A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-31 / 22. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV

Polinyin

ezreden

szerelme

Vityenka szörnyen nem tetszett neki, viszont a pilóta a maga állhatatosságával és a telefonban megismert beszédmodorával a szíve szerint való volt, és Vityenka sikertelen látogatása után örült volna, ha Galina Petrovnának ezzel a pilótával sikerül tisztességesen zöldágra vergődnie.

Kuzmicseva, amikor kinyitotta az ajtót, egy soványkás, fiatal pilótát látott, új szürke köpenyben, egyenruhában. A pilóta arca vidám volt, és kipirult a hidegtől, a hóna alatt kis furnírdobozt szorongatott, és ahogy belépett, mindjárt letette az ajtó mellé.

— Galina Petrovnát keresem — mondta.

Kuzmicseva becsukta maga mögött az ajtót, hogy ne jöjjön be a hideg a lépcsőházból, és bűntudattal mondta, hogy Galina Petrovna nincs itt. A pilóta megrökönyödve vette le sapkáját, hitetlenkedve ránézett, és mint egy gyerek, megvakarta tarkóját. Azután megkérdezte, hogy nem tévesztette-e el a címet.

— Nem, nem tévedett — mondta Kuzmicseva. — Jó helyen jár, csak nincs itthon. Elment.

— És mikor jön vissza?

— Nem tudom.

— Régen ment el?

— Negyedórája.

— Lehet, hogy hamarosan visszajön?

Olyan kétségbeesett volt az arca, hogy Kuzmicseva még most sem

merte odaadni a levelet, hanem csak tapogatta zsebében, mintha ellenőrizné, hogy ott van-e. „Csak ez a levél ne volna, csak ne kellene átadni!“ — gondolta magában.

— De hova mehetett? Lehet, hogy behívták a színházba ? — kérdezte a pilóta.

Kuzmicseva vállat vont.

— Mit tudom én . ..

— Esetleg megvárhatom? Van még majdnem két órám.

Kuzmicseva újból vállat vont. A pilóta tétován állt.

Aztán rábólintott a lábánál levő dobozra, mondta, hogy hozott valamit Galina Petrovnának, itthagyhatja-e?

— Hát persze, ha elhoztad, hagyd itt — mondta Kuzmicseva áttérve a tegezésre, azért is, mert a pilóta fiatal volt, és azért is, mert nagyon rokonszenves volt neki és sajnálta.

— A szobája nyitva van, vidd be oda.

Polinyin nem sejtve még semmi rosszat, csak bosszankodva, hogy ma már úgy látszik, nem láthatja Galina Petrovnát, lehajolt, fölemelte a dobozt, és követve Kuzmicsevát, bevitte Galina Petrovna szobájába.

— Hová tegyem? — kérdezte körültekintve a szobában.

— Tedd, ahová akarod.

Először a pamlagra akarta tenni a dobozt, de megpillantotta a takarót, és letette a padlóra. Amikor felegyenesedett, még mindig tétovázott, hogy elmenjen, vagy mégis próbálja megvárni Galina Petrovnát, és a szobát méricskélte szemével.

Nem, nem ilyennek képzelte el a színésznők életét, amikor a színpadon nézte őket, amikor azok teljes pompában, hol ilyen hol olyan díszes ruhában mosolyogva hajlongtak a függöny előtt, amikor a nézők állva tapsoltak nekik. Még különösebben nem gondolkozott el ezen, de azt hitte, hogy a színésznők az előadás után hazamennek, és otthon is minden olyan szép és díszes, mint a színpadon. S itt állt egy szűk, hosszúkás, folyosószerű, régóta ki nem festejtt, sötét szobában, amelyben nincs más, mint egy asztal, két szék, egy ; összekarcolt öreg szekrény és egy kifakult terítővei letakart pamlag. A szobában hideg volt, a széken petróleumfőző égett. Az a képzelete, amely függetlenül nősülési szándékától, változatlanul zavarta, hogy Galina Petrovna valamilyen saját, különös, más számára ismeretlen életet él, most hirtelen megszűnt. Itt, Galina Petrovna szobájában megértette, hogy ez bizony szegényes, munkás és nélkülözésekkel teli élet. Olyan élet, amelyet gyerekkorából ismert, és aminek semmi köze ahhoz az ezüsttel csillogó fekete mesebeli ruhához, amelyben a színésznő fellépett a koncerten amikor először látta. Igaz, Galina Petrovna korábban már maga is mesélt fiatalkoráról, hogy milyen nehéz volt a sorsa, de egy dolog, amit mondott, hogy mi volt vele tíz évvel ezelőtt, és egészen más ez a szoba. Most úgy érezte, idehozhatná ebbe a szobába édesanyját, és bemutathatná Gálját, megmondhatná, hogy elveszi feleségül. És itt, ebben a szobában nem csodálkozna, nem ijedne meg a szavai hallatára.

Kuzmicseva csak állt Polinyin

mellett, ujjaival tapogatva a levelet, és nem tudta rászánni magát, hogy odaadja. Amit tollal megírtak, fejsze sem kaparja ki: ha odaadja, nem veheti vissza. „Mi lesz, ha aztán megbánja“ — gondolta Galina Petrovnáról —, „és már késő lesz.“

— Régóta laknak ebben a lakásban? — kérdezte Polinyin, még egyszer végignézve a szobán.

— Én tizenkilenctől, amikor a burzsujokat kiköltöztették — mondta Kuzmicseva. — ö meg nyolcadik éve. A színház utalta ki neki. Előtte Kobilin, a könyvelő lakott itt. Meghalt, és akkor megkapta Gálja.

— Jól van, megyek — mondta végül Polinyin, szilárdan eldöntve magában, hogy Galina Petrovnát sürgősen behívták a színházba, miért ment volna el másért. — Mondja, meg neki, hogy reggel fölhívom. Mindjárt, ahogy visszatérek a bevetésből.

Kuzmicseva még egyszer megtapintotta zsebében a levelet, és végül döntött. Már mindketten kint voltak a folyosón.

— Nesze — gyújtotta a borítékot —, itthagyott egy levelet. — Odaadta, és karbatett kézzel nekitámaszkodott a falnak; nézte, amint a pilóta föltépi a borítékát, és olvassa a levelet.

A pilóta a szemöldökét ráncolta, összeszorította ajkát. Tehát a levél valóban nem tartalmazhatott semmi jót.

— Szóval, így — mondta zsebébe csúsztatva a levelet, majd rápillantva Kuzmicsevára, hirtelen megkérdezte: — Férjnél van talán?

— Egyedül él — válaszolta Kuzmicseva kitérően. Nem tudta, mit írt Galina Petrovna ennek a pilótának, de azt sem szerette volna, ha hazugság szárad a lelkén. Bár Galina Petrovna hét évig együtt lakott vele ebben a lakásban, szerette is, sajnálta is őt, igaz, inkább sajnálta, mint szerette, de ezt a pilótát, akit először látott, valahogy közelebb érezte magához, mint Galina Petrovnát.

— Mit jelent az, hogy egyedül van? — kérdezte gyanakodva Polinyin.

— Hát azt is jelenti, hogy egyedül van. Jó asszony, csak szerencsétlen.

— Mi az, hogy szerencsétlen? — kérdezte a pilóta ismét gyanakodva és haragosan.

— Ezt tőle kérdezd, mit faggatsz engem?

— Arról már lekéstem — mondta Polinyin szomorúan, és hirtelen átengedve magát a bánatnak, amely elárasztotta, és a mellette álló, vele együttérző asszony iránti bizalom érzésének, kivette a zsebéből a levelet, és odanyújtotta neki: — Tessék, olvassa!

Kuzmicseva elvette a levelet, és lassan, sorról-sorra kisilabizálta, restelkedve, hogy nem nagyon tud olvasni. A levél ugyanolyan zavarosnak tűnt, mint amilyen zavaros volt Galina Petrovna élete, amely hét éven át itt a szeme előtt zajlott le. De volt benne valami érthetetlen is: azután, ahogy ma idejött Balakirjev, és mindazok után, amit itt a folyosón Galina Petrovna ajtaja előtt kiabált, Kuzmicseva megértette, hogy Galina Petrovna nem akarja becsapni ezt a pilótát, a levelében mégis valami becsapásról írt.

— Tessék — mondta sóhajtozva, és visszaadta a levelet Polinyinnak.

A pilóta ardcifejezése olyan volt, mint aki várja? hogy mondjanak valamit. Ha Kuzmicseva nem látta volna, hogy Polinyin vár valamit, akkor nem mondott volna semmit. De ha egyszer vár, jól van, megmondja.

— Volt neki valakije. De most nincs. Ma idejött, és be akarta törni az ajtaját, mégsem engedte be, sőt egy szót sem szólt hozzá.

Ezt azzal a tudattal mondta, hogy jót tesz Galina Petrovnának anélkül, hogy hazugságba keveredne.

— A színházból? — kérdezte Polinyin hirtelen, és akaratán kívül.

Amint meghallotta a kérdést, Kuzmicseva bólintott, és csak azután látta, hogy Polinyin tekintete elsötétült.

— És te nőtlen vagy? — kérdezte.

— Nőtlen.

— És nem is voltál nős?

— Nem voltam.

Kuzmicseva sóhajtott, és még csak el sem gondolkozott saját kérdésén és Polinyin válaszának jelentőségén, egyszerűen megérezte, hogy ebből a dologból nem lesz semmi.

— Én feleségül akartam venni — mondta Polinyin, Kuzmicsevára pillantva. Ezt úgy mondta, mintha a saját anyjának mondaná. Megmondta, föltette sapkáját, kezet nyújtott. — Jó egészséget!

Kuzmicseva kezet fogott vele, és meg sem kérdezte, hogy lesz-e válasz Galina Petrovnának, mert tudta: nem lesz semmilyen válasz. Ez a pilóta elmegy, és nem jön el többet. Ez a válasz.

— Hát a dobozt, elviszed? — jutott eszébe hirtelen, amikor Polinyin már az ajtóban volt.

Polinyin azonban csak legyintett, és kiment.

Amikor Galina Petrovna kiszaladt a házból, sietve, félve, hogy már elkésett, és a lépcsőházban összetalálkozhat Polinyinnal, először nem tudta, hová megy, csak ment az utcán, kezét bundája zsebébe süllyesztve, megfeszítve a karját, erőltetve a vállát, hogy leküzdje a remegést.

De aztán, amikor így, cél nélkül, már vagy három utcakereszteződést is elhagyott, hirtelen elfogta a vágy, hogy láthassa Polinyint. Nem áltatta magát, amikor ment visszafelé, nem reménykedett abban, hogy majd hirtelen összetalálkozik Polinyinnal, és minden másképpen végződik, mint ahogy végződött. Egyszerűen csak szerette volna látni.

Átment az utcán, gyorsan befordult egy mellékutcába, és óvatosan visszanézett a sarokból.

A ház előtt fehérre festett parancsnoki kocsi állt. Tehát, Polinyin már megérkezett, és most fönt van a szobájában. Elképzelte, amint Kuzmicseva kinyitja az ajtót, odaadja a levelet, és Polinyin olvassa. Valahogy azt hitte, hogy Polinyin nem ott olvassa el a levelet a lakásban, hanem majd később, kint, a lépcsőházban.

Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a lépcsőházban majdnem teljesen sötét van, tehát ott nem lehet elolvasni a levelet, hanem valószínűleg kijön a házból, és ott a kapuban áll csak meg.

A sofőr, rövid bundájában kiszállt, körüljárta az autót, szőrcsizmájával megrugdosta a gumikat, aztán nekitámaszkodott a gépkocsi ajtajának, cigarettát vett elő, és rágyújtott.

Polinyin még mindig nem jött.

„Vajon mit csinál? Miért van fent olyan sokáig?“ — gondolta Galina Petrovna. — „Csak nem maradt ott, hogy megvárjon?“

Az elszántság nem hagyta el. Nem tudta, hogy mi lesz vele aztán, de most nem akarta, hogy Polinyin várjon rá.

Fázott, ahogy nekidőlt a hideg falnak. Hárman is elmentek mellette, és mind a hárman visszanéztek rá.

A sofőr elszívta a cigarettát, ismét körüljárta a kocsit, újra megkopogtatta a gumikat, és beszállt az autóba.

Ebben a pillanatban jött ki a házból Polinyin. Gyorsan, határozottan jött, nem állt meg, nem nézett viszsza Galina Petrovna házára, odament az autóhoz, kinyitotta az ajtót, beült, és a gépkocsi elindult.

„Mindennek vége“ — gondolta, a gépkocsit kísérve a szemével. Bement a házba, lassan fölment az emeletre. Minden olyan volt, mint tegnap, amikor megérkezett: a lépcsőház mennyezetén a kitört ablak, a lépcsőkön a hó ...

Vége