A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-03 / 18. szám
ntonín Dvofák és Bedfich Smetana a cseh nemzet két legnagyobb zeneszerzője volt. Mindkettő világhírnévre tett szert, és nehéz lenne eldönteni, melyikük volt a nagyobb. Talán azt monhatnók, hogy Smetana müve értékesebb és sokoldalúbb, de mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Dvorak alkotásaihoz hasonlíthatót is keveset találunk, és őt is a zeneirodalom legnagyobbjai közé kell sorolnunk. A külföld jobban ismeri Dvofákot, mivel zenéje halaidnak 70. nemzetközibb, mint Smetanáé, és így jobban megértették. Dvorák pályájának kezdetén éppen olyan keservesen küszködött, mint Smetana, talán még keservesebben is, de későbbi élete összehasonlíthatatlanul szerencsésebben alakult, mint Smetanáé. Igen nehéz anyagi körülmények között, nagy nyomorúságban tengődve fogott hozzá a zeneszerzéshez, csekély reménnyel, hogy észreveszik és elismerik, hát még hogy anyagilag is támogatják. De a fiatal mester kitartó szorgalma végül is utat tört magának a nagy nyilvánossághoz, különösen, amikor morva kettőshangra írt szerzeményei után. Bécsben szláv táncok komponálásával bízták meg, melyeket azután Berlinben ki is adtak, és így Dvofák nagy külföldi sikereinek és az ezzel összefüggő anyagi fellendülésének alapját megvetették. A keserves nélkülözések idejét a nyugodt munka korszaka válthatta fel. Ekkor jönnek létre azok a szerzemények, melyek Dvofák művészetének csúcspontját jelentik. Alkotó életének legtermékenyebb időszaka volt, amikor híres oratóriumának, a „Stabaf mater“-nek londoni bemutatása után New Yorkba hívták meg, kinevezve őt az ottani konzervatórium igazgatójává, amely állás igen jómódú emberré tette Dvorákot. Lelke mohón szívta magába az új világ sok benyomását, és zenei alkotásai, amelyek a világhírű Űjvilág-szimfónia köré csoportosulnak, mind magukon viselik ennek az élményekben gazdag, színes életnek nyomait. Néhány év múlva visszatért hazájába, s tanára majd igazgatója lett a prágai konzervatóriumnak. Azonban sokáig nem élvezhette otthonát: 1904 elején betegeskedni kezdett és ugyanez év május évfordulójára elsején meghalt, öt is, mint Smetanát, a cseh nemzeti Pantheonnak számító vyáehradi temetőben helyezték örök nyugalomra. Dvofák operákat is szerzett, de csak későbbi daljátékai tekinthetők elvitathatatlan mesterműveknek, így kimondhatjuk, hogy nem az opera volt Dvofák zenei művészetének igazi működési tere. ö inkább a líra és a szélesebb folyású epika felé vonzódott zenéjében, és ezért zenedrámáiban mindig hiányzott a feszítő cselekmény. Csak egy egyszerű népmesét megzenésítő daljátékával, a Rusalkával (Vízitündér), amelybe bőségesen szőtt lírai mozzanatokat, sikerült kivívnia magának helyét a kiváló operaszerzők sorában. Viszont, ha hangszerekre írt alkotásait vesszük szemügyre, a legnagyobb mesterek egyikét ismerjük meg benne. Akár zenekari műveit, akár kamarazenekarra írt alkotásait tekintjük, ezek oly szépek és tökéletesek, hogy párjukat ritkítják. Zenekari alkotásai közül különösen szimfóniái tűnnek ki, amelyek formájukban ugyan még klasszikusak, de tartalmukban erősen népiesek. A legtökéletesebbek egyike az Űjvilág-szimfónia, amelyet az egész világon játszanak hangversenyeken. A kamarazenében különösen a vonósnégyes terén tartozik Dvofák a világ legnagyobb zeneszerzői közé. Dvofák zenéje, minden jellegzetesen cseh színezete mellett, mivel nemzetközi formában írta meg, könnyen elterjedt az egész világon. Éppen ebben rejlik Dvofák jelentősége. Nemcsak, mint kiváló cseh zeneszerző hívta fel a külföld figyelmét nemzetére, de a világ zeneművészetét olyan alkotásokkal gazdagította, amelyekbe szláv zenei elemeket, idealizált szláv táncokat vitt bele. rp. az Őrnagy és a tüzoltúparangsnok Örkény István Tóték c. tragikomédiája a MATESZ Thália színpadán Az Őrnagy és a Tűzoltóparancsnok — két egyenruha. Az egyenruhák természeténél fogva céljuk, cselekedetük, magatartásuk egy irányba kellene, hogy mozogjon, mert az egyenruhák természetrajzához az engedelmesség — a feltétel nélküli engedelmesség — és az egyszerre-lépés is hozzátartozik. Hogyan lehetséges hát, hogy két egyenruha, amelyekbe ugyanaz a társadalom öltöztetett két embert, szembe kerül egymással, s az egyik megtagadja az egymás mellett haladást s a feltétel nélküli engedelmességet?! Az őrnagy és a tűzoltóparancsnok — Örkény István Tóték című tragikomédiájának két egyenruhás antihöse. Ami összehozza őket, az egy harmadik egyenruha, amelyet a „drága Gyulánk“ visel valahol a Don-kanyarban. „Édes jó Lajosom“, vagyis Tót Lajos tűzoltóparancsnok az őrnagynak, „drága Gyulánk“ közvetlen felettesének megpróbál családja körében nyugalmat biztosítani, hogy az őrnagy úr megtépázott idegrendszere megjavuljon. „Drága Gyulánk“ levélben figyelmezteti szüleit, hogy az őrnagy úr nagyon érzékeny a zajokra, a szagokra. Az „édes jó Lajos“ boldog méltósággal szeretne megfelelni a magas vendég érdekeinek, hogy a Don-kanyarban harcoló „drága Gyulánk“-nak használhasson. A szerepre feleségével és lányával alaposan felkészülnek. A végén azonban minden igyekezetük, minden megalázkodásuk kudarcba fullad. Az egyenruhák viadalában — ismét beigazolódott — csak vesztesek vannak. Az őrnagy a totális terror, Tót Lajos a totális beletörődés jelképe és — kudarca. Mert mint kiderült: a késői tett csak kudarcot eredményezhet. Kövesdi Szabó Mária (Ági), Boráros Imre (őrnagy), Szabó Rózsi (Tótné) és Kovács József (Tót) Kovács József (Tót), Szabó Rózsi (Tótné), Kövesdi Szabó Mária (Ági) és Várady Béla (Postás) Örkény István tragikomédiájának ezeket a gócait tapogatta ki jó ráérzéssel Beke Sándor, a darab rendezője, s a tragikomédia szereposztásában eleve eldöntötte Boráros Imre (őrnagy) és Kovács József (Tót) egymás mellé' állításával a gócok — egy társadalom fertőzöttségét hordozó vírustelepek — felnagyítását, kivetítését. E két pólus (őrnagy — Tót) alkatilag alapjában magában hordozta ezt a lehetőséget. S a rendező a szerencsés szereposztással, olyan közeget hozott létre, teremtett meg a színpadon, amelyben a többi mellékalak nagyszerűen felzárkózhatott. Így a rendezői koncepció teljes egészében kiteljesedett, érvényt nyert. Boráros őrnagya és Kovács József Tót Lajosa egy kor veszedelmes és kórós emlékét hozta testközelbe: a terrort és a terrorral szembeni megalkuvást. Az előbb már szóltunk arról, hogy a két alakítás olyan közeget teremtett a színpadon, amelyben a többi szerepek is felragyoghattak. Először is Csendes László Cipriani professzorát kell említsem. Most már másodízben bizonyította be Csendes László azt, hogy nincs kis szerep. Ugyanezt mondhatjuk el Gyurkovics Mihály és Várady Béla alakításáról is. Gyurkovics Mihály lajttulajdonosként eddigi nagyszerű szerepeihez méltón járult hozzá az előadás sikeréhez. Várady Béla, a lüké postás szerepében, a félkegyelműek igazságosságával és igazságosztó őszinteségével kitűnő jellemformáló tehetségét bizonyította. A női szerepek közül Szabó Rózsi (Tótné) és Gombos Ilona (Gizi Gézáné) élt igazán a színpadon, míg az Ágit alakító Kövesdi Szabó Mária a nem éppen reá szabott szerepben kissé halványabb volt a szokottnál. Lengyel Ferenc (Plébános), Érsek György (Elegáns őrnagy), Horváth Lajos (Lőrinczke) és Kusiczky Gyula (Inas), ki-ki a maga szerepében jól illeszkedett az előadás ritmusába. Platzner Tibor díszlet- és jelmeztervei kitűnően érvényesültek a színpadon. GÄL SÁNDOR 14 hét
