A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-26 / 17. szám
KONSZTANTY1N SZ1MONOV Polinyin ezreden . szerelme A nézőtéren csend és feszültség honolt. A távoli, majdnem egy évszázada írott dráma a női lélekről, a megtörténtek megmásíthatatlanságáról és a bukás elkerülhetetlenségéről — mindez valamilyen csodálatos erővel és közvetlenül hatott ezekre az emberekre, akik köpenyben vagy rövid bundában ültek itt a nézőtéren, a hidegben, negyvenegy telén. Amikor befejeződött az előadás, és a színészek egymás kezét fogva kijöttek, hogy meghajoljanak a függöny előtt, a nézőtér felállva tapsolt, senki sem hagyta el a termet, nem siettek a ruhatárhoz, hiszen nem kellett öltözni. Ügy látszott, a nézőtéren ülők csak most érthették meg, amikor az előadás befejeződött, hogy milyen hideg lehetett a színpadon, és egyebek mellett ezért is hálásan tapsoltak a színészeknek. Galina Petrovna is sokáig állt és tapsolt, szinte megfájdult a tenyere. Amikor a függönyt végleg leeresztették, és a nézők kezdtek szétszéledni, Galina Petrovna megpillantotta Vityenkát. Csizmanadrágban, szürke zsávolyzubbonyban és bekecsben volt. Egy alacsony, fekete bajuszos tábornokba karolva jött Galina Petrovna felé, aki ott maradt az ajtónál, és várt. Már majdnem elmentek mellette, amikor Vityenka odafordult hozzá, megcsókolta a kezét, és gyorsan visszalépett a tábornokhoz, integetve, hogy várja meg itt, a nézőtér kijáratánál, mindjárt jön. Vityenka kikísérte a tábornokot a folyosóra, Galina Petrovna pedig ott maradt az ajtónál sokáig, legalább tíz percig várt, mialatt a nézők majdnem mind kimentek már. — Aranyos ember — mondta Vityenka vidám hangon, amikor végre előbukkant valahonnan, és ismét megcsókolta Galina Petrovna kezét. Galina Petrovna mindjárt megértette, hogy ezek a szavak a tábornokra vonatkoznak, akit Vityenka karonfogva kikísért a nézőtérről. — A hátországi főparancsnokságról volt itt, megígérte, hogy kapunk egy kis szenet. Érzed, milyen hideg van itt, a színészeknek vacog a foguk. Állandóan rólatok gondoskodom! — mosolygott Vityenka. — Tehát mégiscsak megérkeztél... — Megkaptad a levelemet? — De mennyire, hogy megkaptam, házhoz szállítva — nevette el magát Vityenka. Galina Petrovna meg akarta kérdezni, hogy mit jelent ez a „házhoz szállítva“, de nem merte. — Tehát katonák vagyunk... — mondta Vityenka megelégedéssel végigmérve Galina Petrovnát tetőtől talpig, továbbra is mosolyogva. — Téged is... — Galina Petrovna nem tudta végigmondani, hogy „behívtak“, mert Vityenka a szavába vágott: — Egyelőre nem hívnak be, szükség van itt rám, de azért háború idején kényelmesebb egyenruhában. Már megszoktam... — mondta, ugyanolyan elégedetten végignézve sajátmagán is, mint ahogyan eddig Galina Petrovnát nézte. — Talán nem áll jól? — Jól áll. — Nos, hát, akkor mindenekelőtt menjünk a művészeti vezetőnkhöz. Mikor érkeztél? — Ma. — Menjünk, mert aztán eltűnik. Már mindent elrendeztem, erről magad is rögtön meggyőződhetsz. Végigmentek a folyosón, és benyitottak egy kis szobába a főtitkári szoba mellett. A szobában sapka nélkül, bundában, fölhajtott gallérral és a buda alól kikandikáló lélekmelegítőben, ugyanolyanban, amilyen Vityenkán is volt, egy magas, sovány, borzas, őszülő ember állt, a villanyrezsó fölé hajolt, és vacogva dörzsölte a kezét. — A nézők kimelegszenek, amikor tapsolnak — mondta, amikor Vityenka bemutatta neki Galina Petrovnát — én meg itt fagyoskodtam... Én is tapsolhattam volna, de nem akarózott, Karandisev is, Larisza is gyengébb volt ma, mint az előző előadásokon. Galina Petrovna ellenkezett: neki úgy tetszett, hogy mindenki csodálatosan játszott. — Tényleg? — hümmögött a művészeti vezető, egy pillantást vetve Galina Petrovnára, és tovább dörzsölte kezét a villanyrezsó fölött. — Tehát mindenki fenségesen játszott?... — nevette el magát ás élénk gunyoros arcán vidám ráncok támadtak. — Egyszerűen sajnálja őket, tudja, hogy fáznak, és ezért... Mi a helyzet a szénnel, nem adnak? — fordult Vityenkához. — Azt ígérték, hogy adnak. — Az jó — mondta a művészeti vezető. — A színpacj^ft mindenről elfeledkeznek, ügyet sem vetnek a hidegre. Aztán éjjel, otthon betegek. De azért másnap, mintha mi sem történt volna. Mi mást is tehetnének! Ezért vagyunk itt! És hogy is lehetne másképpen, amikor ilyen közönségünk van! Látta a nézőteret? — kérdezte Galina Petrovnától hirtelen. — Láttam. — Minden előadásunkon a nézők egyharmada, néha a fele egyenesen a frontról jön. És még azt sem tudjuk, hogyan kell nekik játszani. Valószínűleg zseniálisan. Mindenesetre, amikor a színészek játszanak, valami ilyesmit feltétlenül kell érezniük. Az egyik színésznő előadás után így is mondta: „Szerintem én ma zseniálisan játszottam!“ És ki sem nevettem. Megértettem, hogy ezt olvasta ki valamelyik néző szeméből, aki az előadás után már megy is vissza, a frontra. Tehát egy valakinek, vagy néhánynak valóban zseniálisan játszott. Még az sem baj, ha csak egynek. Az mindegy! Persze az igazság az. hogy egyelőre közepesen játszunk tette — hozzá a korábbi gunyoros hangon a művészeti vezető, mintegy wmam TEHETSÉGES FIATALOK Sok látogatója volt a kiállításnak Van annak már vagy két hónapja, hogy Nyitrán, a CSEMADOK járási titkárságán jártam. Szokatlan kép tárult elém az előcsarnokban: a pedagógiai főiskola képzőművészeti szakos hallgatóinak munkáiból kiállítást rendeztek a februári győzelem 26. évfordulója alkalmából. Kíváncsian néztem végig a képeket. Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy Matyasovszky Margit, Csóló László, Telek József, Sebők Jenő, Pólus'Júlia, Nagyferenc Katalin, Ferenc Eszter és a többiek, akiknek alkotásait magam előtt látom, tehetséges fiatalok. Egyébként éppen a megnyitás napján vetődött oda a szegedi tanárképző főiskola hallgatóinak egy csoportja. A következőket írták a vendégkönyvbe: „Nagyon örülünk, hogy kihasználhattuk ezt a váratlan lehetőséget és megnézhettünk néhányat az itteni magyar fiatalok munkáiból. Nagyon tetszett az összeállítás. Gratulálunk! Hírüket hazavisszük az otthoniaknak is ...“ Elbeszélgettem két fiatallal: Sebők Jenövei és Cséplő Gáborral (ő a mezőgazdasági főiskola hallgatója). Elmondták, hogy az utóbbi Időben mintha éledeznének a főiskolások. Például ezt a kiállítást is nagy lelkesedéssel szervezték és rendezték meg. Eldicsekedtek, hogy van egy hatvantagú vegyeskaruk, amely Ág Tibor rendszeres irányító munkájával szépen fejlődik. Azt is megtudtam tőlük, hogy színes esztrádműsor bemutatására készülnek. meghökkenve saját fennkölt stílusától. — Az egyetlen zseni közöttünk: Viktor Vasziljevics... — Rácsapott Vityenka vállára. — Ha ő nem volna, valamennyien elvesznénk, mindent megszerez, mindent elintéz! A legnagyobb bánatunkra teljesen el kellett vonnunk a művészi alkotó munkától ... — A művészeti vezető szemében gúnyos szikrácska villant. — Viszont hála Viktor Vasziljevics adminisztrációs zsenialitásának, a többiek alkothatnak! Lesz kocsi, amivel hazamehetünk? — fordult a művészi vezető Vityenkához, megborzongva a hideg gondolatától. — Van — mondta Vityenka. — És január elsejétől kapunk egyet állandó használatra. — No lám! Hát nem mondtam, hogy zseni! Valóságos zseni! — mondta a művészeti vezető, és ismét vidáman dörzsölte kezét a rezsó fölött. — Tehát, a karéliai fronton volt, visszajött Moszkvába, és nálunk akar játszani? — kérdezte Galina Petrovnától. Tulajdonképpen nem is kérdezte, hanem mintegy kihirdette a határozatot Galina Petrovna múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Galina Petrovna meghatottan válaszolta, hogy boldog lesz, ha ebben a színházban játszhat, és emiatt jött. — Hát, jól van — mondta a művészeti vezető, és vidám kicsi arca ismét ravaszkásan összeráncolódott őszülő, bozontos haja alatt. — Köszönje Viktor Vasziljevicsnek. Mindent bevetett, teljes mellel kiállt magáért! Újév után mindjárt elkezdjük a próbákat, felújítás lesz ... — Megnevezett egy darabot, amely nagy sikert aratott a háború előtt. — A hősnőt játsza, második szereposztásban, de azért ne nehezteljen ránk. Galina Petrovna — szinte válaszolta, hogy nem is mert volna többre gondolni. Számára ez az egész beszélgetés egyébként is olyan volt, mint egy szép álom. — Csak próbáljon, aztán majd úgy nyolc-tíz előadás után beugrik, előbb nem nagyon megy! Maga is tudja, hogy az első szereposztásbeli színésznők féltékenyek, különösen, ha nem tartoznak már a fiatalabbak közé. — A művészeti vezető mosolyogva meghajolt Galina Petrovna felé, értésére adva, hogy ha nem is beszélget vele túlságosan komolyan, azért külsejének megadja a kellő elismerést. — Nos, megyek, ha van kocsi — mondta Vityenkának. — — Szíves engedelmükkel... — Egyenesen hazamegy? — kérdezte Vityenka. — Igen, miért? — Ha nem esik nehezére, küldje vissza a kocsit értünk — mondta, Galina Petrovna felé bólintva. — Tíz perc múlva itt lesz — mondta a művészeti vezető, miközben megfogta meleg kezével Galina Petrovna kezét, és kedvesen megcsókolta azt. — A jövő évi viszontlátásra! (Folytatjuk) Cséplő Gábor és Sebők Jenő májusban pedig felmennek a Zoborra, ahová meghívják tanáraikat: előadást szeretnének hallani a prágai felkelésről. És több műsoros délután megszervezésével szeretnék összefogni a főiskolai hallgatókat, kellemesebbé tenni az életüket. — lb —
