A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-31 / 22. szám

TEPLICE legnépszerűbb részéhez, a Vrátna-völgybe. E festői völgyhöz fűződik Juro Jánoáík, a szlovák nép legendás hírű népi hősének neve. A völgy a Kis-Fátra északi gerince alatt húzódik meg, s az út Terchová községből a Tiesftaván át keresz­tül vezet fel. A kanyonszerű Tiesftava mélyén habos hullámokkal zuhog a Vrátftanka patak vize, s a szurdok két oldalát hatalmas, széltől és víztől fantasztikussá formált sziklaképződmé­nyek szegélyezik, — a Szerzetes, a Teve, a Kro­­kodilus és hasonlók. A vidék kis falvai érdekes, néprajzilag jelleg­zetes települések, melyek közül Terchová és Zázrivá híres népi építkezési stílusáról, népvise­letéről és mindmáig megőrzött népszokásairól. Ez a gyönyörű vidék is beírta nevét a történe­lembe. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején itt küzdöttek Grigorij és Morszkij szovjet partizán­­parancsnokok egységei. Rajecke Teplice történetét is sok legenda, rege övezi. Az egyiket az alábbiakban mondjuk el. Napnyugta után nyugaton aranyszínben égett még az ég alja, az idő csendes volt, csak a távoli patak csörgése és a mezei szöcske halk cirpelése hallat­szott. János juhász gulyája már tető alatt volt. Az öreg juhász ködmönét az egyik sziklára tette, le­ült. Sokáig tűnődött. György fia egészségi állapota aggasztotta. A deli legény, aki apja jobb keze volt, még hetekkel ezelőtt egy szikláról lecsúszott, lábát törte. A törés ugyan már begyógyult, de a legény mégsem tudott talpra állni. — Rajta csak a rajeci víz segíthet! Ott kellene naponta fürdenie, mert nemcsak a lábával van baj, de megsérült a gerince is. Csak a rajeci víz gyó­gyíthatja meg — mondogatták a panaszkodó ju­hásznak a tanácsot adó tapasztalt öregek. — Ahhoz pedig pénz kell! Nekünk meg nincsen! A nyáj nagy részét elvitte a vész, alig maradt egy­néhány juhom — a fürdőre nincsen pénzem... Az csak a gazdagok részére van — válaszolta keserűen János juhász. Besötétedett. Hűvös, csöndes éj takarta a földet, az égen szikrázó harmatként apró csillagok jelentek meg. János elővette furulyáját, s olyan búsan, szív­­bemarkolóan fújta, hogy aki hallotta azonnal tud­ta, hogy szívét a bánat kínozza. A kanyonszerű Tiesftava mélyén, a habzó hullá­mokkal zuhogó Vrátftanka patak mentén, a szik­laképződmények között egy kis lovascsapat haladt. Élükön Juro Jánoáík a legendás hírű betyár lova­golt. A lovak jól ismerték a veszélyes, sziklás utat, az éj sötétjében is biztosan lépkedtek. — Hallod, milyen bánatosan fújja furulyáját az öreg juhász? — szólt JánoSíkhoz a mögötte lovagló, — Biztosan gond epeszti lelkét. Ez a szegény em­ber sorsa ... Nála megpihenünk. Majd elpanaszolja baját, lehet, segíthetünk rajta. Megérdemli! Az éle­temet mentette meg ... Már későre járt. A hold is feljött. Fehér, alacsony köd takarta a réteket, a patak habzó vize ezüstö­sen csillogott. Az öreg juhász még mindig a sziklán ült, mintha odaláncolták volna, gondolkodott. Na­gyon meglepődött, amikor váratlanul az előtte fel­bukkanó Jánosíkot megpillantotta. — Már messziről hallottuk furulyádat. Mi bánt, mi epeszt? — kérdezte Jánostól. Az öreg juhász kiöntötte lelkét, elmondta bána­tát. Juro Jánoáík egy ideig gondolkozott, majd jó­kedvűen elmondotta javaslatát. — Fiadat, Gyurkát úri gúnyába öltöztetjük, dísz­kísérettel Rajec fürdőbe visszük. Van néhány fö­lösleges aranyom, ezüstöm, neki adom. Addig lesz ott, míg meg nem gyógyul. És ha már majd any­­nyira rendbe jött, hogy csárdásozni is tud, vissza­hozzuk. Jánoáík emberei másnap reggelre, az egyik közeli kastélyból hintót hoztak. Lovastul, díszes szerszá­mokkal. Györgyöt úri ruhába öltöztették, még pogy­­gyásszal is ellátták. Már esteledett, amikor Rajecra értek. György ide­ges volt. — Attól tartok, hogy felismernek, elűznek, vagy börtönbe vetnek — kesergett kísérőinek. — Aranyod, ezüstöd van! És aki itt fizetni tud, annak békét hagynak, nemcsak a gyógyvízben, de ha a vendég kívánja tejben-vajban is megfürösztik. — Két hét múlva eljövünk. Nem kell félned, pénzt is hozunk — biztatta Györgyöt a másik. Te most csak azzal törődj, hogy mielőbb egészséges le­gyél. György megfogadta a tanácsot, s mindent úgy tett, ahogyan arra Jánoáík kioktatta. Lengyel ne­mesként iratkozott be a fürdő vendégkönyvébe. A szolgáknak ezüstpénzt osztogatott, az első nagyobb számláit meg arannyal fizette. Az úri vendégekkel borozgatott, kockázott, és a szerencse játék közben is segítette, állandóan nyert. Egy hét elteltével több aranya és ezüstje volt, mint amikor megérkezett. Tíz nap elteltével pedig már annyi, hogy cigánnyal mulatozott, s két hét múlva lába is annyira rendbe jött, hogy az egyik osztrák nemes lányával táncra perdült. A fiatal bécsi lány sokat legyeskedett körülötte, de ő nem törődött ezzel. Minden este kockázott, a játék hatalmába ejtette. Szinte minden nap nyert. Amikor Jánoáík embereivel titokban az erdő pere­mén találkozott, már annyi aranya és ezüstje volt, hogy az már zsebeiben el sem fért. Egyik zsebének a tartalmát JánoSíknak, két maroknyi aranypénzt meg apjának küldött. Egy hónap elteltével már teljesen felépült, beteg­ségének nyoma sem maradt. A rajeci gyógyforrás meggyógyította. Most már hetente találkozott nagy titokban JánoSík embereivel. — Segítettünk rajtad, most rajtad a sor! Nya­kunkon az ősz, télire pénzt kell szereznünk — mon­dotta egyik találkozásukkor maga JánoSík, aki tár­saival az erdő szélén várta a fiatal juhászt. Meg kell tudnod, hogy az a gazdag bécsi, aki hetek óta két kézzel szórja a pénzt, mikor indul vissza Bécs­­be. Találkozni szeretnék vele ... Két emberem ál­landóan itt lesz a közelben, velük közöld majd a hírt. Egy őszi reggel váratlanul két hajdú jelent meg a fürdőben. Györgyöt, az állítólagos fiatal lengyel nemest keresték. — Ütonállókkal, gazemberekkel van összeköttetés­ben. Hetek óta figyeltetjük. Az erdő szélén talál­­kozgat velük. Azért jöttünk, hogy letartóztassuk! — mondogatták nagy hanggal a hajdúk. Gazember be­tyár ő is, soha sem volt beteg, azért van itt, hogy hamis kockajátékával az urakat fosztogassa! György az egyik szolgától tudta meg a hirt. Egy csomó ezüstpénzt nyomott a szolga markába, majd nyomtalanul eltűnt. Az erdő felé igyekezett. — Menekülnöm kellett! Két fegyveres hajdú ke­res! Még mindig a fürdőben vannak, rám várnak. — Éppen jókor jöttél! — fogadta az egyik legény. Jánosíkot és a fiúkat várjuk. Mindjárt itt lesznek. Néhány perc múlva megérkezett JánoSík. György legnagyobb meglepetésére a betyárvezér és emberei katonagúnyába voltak öltözve. Olyan katonásan vi­selkedtek valamennyien, hogy maga az ország íő-A rajeci meleg vizű strand tábornoka is elhitte volna, hogy díszes seregének legjobb katonái. — Nyugodtan menj vissza Rajecra. Ha a két haj­dú le akarna tartóztatni, húzd az időt. Mi majd a kellő pillanatban közbelépünk. Követeld, hogy maga a zsolnai városatya jöjjön a fürdőbe, aki majd iga­zolja, hogy családod régi ismerőse, barátja. Már délre járt, amikor György visszatért a für­dőbe. Egyenesen az étterembe ment, nyugodtan le­ült, ebédet rendelt. A pincér éppen a levest tette asztalára, amikor a két hajdú megjelent. Mindenki Györgyöt figyelte. — Elég volt a szélhámoskodásból! Velünk jössz! — szólt rá az egyik hajdú. — Uraim, tiltakozom! Követelem, azonnal hivas­sák ide Zsolna bíráját, aki engem igazol. Csa­ládunk régi barátja, az ő tanácsára jöttem ide! — György ismét leült, nyugodtan kanalazni kezd­te a levest. A két hajdú meglepetten, szinte sóbál­vánnyá változva bambán bámult a semmibe. Nem tudták, mit tegyenek. György éppen megette a le­vesét, amikor vagy húsz fegyveres katona lepte el az éttermet. Négyen a két hajdút vették körül. — Gazemberek! Ütonállók, rablók! Végre nyakon­­csíptünk benneteket! Társaitok merre bujkálnak? Ki vele — parancsolta az egyik katona. — Mindenki a helyén marad! — szólt most egy másik katona. A gazembereknek itt társaik is van­nak. Átkutatjuk a fürdőt! A vendégek meglepetten néztek egymásra. A be­tyárok gyorsan dolgoztak. Néhány percen belül a vendégszobákban minden pénzt, ékszert összeszed­tek, két fiatal osztrákkal és a letartóztatott hajdúk­kal távoztak. A két fiatal, osztrák nemes tiltakozott, ordítozott, a hajdúk csendben bőrüket próbálták menteni. A nagy kavarodásban György eltűnt. Mintha a föld nyelte volna. Miután a fegyveres katonák elhagyták a fürdőt a vendégek megelégedéssel, nyugodtan ültek az ebéd­hez. — Az ember nem is hinné, hogy milyen nagy­szerű, ügyes hadseregünk van! Mindig akkor lépnek közbe, amikor rájuk a legnagyobb szükség van — dicsekedett a bécsi gyáros. Otthon majd elmondom a császárnak is, az ilyen vitézek megérdemlik a kitüntetést — folytatta pöffeszkedve a bécsi. De nagy volt a meglepetése, amikor ebéd után ráeszmélt ő is arra, mint a többiek, hogy pénzük­nek, ékszereiknek nyoma veszett. — Ilyet még nem láttam! Azonnal utazok, négy­lovas hintót állítsanak elő! Holnap elpanaszolom a császárnak... Hogy ebben az országban ilyen is lehet...? Ezt nem értem! — sopánkodott a vendé­gekkel a bécsi gyáros. És a bosszúságtól majdnem gutaütést kapott, ami­kor ismét felment szobájába, és az asztalon egy le­velet talált. Izgatottan felbontotta. Egy üres fehér lapon csak ez állt: Rajeci emlék, — Jánosíktól.,. Hét szerkesztőségének es o Szlovok Szocialista Köztársaság legenforgalmi Kormánybizottságának cikksorozata hazánk szép­edről és történelmi nevezetességeiről. 19 A Vefka l atra nagyszálló

Next

/
Oldalképek
Tartalom