A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-03 / 18. szám

Szabó Gyula: Üj Adóm—Éva (1945)

NYITVA II ÚT

Néhány időszerű megjegyzés a szocialista realizmusról

ilván a kedvező körülményekkel függ össze, hogy kulturális életünk mozgatói a CSKP XIV. kongresszusa után ismét visszatértek a szocialista realizmus programjához. Cikkeket írnak róla, tudományos konferenciákon foglalkoznak vele. Az irányvonal ilyetén tisztázása csak hasznára lehet a művészetnek, különösen, ha nem marad a deklarálásnál, hanem ha művészi alkotások formájában jelentkezik. De a probléma elméleti megvitatása sem tartozik a másodrendű feladatok közé. Öröm íátni, hogy látnak hozzá ehhez bátran és több oldalról is. Ami közben egy kissé visszariasztó, az az a természetesség, amellyel ma tömegesen elfogadják azt, amit tegnap ugyanilyen tömegesen visszautasítottak. A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy ha bármit is természetesnek veszünk, még megbízhatóbban elzárkózunk megértése elől, mint ha védekeznénk ellene. Egyébként éppen a szocialista realizmus elméletéhez való viszonyban egyszer már szépen ráfizettünk arra, hogy mindent túlságosan könnyűnek és problémamentesnek véltünk. Emlékezzünk az 1948 februárját követő gyermekbetegségekre és az 1956 utáni gyermekes hisztériára.

A történelem szívesen megismétlődik, s többnyire született rosftindulatból. A ma lényegesen különbözik az ötvenes évek elejétől, a kulturális szférában egyebek között azzal is, hogy a nemrég lezajlott válság után nincs már az a túltengő jóakarat és lelkes készség részt venni a történésekben, ami 1948 februárja után magával ragadta az alkotóművészeket. A szocialista realizmushoz való mostani tömeges visszatérésnek a hátterében különböző — erkölcsi él egyéb — komplexusok kell hogy álljanak, mivel a múltat nem lehet csak így kimagyarázni. Éppen ezért fokozott felelősség hárul a marxista kritikára és esztétikára. Ez a munkaterület rendszerint elhanyagolt. Néha az a benyomásuk, hogy nem is számolnak a segítségével. Ezen változtatni kell. A szocialista realizmus programját nagyon komolyan vesszük, és megvalósulása elképzelhetetlen a kritika és esztétika közreműködése nélkül. Az élet kikényszeríti azt, aminek megvalósulását ma még a felgyülemlett előítéletek akadályozzák.

A szocialista realizmus számunkra nem lehet közömbös. Az az irodalmi áramlat (inkább áramlat, mint irányzat), amely o harmincas években a szocialista realizmus nevet kapta, sok nemzeti kultúrában megfogant, sőt nemegyszer az élre került. Mint más társadalmi áramlatok, a szocialista realizmus is, miközben megszületett és élre tört, sok megpróbáltatáson ment keresztül. Sikeresen megvédte magát ellenségeivel és hamis barátaival szemben, elkerülte az idegen behatásokat és kinőtte saját gyöngeségeit. Ennek bizonyítására hazai példákat is felhozhatnánk.. Fordítsuk azonban figyelmünket inkább néhány tisztázatlan kérdésre, amelyeket folyton kerülgetünk.

Kezdjük két irányzat közös nevezőjén. A szocialista realizmus programja — általánosságban véve — a sokak által kritikai realizmusnak nevezett irányzat talajából fakadt, és nőtt ki. Csakhogy ennek a terminusnak sok a hátránya (egyebek között azt a téves asszociációt kelti, mintha az ezt követő realizmus kritikátlanságával akarna kitűnni). A tizenkilencedik század nagy realizmusa azonban nem mindenütt merített azonos forrásból. Ebből a szempontból markánsan különbözik az orosz és cseh irodalom: amíg nálunk a klasszikus realizmus sohasem bontakozott ki teljesen, Oroszországban, világméretekben véve is, központi szerepre tett szert. Ez az eleven és életerős hagyomány — például Gorkij, Szerafimovics és Szaniszlavszkij művészetében — egész szervesen, magasabb fázisába ment át, komolyabb kilengések nélkül. Az orosz forradalom elsősége együtt haladt kéz a kézben az orosz irodalom művészeti elsőségével. A szocialista realizmus ebből az együtthatásból született.

De a cseh irodalom eltérő jellege is csak relatív. Hasonló fejlődési jegyeket figyelhetünk meg Hasek, Olbracht, Majerová és Kratochvíl prózájában, akik kései műveikkel új irodalmi folyamatot indítottak el, azokban az években, amikor velük párhuzamosan, sőt részben az ő műveikben a kritikai realizmus tetőfokára érkezett. Úttörő tevékenységük két oldalról kapott ösztönzést: egyrészt új erők áramlottak a realista próza területére, másrészt azzal, hogy igyekeztek eleget tenni a kibontakozó forradalom követelményeinek itthon, a szovjet irodalom tapasztalatainak segítségével. A cseh prózairodalomban jelentkező szocialista realizmus művészi sajátosságainak elemző vizsgálata során mindkét mozzanatot tekintetbe kell venni.

De nem hagyhatnánk figyelmen kívül további szimbiózisokat és rokonhatásokat sem. A szocialista irodalom a szocialista realizmus megfogalmazása előtt más programokat, művészi törekvéseket is felmutatott. A cseh irodalom szemmellátható sorrendben alakult ki a proletár irodalom és az úgynevezett baloldali avantgárd. A szovjetorosz irodalom a húszas években a különböző irányzatok, áramlatok (proletkult stb.) széles skáláját vonultatta fel, (futurizmus, konstruktivizmus stb). Mindezekben a többnyire félbemaradt, vagy hibrid-irányzatokban az útkeresés folyamata együtt haladt a megvalósított forradalom ösztönzött vagy fölszított esztétikai elképzelések megvalósításával, de ugyanakkor a régi világnak főképp, különböző rrrodernista törekvésekben megnyilvánuló ideológiai befolyása elleni küzdelemmel is.

Am sem a történelmi sem az irodalmi, vagy kulturális folyamatok nem laboratóriumban játszódnak le, ahol valamit előre ki lehetne kísérletezni s a kísérletek alapján kiszámítani: annál nagyobb az értéke a folyamatok tanulmányozásának. Az eddigi tapasztalatok összessége arra vall, hogy az összes említett program, az összes csoportosulás, amelyeknek révén a szocialista irodalom intézményessé lett, különböző oldalakról közelítette meg ideális variánsát, eltérő minőségű megoldásokkal. A szovjet proletkult idején nem egy modernista kitalálás érvényesült (ahogy ezt a közvetlenül Lenin által megfogalmazott pártdokumentumok tanúsítják). Befolyást gyakorolt a születő szocialista realizmusra a futurizmus és a konstruktívizmus is. A cseh proletárirodalom viszont Neumann Nejedly és Hóra eszmei vezetésével szintén érintkezett hasonló irodalmi irányzatokkal, de végül Wolker irányvonala jutott uralomra, amely a költő alkotóenergiájával és eszmei tisztaságával tűnt ki. Nagyobb hatással volt a szocialista realizmus művészi arculatának kialakítására, mint az úgynevezett poétisták. De a programok és az irányzatok kétféle osztottsága felvetette a harmincas évek elején a marxista elmélet számára a kérdést, milyennek kellene lennie az egységes szocialista irodalmi erők közös platformjának, hogy ne vesszen el semmi pozitív és egyszersmind megtisztuljon a burzsoá kultúra felbomlásának anyajegyeitől, amelyek nélkül nehezen jöhetne világra. így különböző javaslatok születtek a szintézisre. Ezek egyike összefonódott a szocialista realizmus elméletére vonatkozó első cseh elképzelésekkel, amelyeket Konrád és Laslovek fogalmazták meg.

Nyilván gyenge oldala volt ezeknek a fejlett elméleteknek, hogy nem a hazai realista hagyományok értékeléséből indultak ki, elhamarkodottan elvakultaknak minősítve őket, és hogy a proletkult és az avantgardista irányzatok szintézisére vonatkozó elképzelések nem annak elemzésén alakultak, hogy ezek nem egyformán járultak hozzá az új fejlődési folyamat megvalósításához, de ehhez a szemléleti hibához nagyrészt maga az a realista hagyomány vezetett, amely nem volt alkalmazható a nálunk akkor még meg nem érett viszonyok között. A szocialista realizmus elméleteinek első szovjet megfogalmazásának is n\egvoltak a hibái és fogyatékosságai. Az egyik oldalon a dialektikai materializmus alkotómódszer spekulatív reformista felfogását alkalmazta, a másik oldalon a realizmus és a romantizmus sokkal későbbi alkalmazása, sőt a moralizáló sematizmus is érvényre jutott. Talán ösztönzőbb lett volna ha a realizmus új lehetőségeiről beszéltek volna, az ideálok és a távlatok új kvalitásáról, amelyek észrevehetően befolyásolják a jelen szürke valóságát is. De ami nem volt világos azonnal azt idővel maga a társadalmi és művészi gyakorlat mutatta meg, nem egyszer negatív tapasztalatok formájában is. Kényelmesebben, úgy látszik ezt nem lehetett elintézni.

Ha a realizmus mai lehetőségeiről beszélünk, a fejlődés mai fokáról kell kiindulnunk, mert csak így érthetjük meg a jövő szükségleteit. Ugyanakkor hangsúlyozzuk, hogy a múlt teljes megértése nélkül a jövő szükségleteit sem mérhetjük fel reálisan. A művészet „forradalmának" korában, amikor szokássá vált annak a kihangsúlyozása, hogy a huszadik század realizmusát nem kötik a való élet illúziói és megengedhető minden deformáció, mert csak így válik versenyképessé a modern irodalmi törekvésekkel. Eme törekvésében nem szabad korlátozni az alkotás szabadságát sem. Ez a felfogás azonban két dolgot összekever. Mindanynyian tudjuk, hogy a realizmus alapját a gondolataiban megjelenő valóságelemek alkotják, amelyek évezredes princípumokon nyugszanak, s amelyek Arisztotelész óta ismertek. A . valóság mindennemű megközelítése és utánzása azonban nem válik automatikusan realizmussá, A valóságot úgy is utánozhatjuk és ábrázolhatjuk, hogy az ábrázolás elemeinek realitását nem lehet kétségbe vonni, de a valóságról alkotott kép még sem felel meg a valóságnak mert misztikus szellemet sugall — példa erre a középkori festészet, de a későbbi avantgardista szürrealizmus is. Jól tudjuk, hogy a legnagyobb realisták is eltértek a látható valóság megjelenítésétől, hogy jobban kihangsúlyozhassák művük eszmei elgondolását, szellemét. Minden azon múlik, hogy a művész milyen célt követ, amikor csoportosítja, formálja műve valóságelemeit, hogy ezt az igazság kidomborítása, avagy a kábító hazugság érdekében teszi-e.

A művészet nem teremt élő valóságot, csak reprodukálja azt képszerűen. A művészet akkor sem kopírozza le tökéletesen a valóságot, ha erre törekszik: még a legkövetkezetesebb naturalistákat is esztétikai elvek vezénylik, amelyek lehetetlenné teszik a valóság passzív lemásolását. A művészet a valóságról készített mesterséges mű, emberi alkotás a valóságban ismétlődő formák stilizálása, amely az anyagához is kénytelen igazodni. A művészet nem létezhet emberi fantázia nélkül, amely mindig hozzátesz valamit a valósághoz. Swit Gulivert mesealakokkal veszi körül. A valóságban nincsenek sem törpék sem óriások, de ez nem jelenti azt, hogy művének semmiféle valóságos alapja sincs. (Gondoljunk csak arra, hogy az embereket mi is kicsiknek vagy nagyoknak tartjuk).

A realizmus elsősorban nem a formában, sem a tartalomban testesül meg. A forma természetesen nem minden szabály nélkül rendeli magát aló határtalannak. Relatív függetlenséggel rendelkezik és viszonylag szabad. Azok a művek, amelyekben a formát elhanyagolják nem szocialista-realista alkotások, mert az esztétika törvényeivel szembekerülnek.

Elegendő a marxizmus klasszikusainak műveit elolvasni, rögtön • kiderül, hogy esztétikai elveikkel nem akarták sterilizálni az irodalmat. Marx és Engels mindenekfelett szerette Arisztophaneszt, Dantet, Cervantes!, Shakespearet és Balzacot, Lenin kedvelte Puskint, Tolsztojt és Scsendrint Ideáljaik a nagy klasszikusok voltak s nem a közönséges tendenciózus kommunista propaganda versben és prózában. A jövőbe néztek és azt akarták, hogy a mi művészetünk is versenyképes legyen a nagy klasszikusokkal. Megemlíthetjük Fucíknak azokat a kijelentéseit is, amikor az emberi mélységek feltárásáról beszélt. Tanításaik alapján meg kell teremteni az eszme és a forma szintézisét. A szocialista realizmus azt akarja, hogy olyan eleven színekkel és mélységgel ábrázoljuk a valóságot, ahogy azt Marx és Lenin a tudomány síkján tették.

VLADIMIR DOSTAL