A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-12 / 15. szám

Vízalatti gyógymasszázs

dei voltak. Apja, aki kis seregével a portyázó janicsárok félelmetes ellensége volt, még Zsigmond királytól kapta hatalmas birtokait. Az öreg Dóczy becsületes, emberszerető lovag volt. Jobbágyait kedvelte, munkájukat megbecsülte. Fia Péter, aki már nagyúrként nőtt fel, nem örökölte apja jó tulajdonságait. Kapzsi, erőszakos és kegyetlen volt, soha senki és semmi sem elégítette ki. Ha a na- j pokig tartó vad tivornyázásai közben kiürültek az éléskamrái, elfogyott a bora, katonáival az utolsó falatot is elszedette parasztjaitól, juhászaitól.

És az erőszakos Dóczy rettegésben tartotta a környék fehérnépét is. Jaj volt annak a bogárszemű fiatal menyecskének vagy rózsásarcú lánynak, aki megtetszett neki...

Péter idején volt legnagyobb a Dótéli estéken,' amikor szürke ködbe burkolódzott a világ, a hars hófehér fájából apró lovakat, juhokat faragott a gyerekeknek, és ha az asszonyoknak szükségük volt rá, kanalakat, lócát vagy akár ringó bölcsőt is.

Mihály, a juhász nemcsak a jószággal tudott mesterien bánni, a juhtejből ízletes sajtot és zsendlcét készíteni, de a gyönyörűen kidolgozott szőrmékből olyan gubát és pa- j pucsot varrt, amit messzi vidéken megcsodáltak. ,

György, a szénégető ügyes ember volt. A kemény élet őt is sok mindenre megtanította. Fiatal korában a selmeci bányában robotolt. És amikor egy bányaomláskor törött lábbal menekült meg a biztos haláltól, elküldték a bányából, mert ott nem volt szükség nyomorékra. Megtanulta a mészégetést, majd miután megnősült, úgy határozott, hogy az erdő magányában keres nyugodtabb életet, ott égette a faszenet.

Többnyire Mihálynál, a juhásznál találkoztak. Nyáron a káváskút mellett, télen pedig a közös szalmatetővel fedett szoba-konyha-istállóban, a saroklócán ültek, beszélgettek.

Az egyik őszi estén, amikor megint Mihálynál beszélgettek, egyszerre váratlanul betaszította valaki a kunyhó ajtaját, A pislákoló mécses tompa fényében azonnal felismerték Dó- i czy Pétert. A nagyúr megállt a nyitott ajtóban. Látszott rajta, hogy megint sokat ivott. Kezében fokost szorongatott. Hosszú csend neheze-A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság kormánya idegenforgalmi bizottságának cikksorozata hazánk szépségeiről és történelmi nevezetességeiről.

— Nem kell menekülnöd. Ennek a bosszújától már nem kell félned. Megkapta azt, amit megérdemelt. De még mielőtt meghal, be kell vinnünk a faluba — nyugtatta az öreg juhász Jakabot. — Ne itt haljon meg. Nem akarom, hogy az ördög innét vigye el bűnös lelkét...

A juhász hajléka körül léptek, hangok hallatszottak. A nagyúr két cimborája jelent meg. ök is részegek voltak, alig álltak a lábukon. Amikor meglátták a földön fekvő Dóczyt, azonnal kijózanodtak.

— Valaki megtámadta az urunkat — mondotta nyugodtan Mihály. — Itt a ház körül. Hallottuk segélykiáltását, mi hoztuk be. Jakab üldözőbe vette a támadót, viaskodott vele, s ekkor tört el a karja.

A cimborák tanácstalanul nézték az élettelen Dóczyt.

— Azonnal be kell vinnünk a faluba. A füvesasszony biztosan életre

hek zümmögtek, édes déli álmosság ülte meg az erdőt.

Jakab az egyik fa árnyékába telepedett s megebédelt. Nagyon fáradt vol, kissé elszunyókált.

Amikor felébredt, egy fehérszakállú öregember állt előtte.

— Biztosan csodálkozol, hogy kerültem ide. Pedig én már itt éltem az erdőben, akkor is, amikor a Dóczyaknak még hírük sem volt a vidéken, csak éppen te még nem találkoztál velem. Régóta figyellek, becsületes, szorgalmas, jó szándékú emberként ismerlek. Azért jöttem, hogy segítsek neked.

— Kezet emeltem az uramra. Megvert az isten, rajtam már senki sem segíthet — mondta csendesen a favágó.

— A Teplá patak mentén, az erdő szélén találsz egy kis forrást. Már messziről meglátod, mert úgy füstöl a vize, mint a kunyhód kéménye, ha

I

FÜRDŐ

czyk hatalma. Még a környékbeli nagyurak is rettegtek, féltek tőle, mert soha sem tudhatták, hogy a duhaj nagyúr váratlan látogatásakor milyen baj éri őket.

A Selmeci-erdőben élt három család. Jakab, a favágó, Mihály, a juhpásztor, és György, a szénégető a családjával. Tanyáik ugyan órányi járásra, a bajban mégis közel voltak egymáshoz.

Jakab ügyes favágó volt. Ám a fát nemcsak vágta, döntötte, de új életet is tudott adni neki. A hosszú őszi és

Az egyik melegvizű gyógymedence

dett a hajlékra, csak Dóczy hörgő : lélegzése hallatszott.

— Munkátok eredményét nem látom! Húsra, sajtra, faszénre van sürgősen szükségem, és tüzelőfa is kell! — szólalt meg Dóczy, — Ti senkiháziak meg itt lopjátok a na- > pót! Holnap napkeltére mindent szál- I lltsatok be. Mert ha nem, a kutyái- ; mat uszítom rátok!

Mindhárman felálltak. György, a legidősebb szólni akart, de a nagy- ' úr folytatta:

— Cselédre van szükségem! Hal- ; lottam, hogy neked juhász, ügyes Iá- j nyod van. Magammal viszem! Hol

van ...?

— Annára itt van szükség. Míg én a jószággal bajlódok, ő készíti a gomolyát, a füstölt sajtot. Ha elviszed, ki dolgozik? — kérdezte alázatosan a pásztor. — Van a faluban elég fehérnép, szívesen vállalják nálad a munkát.

— Ne oktass! A lányod velem jön és kész!

— Márpedig Annát nem adom!

— Nézzék csak, ellenkezni merészel ! Te rühes disznó — ordította dühösen Dóczy és fokosát ütésre emelve Mihályra támadt. - ;

Jakab odaugrott kettejük közé, az ő jobb karján csattant Dóczy fokosa.

A favágó keze eltört. Fájdalmasan felszisszent és a következő pillanatban bal öklével váratlanul olyan erős ütést mért a nagyúr fejére, hogy az szó nélkül összerogyott. Néhányat vonaglott, szájából vér szivárgott.

— Menekülnöm kell! Dóczy kerék- I be töret, lenyúzza a bőrömet, élve elégettet — suttogta izgatottan a megrémült Jakab. — De előbb kössétek be a karomat.

A korszerű gyógyintézet

kelti — mondta György, és hozzálá- i tott faágakból hordágyat készíteni.

. . .

Dóczy Pétert sokáig gyógyították. Még Bécsból is hoztak hozzá orvost, de csak az életét tudták megmenteni. Élt, de mégis halott volt. Kihunyt a lelke. Semmire sem emlékezett, azt sem tudta, kinek a fia. Jakab karja is összeforrt, de dolgozni nem tudott vele.

— Megvert az isten, mert a nagyúrra emeltem a kezem! — mondogatta barátjainak, ha néha összeakadt velük, mert a történtek óta őket is kerülte. Bánatában a ma- 1 gányba menekült.

A sűrű erdőben messzire barangolt, oly messzire, hogy a madarak éneklését is már csak szakadozottan hallotta. És eltűnt a sűrűben, mint az eltévedt madár. A legszívesebben oda menekült, ahol az erdő beláthatatlan zöld tengere vette körül.

Dél volt, a nap éppen az erdő fölött függött, az erdőszéli mezőről is csak úgy szállt föl a meleg. Az égbenyúló fák csúcsa a nap aranykévéjében sütkérezett, az erdei virágok fáradtan hajtották fejüket a fűre. A lombos hársak virágai között métüzet rak az asszony. Naponta kétszer, reggel és este fürdesd meg a karod a forrás meleg vizében. Mire a búza aranysárgára érik, egészséges lesz a karod.

Jakab csodálkozva bámulta az öreget. Megdörzsölte a szemét, mert azt hitte, hogy álmodik.

Fogadd meg a tanácsomat, s meglátod, karod visszanyeri az erejét — mondta a fehérszakállú ember, elköszönt, s oly titokzatosan, mint ahogyan megjelent, eltűnt a bozótban.

Jakab megfogadta a tanácsot. Azonnal útra kelt. Mire a meleg vizű forráshoz ért, a nap vörös korongja lassan lebukott a távoli hegyek mögött. Jakab levetkőzött, s megfürdött. A meleg vízben sokáig áztatta béna karját. Érezte, hogy lassan visszatér belé az erő, mozgatni tudja.

Napokon át eljárt a gyógyító forráshoz. Az egyik napon, maga sem tudta, hogyan is történt, a fejszét ismét a jobb kezében tartotta, s teljes erővel vágta, döntötte a fát.

Gyorsan szárnyra kelt a csodaforrás híre. Nemsokára nemcsak a vidéken, de az egész országban gyógyerejéről beszéltek, környékét ellepték a csúzos, köszvényes betegek, és gyógyultan tértek vissza otthonaikba.

19