezüstszürke kabátban, ezüstszürke hajjal, üres kosárral továbblépett. Micsoda tragédia — mondta furcsa fahangon. A mondat csúszkált, valahol félúton, gúny és részvét között.
