A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-03 / 18. szám
KONSZTANTY1N SZIMONOV P o lm y m ezreden 1. szerelme A művészeti vezető elment, Vityenka pedig megkérte Galina Petrovnát, hogy várja meg, tíz perc múlva itt lesz, még el kell intéznie valamilyen színházi ügyet. Galina Petrovna egyedül álldogált a kis szobában, kezeit melengette, mint a művészeti vezető tette pár perccel ezelőtt, és arra gondolt, mi lesz tovább, az első próbákra, a kollégákra. Hogyan alakul a sorsa ebben a színházban? Lehet, hogy végre jobban, mint korábban? Kétszer vagy háromszor ismeretlen személyek nyitottak be a szobába, benéztek, és mikor látták, hogy Galina Petrovnán kívül nincs ott senki, gyorsan becsukták az ajtót. „És most hová megyek?“ — gondolta Galina Petrovna. Haza? De hiszen a hátizsákjában nem maradt semmi ennivaló. Azon az állomáson, Moszkva előtt, ahol a vonat két órát állt, Mása Makarovával megfelezték az utolsó darabka kétszersültet. Vagy kérje meg Vityenkát, hogy mégis vigye el Másához? Így gondolkozott, és ugyanakkor azt is tudta, hogy Vityenka majd meghívja hozzájuk, és nem lesz ereje nemet mondani. Igen, lehetetlen lesz megmagyarázni éppen most, amikor mindent elintézett, amit megígért. Éppen most megtagadni, hogy felmenjen hozzá. „Fölmegyek, és aztán otthagyom, feltétlenül otthagyom“ — gondolta, de nem nagyon határozottan. Amikor Vityenka visszajött, gyorsan fölvette a fogason lógó bundáját és füles sapkáját, és — ahogy Galina Petrovna előre gondolta — javasolta, hogy menjenek hozzájuk. Galina Petrovna bólintott. Anna Akimovna nyitott ajtót. „Jó estét“ — morogta oda Galina Petrovnának, és bement a szobába. Nem nagyon szerette Galina Petrovnát, Balakirjevék házában betöltött szerepének meghatározatlansága miatt. „Se feleség, se ágyrajáró“ — mondta magában Galina Petrovnáról, és elégedetlenül vonogatta vállát. Nem szerette a meghatározhatatlant. Vaszilij Vasziljevics és Olga Fjodorovna nem volt otthon. Az ebédlőben, az asztalon egy kis üveg vodka, egy üveg, „Három Hetes“ márkájú vermouth, és két teríték. Ügy látszik, Vityenkának minden egyéb színházi ügye mellett sikerült telefonon bejelenteni, hogy nem egyedül jön. — A mama és a papa sajnos nem üdvözölhet — mondta Vityenka, lesegítve Galina Petrovna bundáját, és türelmetlenül, de teljes megelégedéssel végigmérte tetőtől-talpig. — Elmentek születésnapra, Katzhoz, tudod, a „fül-orr-gége“. — Valószínűleg csak későn jönnek haza. Egyidőben itt lakott nálunk az unokaöcsém, de hála istennek, elköltözött munkásszállóba. Úgyhogy, gyakorlatilag egyedül vagyok. Remélem, ez nem keserít el? Galina Petrovna vállat vont. örült, hogy a lakásban majdnem meleg van, nem úgy, mint az ő szobájában, és most csak erre gondolt. — Mire gondolsz? — Á, semmire ... Leültek az asztalhoz. Anna Akimovna heringet és egy lábos forró krumplit hozott, letette az asztal közepére, és kiment. — Tábornoki vermouth — mondta Vityenka. — Nem tudom, miért, de ha egy tábornok meg akar vendégelni egy hölgyet, feltétlen ezt a „Három Hetest“ adják. Nem vetted még észre? — Nem, még nem — mondta Galina Petrovna. — Északon csak szesz és vodka van. — Ide figyelj, ki az a pilóta? — kérdezte Vityenka, amikor kiittak egy-egy kis pohárka vodkát. — Aki a leveledet hozta. — Miféle pilóta? — kérdezte Galina Petrovna, Vityenkára tekintve. Még mindig reménykedett, hogy hátha nem maga Polinyin hozta el a levelet Vityenkának; talán valamelyik bajtársával küldte el. — Ezredes ... Nem emlékszem a nevére, olyan középtermetű, eléggé jóképű és sok kitüntetése van. — Á-á ... — szólt Galina Petrovna, és nagy nehezen erőt vett magán. — Akkor néhányan utaztak, és megkértem őket, hogy dobják be a levelet egy postaládába. Nem kértem azt, hogy hozzák el. Úgy látszik, magánszorgalomból elhozták. Az ezredparancsnokuk lehetett... — fejezte be. Valami visszatartotta attól, hogy megnevezze Polinyint. — Csinos fickó — mondta Vityenka. — Csak korán kopaszodik, ez az Nagy József rajza egyetlen, ami hátrányos a külsejében ... Vityenka figyelmesen rápillantott Galina Petrovna résen volt, az arca nem árult el semmit. „Lehet, hogy valóban nem volt semmi köze ehhez a pilótához“, gondolta Vityenka — „de az is lehet, hogy volt.“ Noha Galina Petrovna arca semmit sem árult el, úgy gondolta, mindkét lehetőség egyformán fennáll. — így is gondoltam — folytatta most már hangosan —, fronton kötött ismeretség, aminek nincs semmi jelentősége a számodra. Ügy, hogy nem titkolóztam előtte, mondtam, ha kedve lesz bennünket látni és meginni egy kis pohár vodkát, csak jöjjön! Szerettem volna valahogyan meghálálni, hogy személyesen elhozta a levelet, mégiscsak nagy figyelmességre vall. Ha Vityenka tudta volna az igazságot Galina Petrovna és Polinyin viszonyáról, és fel tudta volna fogni annak a csapásnak egész súlyát, amelyet most hazugságával mért Galina Petrovnára, akkor is feltétlenül ugyanezt mondja. Nem azért, mert féltékeny volt, hanem azért, mert szabadabban érezte magát, ha partnerében valamilyen súlyos emléket tudott felidézni. Most viszont, ami ritkán fordult vele elő, tulajdonképpen cél nélkül hazudott, mindössze csak ismételten emlékeztetni akarta Galina Petrovnát, hogy igényt tart korábbi viszonyukra, arra, hogy itt maradjon nála reggelig. És mivel nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a füllentésnek, és eközben másodszor is teletöltötte a kis poharakat vodkával, még csak egy pillantást sem vetett Galina Petrovnára, és így nem vette észre, hogyan rezzen össze és sápad el. „Nos, Polinyinnal mindennek vége“ — gondolta Galina Petrovna, maga elé meredve elfátyolosodott szemével, és csak Vityenka kezének villogását látta, amint először vodkát öntött, aztán heringet és krumplit rakott a saját tányérjára meg az övére. — „Mindennek vége“ — ismételte magában, ráeszmélve, hogy valóban így is van. Az olyan emberrel, mint amilyen Polinyin, másképpen nem is lehet, hiszen bolond fejjel vele küldte el a levelet, és ő, ki tudja, miért, maga jött el ide, hogy átadja. Vityenka pedig megsejtett valamit, vagy talán meg sem sejtett semmit, csak egyszerűen férfihiúsága miatt igyekezett tudomására hozni, hogy nemcsak együtt élt, de együtt is fog vele élni! Nem sikerült megkérdezni ma a szomszédasszonytól, hogy nem telefonált-e egy Polinyin nevű ember, de most már nem is lett volna értelme. Persze, hogy nem telefonált, hogyan is telefonálhatott volna ezek után! Nem telefonált, és nem is fog telefonálni soha. És azok a szavak ott Murmanszkban; „Gyere Moszkvába, és légy a feleségem“ — Polinyin utolsó szavai voltak, amelyeket hallott tőle. Polinyin soha egy szót sem fog szólni hozzá, még akkor sem, ha véletlenül találkozik vele ... Galina Petrovna szinte megrettent attól a gondolattól, hogy esetleg • találkozhat Polinyinnal. Nem: inkább ne találkozzanak ! — Mi van veled? — kérdezte Vityenka, amikor fölemelte fejét, és látta, hogy Galina Petrovnának remeg a válla. — Mégiscsak hideg van, még itt is — mondta Galina Petrovna. — Várj rögtön — Vityenka felugrott az asztaltól, gyorsan beszaladt apja dolgozószobájába, kihozott onnan egy zakót, és Galina Petrovna vállára terítette. Vaszilij Vasziljevics nagy, bő, díszzsebkendős zakója volt, a kihajtón kölni illata érződött. (Folytatjuk) HAJÓS LÁSZLÓ: Fecske A távoliét mélységéből, sós tengerek koldusaként útrakel. A leggyorsabb hullámnál gyorsabban szaladnak felé a partok. S így mindig hazatér. Lehet Lehet, hogy roppant terhet emeltél vótladra. Lehet. Lehet, hogy vakmerőség adott erőt csupán. Lehet. Lehet, hogy elfáradsz majd a hosszú út felén. Lehet. De szebbet kitalálni sem tudsz. S nehezebbet nem bírna el szíved. Jolán múlt időben Ébredő föld voltam, s te magvetőként közeledtél messzi dombok mögül. Hosszan hallgattam édes dúdolásod. Majd szép-csendesen elballagtál a szomszédos kocsiúton. Praúdl Sándor felvétele
