A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-17 / 20. szám
Kiiiliisri saraik KOCSMÁROSNÉ A BARÁTNŐJE „Férjemmel tíz évig szépen éltünk, neveltük a kisfiúnkat. Két éve jobb beosztást kapott, magasabb a fizetése is. Új munkahelyéről vonaton jön, az indulásig másfél órát vár, ezt a közeli kocsmában tölti. A kocsmárosnő a barátnője, együtt mulatnak, nem is tagadja. Az „előléptetés" eredményeképpen sem pénzt, sem időt nem fordít már ránk. Hiába akarom észhez téríteni, hiába sírok. Kétszer adtam be a válókeresetet, visszakönyörögte magát. Volt nagy, könnyes kibékülés, örök hűségeskü, fogadkozás. A javulás nem tartott sokáig. Ha józan, maga is kétségbeesik, mit tesz vele. az ital. Egyszer elkezdte az elvonót, de nem volt ereje folytatni. Belátom, hogy ő sem tehet róla. Az ilyen nőket ki kellene dobni az állásukból, a kocsmákat bezárni, kimondani az alkoholtilalmat. A rossz közlekedés miatt is rászoknak az emberek a mindenütt kéznél levő kocsmákra. Én még most is nagyon szeretem a férjemet, de egymagám nem tudom megmenteni...“ Jelige: Hűség A SZERKESZTŐSÉG VÉLEMÉNYE Attól tartok, szerencsétlen helyzetükért rossz helyen keresi a felelősséget, és túl sokat vár a külső segítségtől. Igaz, rengeteg a kocsma — de az alkoholtilalom már máshol is megbukott, és többször is kiderült, hogy csupán adminisztratív módszerekkel nem lehet elérni e célt. Hadd emlékeztessem egy immár közhellyé koptatott alapigazságra: minden felnőtt, épkézláb ember maga felelős a tetteiért. A kocsma közelsége Vámos Gábor felvétele ellenére a várakozás idejét olvasással, rádióhallgatással is el lehetne tölteni. A legszebb kocsmárosnő miatt sem kellene a családot a létminimumtól megfosztani, az otthont tönkretenni. Asszonyom, senkin sem segít azzal, hogy férjét mentegeti. Ha a férfi gyenge, annál nélkülözhetetlenebb az asszony ereje. Könnyes megbocsátások helyett követelje meg a férjétől, hogy vállalja az elvonókúrát és szakítson a kocsmárosasszonnyal. Ha pedig az ital, a kicsapongó életmód fontosabb neki, mint a családja — válassza külön a sorsukat. — KIHASZNÁLNAK „Fiatalon özvegyen maradt, jelenleg 38 éves dolgozó nő vagyok. Beteges anyámmal élek együtt, főzök, mosok rá, ellátom, hogy minden kényelme meglegyen, mert nagyon szeretem őt. Nővéremék a közelünkben laknak. Anyámhoz figyelmesek, jók, de egykét hétre sem vállalják, hogy én üdülni mehessek, viszont a gyerekeiket gyakran rám bízzák, ha programjuk van, vagy elutaznak. Húsz éve dolgozom egy külkereskedelmi vállalatnál. Sok mindent megcsinálok mások helyett is nagyon rendes főnököm kérésére, bár ez természetesen a saját munkámat megtoldja. Szívesen állok rendelkezésre akkor is, ha az nem kötelességem, mivel a szakma minden részletében érdekel. De ez már szokássá vált, és úgy érzem, hogy kezdenek túl sokat rakni rám. A most belépő fiatalok fizetése megközelíti az enyémet, az elismerést is inkább ők kapják, nekik „ösztönzésre“ van szükségük. Nekem már nem, hiszen az én igyekezetem úgyis adott és kipróbált. Bárhogyan ragaszkodom a családomhoz, a munkámhoz, elkeserít, hogy itt is, ott is kihasználnak. A legfőbb baj pedig: nincs magánéletem, egyedül vagyok. Évekkel ezelőtt kezdődött ugyan valami, de a férfi családos volt, és ugyanolyan lelkiismeretes, mint én; közös akarattal szakítottunk. Udvarló akadna, csakhogy anyám egyre türelmetlenebb, nem bírja, ha későn jövök haza, a vendégek pedig fárasztják. A nővéremék hozzák a „jelölteket“: „Jól kereső!“ „Nősülni akar! Anyunak tetszik, s ő is megbecsülné anyát“. De talán az is számít, hogy nekem tetszik-e. „Erre azt felelik: engedjek az igényeimből. Törődjek bele, hogy most már mindvégig a kötelességteljesítés legyen az egyetlen létformám? Hogyan éljek, hogy az elkövetkező éveket, s az öregedést kibírjam?“ Jelige: Remény A SZERKESZTŐSÉG VÉLEMÉNYE Az élete valóban eléggé „szikár“. Ha családi és munkaköri kötelezettségeit szívesen vállalja is, a túlzott megterheléstől lassanként lélekzetet sem tud venni. A nagycsaládos dolgozó nők sokszor agyonhajszoltak, ön azonban, azt hiszem, azok közé tartozik, akik segíthetnének magukon. Álljon a sarkára a családban és a munkahelyén is, ne engedje, hogy jól megoldott feladatok belső elégtétele helyett csupán a túlburjánzó kötelességek teljesítése legyen osztályrésze. A nővére ne a „félkész, házhoz szállított“ kérőkkel „segítse“, hanem tegye lehetővé, hogy önállóan keressen megfelelő társaságot, időnként pihenjen, utazzon, saját programot, életformát is kialakíthasson. Amint lazít a nagy elfoglaltságán, a problémája „csak“ annyira nehéz, mint mindazoké, akik a társválasztásban igényesek. Mert, nem mindenki „társ“, aki közös lakásban és azonos családnévvel szerepel a bejelentőn, egy nagy család kellős közepén is sokan élnek társtalanul. Vigasztaló azonban, hogy az emberi társulások zöme nagyjából mégis sikerült, és sokan még érett, sőt idős korban is párra találnak. Amint önmaga számára több ideje lesz, mindennapi kötelezettségei is — amelyeknek alapjában véve szívesen tesz eleget sokkal több örömet adnak majd. Most, érthetően, egy kicsit elfáradt. Könnyítsen a terhein. A változatosabb élet — reméljük — új lehetőségekkel, színesebb kilátásokkal örvendezteti meg ... siss iirvns tan:íi:Nal A TETOVÁLÁS ELTÁVOLÍTÁSA „A fiam Ipariskolás korában néhány pajtásával együtt tetováltatta a karját — írja R. Mihályné galántai olvasónk. — Ma már szégyellt ezt a „díszt“ és szeretne tőié megszabadulni. Hogyan távolítható cl a tetoválás?“ Fiataloknál gyakran találkozunk azzal, hogy elképzeléseiknek megfelelő ábrákat, jelszavakat, titokzatos jeleket tetováltatnak a bőrükre, idősebb társaikat utánozva ezzel. Van, aki hátát vagy mellét, van aki csak a karját vagy más testrészét tetováltatja. A szülők vagy nevelők a legtöbb esetben csak utólag tudják meg, hogyan csúfíttatta el magát a meggondolatlan fiatal fiú, vagy olykor leány is. Az orvos, aki vizsgálat alkalmával látja a tetoválást, nem szól, mert már meg sem lepi az ilyesmi, de néha az illető maga szólal meg bátortalanul: „Nem lehetne ezt valahogy eltávolítani, doktor úr?“ Meggyőződésünk, hogy serdülőkorban idejekorán alkalmazott ráhatással el lehet érni, hogy a fiatalok elkerüljék a tetoválást. Tanítók, nevelők, orvosok és mások beszélgessenek el a gyermekekkel vagy serdülőkkel arról, milyen szép az egészséges, jól fejlett, edzett és ápolt emberi test, melyek azok a jegyek, amelyek egészségi, műveltségi és esztétikai szempontból nem nyújtanak jó bizonyítványt az emberről. A történelem folyamán a tetoválás legtöbbször a büntetés, megalázó megbélyegzés eszköze volt. Más esetekben emberek egy-egy csoportja együvé tartozását fejezte ki bizonyos jelképekkel. Ilyesmire ma már nincs szükség. Előfordulhat, hogy aki serdülő- vagy felnőtt korában akár unalomból, akár feltűnési vágyból vagy esetleg érzelmektől fűtve tetováltatja a bőrét, már néhány hónap elmúltával megbánja ezt. E tények ismeretében a fiatalok talán jobban megfontolják, ráálljanak-e a tetoválásra; tudunk oly esetekről, amikor ilyen felvilágosítás nyomán fiatal bányászok maguk beszélték le társaikat arról, hogy bőrüket szívvel, női akttal vagy monogrammal „ékesítsék“. Mint a betégségek esetében, itt is a megelőzés elvét igyekszünk alkalmazni. A tetoválást könnyebb elkerülni, mint eltávolítani. A bőrbe tetovált ábrák eltűnése körülményes eljárás, többféle módszerrel végezhető el, de egyik sem tökéletes. Egyik lehetőség a felültetoválás, ami azt jelenti, hogy a bőrbe rajzolt ábrát más színű festékkel fedik. A legelterjedtebb törekvés a festékszemcsék eltávolítása a bőr irharétegéből. Ennek eszközei pl. a fogorvosi csiszolókorong, dörzspapír, finom kés vagy más orvosi műszer. Ha aránylag kis területen van a tetoválás, az eltávolítás egyik legmegfelelőbb módja a kimetszés. Ezt rendszerint érzéstelenítéssel végzik. Egyes esetekben vegyi anyagokkal, pl. csersavas ezüstvegyülettel, citromsavval próbálják halványítani vagy színteleníteni a bőrrajzot. Azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a gyógykezelés pénzbe kerül, és kiterjedtebb ábrák eltüntetésére rámegy a dolgozó egész szabadsága, mert a tetoválás nem számít betegségnek, ezért a kezelés idején nem jár táppénz. Ennek ellenért igyekezni kell minden ízléstelen bőrábrát szakszerűen eltávolítani, hogy újra teljes értékű, sértetlen bőrfelületű embernek érezze magát az is, aki meggondolatlanul, mások rábeszélésére csúfította el a testét, s emiatt később szégyenkezik vagy alacsonyabbrendűségi érzete van. A tetoválás eltávolítása alig hagy nyomot maga után, a mélyebb tetoválás nyomán kis heg marad, a felületi kis bőrrajz kimetszésének helye később nem látható. DR. SZ. GY. 20
