A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-31 / 22. szám

TEPLICE

legnépszerűbb részéhez, a Vrátna-völgybe. E festői völgyhöz fűződik Juro Jánoáík, a szlovák nép legendás hírű népi hősének neve. A völgy a Kis-Fátra északi gerince alatt húzódik meg, s az út Terchová községből a Tiesftaván át keresztül vezet fel. A kanyonszerű Tiesftava mélyén habos hullámokkal zuhog a Vrátftanka patak vize, s a szurdok két oldalát hatalmas, széltől és víztől fantasztikussá formált sziklaképződmények szegélyezik, — a Szerzetes, a Teve, a Krokodilus és hasonlók.

A vidék kis falvai érdekes, néprajzilag jellegzetes települések, melyek közül Terchová és Zázrivá híres népi építkezési stílusáról, népviseletéről és mindmáig megőrzött népszokásairól.

Ez a gyönyörű vidék is beírta nevét a történelembe. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején itt küzdöttek Grigorij és Morszkij szovjet partizánparancsnokok egységei.

Rajecke Teplice történetét is sok legenda, rege övezi. Az egyiket az alábbiakban mondjuk el.

Napnyugta után nyugaton aranyszínben égett még az ég alja, az idő csendes volt, csak a távoli patak csörgése és a mezei szöcske halk cirpelése hallatszott. János juhász gulyája már tető alatt volt. Az öreg juhász ködmönét az egyik sziklára tette, leült. Sokáig tűnődött. György fia egészségi állapota aggasztotta. A deli legény, aki apja jobb keze volt, még hetekkel ezelőtt egy szikláról lecsúszott, lábát törte. A törés ugyan már begyógyult, de a legény mégsem tudott talpra állni.

— Rajta csak a rajeci víz segíthet! Ott kellene naponta fürdenie, mert nemcsak a lábával van baj, de megsérült a gerince is. Csak a rajeci víz gyógyíthatja meg — mondogatták a panaszkodó juhásznak a tanácsot adó tapasztalt öregek.

— Ahhoz pedig pénz kell! Nekünk meg nincsen! A nyáj nagy részét elvitte a vész, alig maradt egynéhány juhom — a fürdőre nincsen pénzem... Az csak a gazdagok részére van — válaszolta keserűen János juhász.

Besötétedett. Hűvös, csöndes éj takarta a földet, az égen szikrázó harmatként apró csillagok jelentek meg. János elővette furulyáját, s olyan búsan, szívbemarkolóan fújta, hogy aki hallotta azonnal tudta, hogy szívét a bánat kínozza.

A kanyonszerű Tiesftava mélyén, a habzó hullámokkal zuhogó Vrátftanka patak mentén, a sziklaképződmények között egy kis lovascsapat haladt. Élükön Juro Jánoáík a legendás hírű betyár lovagolt. A lovak jól ismerték a veszélyes, sziklás utat, az éj sötétjében is biztosan lépkedtek.

— Hallod, milyen bánatosan fújja furulyáját az öreg juhász? — szólt JánoSíkhoz a mögötte lovagló,

— Biztosan gond epeszti lelkét. Ez a szegény ember sorsa ... Nála megpihenünk. Majd elpanaszolja baját, lehet, segíthetünk rajta. Megérdemli! Az életemet mentette meg ...

Már későre járt. A hold is feljött. Fehér, alacsony köd takarta a réteket, a patak habzó vize ezüstösen csillogott. Az öreg juhász még mindig a sziklán ült, mintha odaláncolták volna, gondolkodott. Nagyon meglepődött, amikor váratlanul az előtte felbukkanó Jánosíkot megpillantotta.

— Már messziről hallottuk furulyádat. Mi bánt, mi epeszt? — kérdezte Jánostól.

Az öreg juhász kiöntötte lelkét, elmondta bánatát. Juro Jánoáík egy ideig gondolkozott, majd jókedvűen elmondotta javaslatát.

— Fiadat, Gyurkát úri gúnyába öltöztetjük, díszkísérettel Rajec fürdőbe visszük. Van néhány fölösleges aranyom, ezüstöm, neki adom. Addig lesz ott, míg meg nem gyógyul. És ha már majd anynyira rendbe jött, hogy csárdásozni is tud, visszahozzuk.

Jánoáík emberei másnap reggelre, az egyik közeli kastélyból hintót hoztak. Lovastul, díszes szerszámokkal. Györgyöt úri ruhába öltöztették, még pogygyásszal is ellátták.

Már esteledett, amikor Rajecra értek. György ideges volt.

— Attól tartok, hogy felismernek, elűznek, vagy börtönbe vetnek — kesergett kísérőinek.

— Aranyod, ezüstöd van! És aki itt fizetni tud,

annak békét hagynak, nemcsak a gyógyvízben, de ha a vendég kívánja tejben-vajban is megfürösztik.

— Két hét múlva eljövünk. Nem kell félned, pénzt is hozunk — biztatta Györgyöt a másik. Te most csak azzal törődj, hogy mielőbb egészséges legyél.

György megfogadta a tanácsot, s mindent úgy tett, ahogyan arra Jánoáík kioktatta. Lengyel nemesként iratkozott be a fürdő vendégkönyvébe. A szolgáknak ezüstpénzt osztogatott, az első nagyobb számláit meg arannyal fizette. Az úri vendégekkel borozgatott, kockázott, és a szerencse játék közben is segítette, állandóan nyert. Egy hét elteltével több aranya és ezüstje volt, mint amikor megérkezett. Tíz nap elteltével pedig már annyi, hogy cigánnyal mulatozott, s két hét múlva lába is annyira rendbe jött, hogy az egyik osztrák nemes lányával táncra perdült.

A fiatal bécsi lány sokat legyeskedett körülötte, de ő nem törődött ezzel. Minden este kockázott, a játék hatalmába ejtette. Szinte minden nap nyert. Amikor Jánoáík embereivel titokban az erdő peremén találkozott, már annyi aranya és ezüstje volt, hogy az már zsebeiben el sem fért. Egyik zsebének a tartalmát JánoSíknak, két maroknyi aranypénzt meg apjának küldött.

Egy hónap elteltével már teljesen felépült, betegségének nyoma sem maradt. A rajeci gyógyforrás meggyógyította. Most már hetente találkozott nagy titokban JánoSík embereivel.

— Segítettünk rajtad, most rajtad a sor! Nyakunkon az ősz, télire pénzt kell szereznünk — mondotta egyik találkozásukkor maga JánoSík, aki társaival az erdő szélén várta a fiatal juhászt. Meg kell tudnod, hogy az a gazdag bécsi, aki hetek óta két kézzel szórja a pénzt, mikor indul vissza Bécsbe. Találkozni szeretnék vele ... Két emberem állandóan itt lesz a közelben, velük közöld majd a hírt.

Egy őszi reggel váratlanul két hajdú jelent meg a fürdőben. Györgyöt, az állítólagos fiatal lengyel nemest keresték.

— Ütonállókkal, gazemberekkel van összeköttetésben. Hetek óta figyeltetjük. Az erdő szélén találkozgat velük. Azért jöttünk, hogy letartóztassuk! — mondogatták nagy hanggal a hajdúk. Gazember betyár ő is, soha sem volt beteg, azért van itt, hogy hamis kockajátékával az urakat fosztogassa!

György az egyik szolgától tudta meg a hirt. Egy csomó ezüstpénzt nyomott a szolga markába, majd nyomtalanul eltűnt. Az erdő felé igyekezett.

— Menekülnöm kellett! Két fegyveres hajdú keres! Még mindig a fürdőben vannak, rám várnak.

— Éppen jókor jöttél! — fogadta az egyik legény. Jánosíkot és a fiúkat várjuk. Mindjárt itt lesznek.

Néhány perc múlva megérkezett JánoSík. György legnagyobb meglepetésére a betyárvezér és emberei katonagúnyába voltak öltözve. Olyan katonásan viselkedtek valamennyien, hogy maga az ország íő-A rajeci meleg vizű strand

tábornoka is elhitte volna, hogy díszes seregének legjobb katonái.

— Nyugodtan menj vissza Rajecra. Ha a két hajdú le akarna tartóztatni, húzd az időt. Mi majd a kellő pillanatban közbelépünk. Követeld, hogy maga a zsolnai városatya jöjjön a fürdőbe, aki majd igazolja, hogy családod régi ismerőse, barátja.

Már délre járt, amikor György visszatért a fürdőbe. Egyenesen az étterembe ment, nyugodtan leült, ebédet rendelt. A pincér éppen a levest tette asztalára, amikor a két hajdú megjelent. Mindenki Györgyöt figyelte.

— Elég volt a szélhámoskodásból! Velünk jössz! — szólt rá az egyik hajdú.

— Uraim, tiltakozom! Követelem, azonnal hivassák ide Zsolna bíráját, aki engem igazol. Családunk régi barátja, az ő tanácsára jöttem ide!

— György ismét leült, nyugodtan kanalazni kezdte a levest. A két hajdú meglepetten, szinte sóbálvánnyá változva bambán bámult a semmibe. Nem tudták, mit tegyenek. György éppen megette a levesét, amikor vagy húsz fegyveres katona lepte el az éttermet. Négyen a két hajdút vették körül.

— Gazemberek! Ütonállók, rablók! Végre nyakoncsíptünk benneteket! Társaitok merre bujkálnak? Ki vele — parancsolta az egyik katona.

— Mindenki a helyén marad! — szólt most egy másik katona. A gazembereknek itt társaik is vannak. Átkutatjuk a fürdőt!

A vendégek meglepetten néztek egymásra. A betyárok gyorsan dolgoztak. Néhány percen belül a vendégszobákban minden pénzt, ékszert összeszedtek, két fiatal osztrákkal és a letartóztatott hajdúkkal távoztak.

A két fiatal, osztrák nemes tiltakozott, ordítozott, a hajdúk csendben bőrüket próbálták menteni. A nagy kavarodásban György eltűnt. Mintha a föld nyelte volna.

Miután a fegyveres katonák elhagyták a fürdőt a vendégek megelégedéssel, nyugodtan ültek az ebédhez.

— Az ember nem is hinné, hogy milyen nagyszerű, ügyes hadseregünk van! Mindig akkor lépnek közbe, amikor rájuk a legnagyobb szükség van — dicsekedett a bécsi gyáros. Otthon majd elmondom a császárnak is, az ilyen vitézek megérdemlik a kitüntetést — folytatta pöffeszkedve a bécsi.

De nagy volt a meglepetése, amikor ebéd után ráeszmélt ő is arra, mint a többiek, hogy pénzüknek, ékszereiknek nyoma veszett.

— Ilyet még nem láttam! Azonnal utazok, négylovas hintót állítsanak elő! Holnap elpanaszolom a császárnak... Hogy ebben az országban ilyen is lehet...? Ezt nem értem! — sopánkodott a vendégekkel a bécsi gyáros.

És a bosszúságtól majdnem gutaütést kapott, amikor ismét felment szobájába, és az asztalon egy levelet talált. Izgatottan felbontotta. Egy üres fehér lapon csak ez állt:

Rajeci emlék, — Jánosíktól.,.

Hét szerkesztőségének es o Szlovok Szocialista Köztársaság legenforgalmi Kormánybizottságának cikksorozata hazánk szépedről és történelmi nevezetességeiről.

19

A Vefka l atra nagyszálló