A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-31 / 22. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezreden szerelme Vityenka szörnyen nem tetszett neki, viszont a pilóta a maga állha­tatosságával és a telefonban megis­mert beszédmodorával a szíve sze­rint való volt, és Vityenka sikerte­len látogatása után örült volna, ha Galina Petrovnának ezzel a pilótá­val sikerül tisztességesen zöldágra vergődnie. Kuzmicseva, amikor kinyitotta az ajtót, egy soványkás, fiatal pilótát látott, új szürke köpenyben, egyen­ruhában. A pilóta arca vidám volt, és kipirult a hidegtől, a hóna alatt kis furnírdobozt szorongatott, és a­­hogy belépett, mindjárt letette az ajtó mellé. — Galina Petrovnát keresem — mondta. Kuzmicseva becsukta maga mö­gött az ajtót, hogy ne jöjjön be a hideg a lépcsőházból, és bűntudattal mondta, hogy Galina Petrovna nincs itt. A pilóta megrökönyödve vette le sapkáját, hitetlenkedve ránézett, és mint egy gyerek, megvakarta tarkó­ját. Azután megkérdezte, hogy nem tévesztette-e el a címet. — Nem, nem tévedett — mondta Kuzmicseva. — Jó helyen jár, csak nincs itthon. Elment. — És mikor jön vissza? — Nem tudom. — Régen ment el? — Negyedórája. — Lehet, hogy hamarosan vissza­jön? Olyan kétségbeesett volt az arca, hogy Kuzmicseva még most sem merte odaadni a levelet, hanem csak tapogatta zsebében, mintha ellen­őrizné, hogy ott van-e. „Csak ez a levél ne volna, csak ne kellene át­adni!“ — gondolta magában. — De hova mehetett? Lehet, hogy behívták a színházba ? — kérdezte a pilóta. Kuzmicseva vállat vont. — Mit tudom én . .. — Esetleg megvárhatom? Van még majdnem két órám. Kuzmicseva újból vállat vont. A pilóta tétován állt. Aztán rábólintott a lábánál levő dobozra, mondta, hogy hozott vala­mit Galina Petrovnának, itthagyhat­­ja-e? — Hát persze, ha elhoztad, hagyd itt — mondta Kuzmicseva áttérve a tegezésre, azért is, mert a pilóta fia­tal volt, és azért is, mert nagyon ro­konszenves volt neki és sajnálta. — A szobája nyitva van, vidd be oda. Polinyin nem sejtve még semmi rosszat, csak bosszankodva, hogy ma már úgy látszik, nem láthatja Gali­na Petrovnát, lehajolt, fölemelte a dobozt, és követve Kuzmicsevát, be­vitte Galina Petrovna szobájába. — Hová tegyem? — kérdezte kö­rültekintve a szobában. — Tedd, ahová akarod. Először a pamlagra akarta tenni a dobozt, de megpillantotta a taka­rót, és letette a padlóra. Amikor fel­egyenesedett, még mindig tétovázott, hogy elmenjen, vagy mégis próbál­ja megvárni Galina Petrovnát, és a szobát méricskélte szemével. Nem, nem ilyennek képzelte el a színésznők életét, amikor a színpa­don nézte őket, amikor azok teljes pompában, hol ilyen hol olyan dí­szes ruhában mosolyogva hajlong­tak a függöny előtt, amikor a nézők állva tapsoltak nekik. Még különö­sebben nem gondolkozott el ezen, de azt hitte, hogy a színésznők az elő­adás után hazamennek, és otthon is minden olyan szép és díszes, mint a színpadon. S itt állt egy szűk, hosszúkás, folyosószerű, régóta ki nem festejtt, sötét szobában, amely­ben nincs más, mint egy asztal, két szék, egy ; összekarcolt öreg szekrény és egy kifakult terítővei letakart pamlag. A szobában hideg volt, a széken petróleumfőző égett. Az a képzelete, amely függetlenül nősülé­­si szándékától, változatlanul zavarta, hogy Galina Petrovna valamilyen saját, különös, más számára ismeret­len életet él, most hirtelen megszűnt. Itt, Galina Petrovna szobájában megértette, hogy ez bizony szegé­nyes, munkás és nélkülözésekkel teli élet. Olyan élet, amelyet gyerekko­rából ismert, és aminek semmi köze ahhoz az ezüsttel csillogó fekete me­sebeli ruhához, amelyben a színész­nő fellépett a koncerten amikor elő­ször látta. Igaz, Galina Petrovna ko­rábban már maga is mesélt fiatal­koráról, hogy milyen nehéz volt a sorsa, de egy dolog, amit mondott, hogy mi volt vele tíz évvel ezelőtt, és egészen más ez a szoba. Most úgy érezte, idehozhatná ebbe a szobába édesanyját, és bemutathatná Gálját, megmondhatná, hogy elveszi felesé­gül. És itt, ebben a szobában nem csodálkozna, nem ijedne meg a sza­vai hallatára. Kuzmicseva csak állt Polinyin mellett, ujjaival tapogatva a levelet, és nem tudta rászánni magát, hogy odaadja. Amit tollal megírtak, fej­sze sem kaparja ki: ha odaadja, nem veheti vissza. „Mi lesz, ha aztán megbánja“ — gondolta Galina Pet­­rovnáról —, „és már késő lesz.“ — Régóta laknak ebben a lakás­ban? — kérdezte Polinyin, még egy­szer végignézve a szobán. — Én tizenkilenctől, amikor a bur­­zsujokat kiköltöztették — mondta Kuzmicseva. — ö meg nyolcadik éve. A színház utalta ki neki. Előtte Kobilin, a könyvelő lakott itt. Meg­halt, és akkor megkapta Gálja. — Jól van, megyek — mondta vé­gül Polinyin, szilárdan eldöntve ma­gában, hogy Galina Petrovnát sür­gősen behívták a színházba, miért ment volna el másért. — Mondja, meg neki, hogy reggel fölhívom. Mindjárt, ahogy visszatérek a beve­tésből. Kuzmicseva még egyszer megta­pintotta zsebében a levelet, és végül döntött. Már mindketten kint voltak a folyosón. — Nesze — gyújtotta a boríté­kot —, itthagyott egy levelet. — Oda­adta, és karbatett kézzel nekitámasz­kodott a falnak; nézte, amint a pi­lóta föltépi a borítékát, és olvassa a levelet. A pilóta a szemöldökét ráncolta, összeszorította ajkát. Tehát a levél valóban nem tartalmazhatott semmi jót. — Szóval, így — mondta zsebébe csúsztatva a levelet, majd rápillant­va Kuzmicsevára, hirtelen megkér­dezte: — Férjnél van talán? — Egyedül él — válaszolta Kuz­micseva kitérően. Nem tudta, mit írt Galina Petrovna ennek a pilótának, de azt sem szerette volna, ha hazug­ság szárad a lelkén. Bár Galina Pet­rovna hét évig együtt lakott vele ebben a lakásban, szerette is, sajnál­ta is őt, igaz, inkább sajnálta, mint szerette, de ezt a pilótát, akit először látott, valahogy közelebb érezte ma­gához, mint Galina Petrovnát. — Mit jelent az, hogy egyedül van? — kérdezte gyanakodva Poli­nyin. — Hát azt is jelenti, hogy egyedül van. Jó asszony, csak szerencsétlen. — Mi az, hogy szerencsétlen? — kérdezte a pilóta ismét gyanakodva és haragosan. — Ezt tőle kérdezd, mit faggatsz engem? — Arról már lekéstem — mondta Polinyin szomorúan, és hirtelen át­engedve magát a bánatnak, amely elárasztotta, és a mellette álló, vele együttérző asszony iránti bizalom érzésének, kivette a zsebéből a le­velet, és odanyújtotta neki: — Tes­sék, olvassa! Kuzmicseva elvette a levelet, és lassan, sorról-sorra kisilabizálta, res­telkedve, hogy nem nagyon tud ol­vasni. A levél ugyanolyan zavaros­nak tűnt, mint amilyen zavaros volt Galina Petrovna élete, amely hét é­­ven át itt a szeme előtt zajlott le. De volt benne valami érthetetlen is: azután, ahogy ma idejött Balakirjev, és mindazok után, amit itt a folyo­són Galina Petrovna ajtaja előtt kiabált, Kuzmicseva megértette, hogy Galina Petrovna nem akarja becsap­ni ezt a pilótát, a levelében mégis valami becsapásról írt. — Tessék — mondta sóhajtozva, és visszaadta a levelet Polinyinnak. A pilóta ardcifejezése olyan volt, mint aki várja? hogy mondjanak va­lamit. Ha Kuzmicseva nem látta volna, hogy Polinyin vár valamit, akkor nem mondott volna semmit. De ha egyszer vár, jól van, meg­mondja. — Volt neki valakije. De most nincs. Ma idejött, és be akarta tör­ni az ajtaját, mégsem engedte be, sőt egy szót sem szólt hozzá. Ezt azzal a tudattal mondta, hogy jót tesz Galina Petrovnának anélkül, hogy hazugságba keveredne. — A színházból? — kérdezte Poli­nyin hirtelen, és akaratán kívül. Amint meghallotta a kérdést, Kuz­micseva bólintott, és csak azután látta, hogy Polinyin tekintete elsöté­tült. — És te nőtlen vagy? — kérdezte. — Nőtlen. — És nem is voltál nős? — Nem voltam. Kuzmicseva sóhajtott, és még csak el sem gondolkozott saját kérdésén és Polinyin válaszának jelentőségén, egyszerűen megérezte, hogy ebből a dologból nem lesz semmi. — Én feleségül akartam venni — mondta Polinyin, Kuzmicsevára pil­lantva. Ezt úgy mondta, mintha a saját anyjának mondaná. Megmond­ta, föltette sapkáját, kezet nyújtott. — Jó egészséget! Kuzmicseva kezet fogott vele, és meg sem kérdezte, hogy lesz-e vá­lasz Galina Petrovnának, mert tud­ta: nem lesz semmilyen válasz. Ez a pilóta elmegy, és nem jön el töb­bet. Ez a válasz. — Hát a dobozt, elviszed? — ju­tott eszébe hirtelen, amikor Polinyin már az ajtóban volt. Polinyin azonban csak legyintett, és kiment. Amikor Galina Petrovna kiszaladt a házból, sietve, félve, hogy már el­késett, és a lépcsőházban összetalál­kozhat Polinyinnal, először nem tud­ta, hová megy, csak ment az utcán, kezét bundája zsebébe süllyesztve, megfeszítve a karját, erőltetve a vállát, hogy leküzdje a remegést. De aztán, amikor így, cél nélkül, már vagy három utcakereszteződést is elhagyott, hirtelen elfogta a vágy, hogy láthassa Polinyint. Nem áltat­ta magát, amikor ment visszafelé, nem reménykedett abban, hogy majd hirtelen összetalálkozik Polinyinnal, és minden másképpen végződik, mint ahogy végződött. Egyszerűen csak szerette volna látni. Átment az utcán, gyorsan befor­dult egy mellékutcába, és óvatosan visszanézett a sarokból. A ház előtt fehérre festett pa­rancsnoki kocsi állt. Tehát, Polinyin már megérkezett, és most fönt van a szobájában. Elképzelte, amint Kuz­micseva kinyitja az ajtót, odaadja a levelet, és Polinyin olvassa. Vala­hogy azt hitte, hogy Polinyin nem ott olvassa el a levelet a lakásban, hanem majd később, kint, a lépcső­házban. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy a lépcsőházban majdnem teljesen sötét van, tehát ott nem lehet elol­vasni a levelet, hanem valószínűleg kijön a házból, és ott a kapuban áll csak meg. A sofőr, rövid bundájában kiszállt, körüljárta az autót, szőrcsizmájával megrugdosta a gumikat, aztán neki­támaszkodott a gépkocsi ajtajának, cigarettát vett elő, és rágyújtott. Polinyin még mindig nem jött. „Vajon mit csinál? Miért van fent olyan sokáig?“ — gondolta Galina Petrovna. — „Csak nem maradt ott, hogy megvárjon?“ Az elszántság nem hagyta el. Nem tudta, hogy mi lesz vele aztán, de most nem akarta, hogy Polinyin várjon rá. Fázott, ahogy nekidőlt a hideg fal­nak. Hárman is elmentek mellette, és mind a hárman visszanéztek rá. A sofőr elszívta a cigarettát, ismét körüljárta a kocsit, újra megkopog­tatta a gumikat, és beszállt az au­tóba. Ebben a pillanatban jött ki a ház­ból Polinyin. Gyorsan, határozottan jött, nem állt meg, nem nézett visz­­sza Galina Petrovna házára, oda­ment az autóhoz, kinyitotta az aj­tót, beült, és a gépkocsi elindult. „Mindennek vége“ — gondolta, a gépkocsit kísérve a szemével. Be­ment a házba, lassan fölment az emeletre. Minden olyan volt, mint tegnap, amikor megérkezett: a lép­csőház mennyezetén a kitört ablak, a lépcsőkön a hó ... Vége

Next

/
Oldalképek
Tartalom