A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-05 / 14. szám

GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁZUS ORMAIN Bruckner Lajos, a fiatal mérnök egy mélyszivattyú cseréjénél kiadja az utasításokat a fúrómesternek: Kopasz Sándornak, aki már több mint har­minc éve dolgozik itt tendős termelési mérnök fizetése kétezernyolcszáz forint, ugyan­annyi, mint a vele egy esztendő­ben végzett Bruckner Lajosé, aki huszonhét éves. Mindketten nős emberek. Több mint százötven ember dolgozik az irányításukkal. Milyen lehetőséget látnak ők, a friss diplomával és lendülettel dolgozó fiatalok itt? — Jómagam elég messziről jöt­tem — mondja a vékony, hosszú­kás arcú, határozott mozgású Ma­­gyari Dániel. — Nyíregyháza a szü­lővárosom, de a gyerekkori emlé­kek az olajos vidékhez kötnek. Itt már kevés az olaj. Igaz. A föld mélyében található készletek ki­nyerhető harminc-negyven száza­lékának nagy részét már fölhoztuk a felszínre. Ám ennek ellenére, illetve tulajdonképpen éppen ezért itt van a legnagyobb lehetősége a kutatásnak, az új módszerek, olaj­kitermelési eljárások kísérletezé­sének. — Nekem aztán igazán sok munkám akad itt — kapcsolódik a beszélgetésbe a termetes, bariton hangú Bruckner Lajos. — A kutak karbantartása, javí­tása a feladatom, helyesebben a százharminc embernek és nekem, akik ezen a területen dolgozunk. A legtöbb kút sok-sok éve dolgo­zik már, vigyázni kell rájuk: óva­tosan, szakszerűen kezelni, gyen­géden bánni velük, mert hasznos és értékes jószágok. Mindketten az új meg új problé­mák megoldását követelő állan­dóan változó munkát hangsúlyoz­zák. A friss, kutató szerelem fá­radhatatlan érdeklődését. Fiatalok, akiket a meg nem ismert, fölfede­zetlen és izgalmas újdonságok vonzanak. Űjat, pedig nemcsak a fölfede­zők találnak. A mindennapos ter­melő munka, a régi és egyre több leleményességet követelő olajmező megannyi gondja olyan kutató­kísérletező lehetőségeket rejt, amelyek a felelősen gondolkozó és tennivágyó ember számára izgalmas feladatot adnak. HAJDUSKA JANOS 8. Erőgyűjtés Amurkhán barátja, akivel tegnap késő este megbeszéltük a mai őzva­dászat részleteit, pontosan érkezik Szanyibalba. Oj ismerősöm ismeretlen gyárt­mányú, hangosan pöfögő motorke­rékpárján visz el egy darabon, az­tán gyalog folytatjuk a cserkészést. A Kaukázus előhegyeit borító ve­gyes állományú lombos erdőbe indul­tunk vadászatra. A terep könnyű, csak enyhén hullámos, a séta tehát nem fárasztó. A pirkadat először a szalonkákat ébreszti fel. Olyan hajnali húzásnak vagyok a szemtanúja, amilyet rit­kán látni. Sajnos, csak golyóspus­kám van, így nem tudok kárt tenni a szalonkákban. Nagyvadat nem látunk, pedig lát­hatnánk. Szinte minden pillanatban várom, hogy elénk bukkan a sűrű­ből egy népes vaddisznócsapat, vagy egy magányos kan, annyi min­denfelé a friss és több napos' vad­­dísznótúrás. Már magasan jár a nap az égen, amikor végre rábukkanunk az első őzre. Egy tisztáson legelészik, és bána­tomra nem bak, hanem már téli csuhát öltött suta. Már mennék is tovább, de kísé­rőm lövésre ösztökél. Kereken el­utasítom, mert semmi kedvem sincs sutára puskázni. Csakhogy társam nem tágít. Ne feledjem, az őznek húsa is van, ha nincs is agancsa és húsbeszolgáltatás is van a világon. így már másképp fest a helyzet. Ha nem a magam szórakoztatására, hanem gazdasági érdekből kell meg­lőni a sutát, akkor rászánom ma­gam. Az őz háttal áll, és amikor kifor­dul, hanyag célzás után száz mé­terről csúnyán elhibázom. Mégsem bosszankodom, megteszi azt helyet­tem a kísérőm. Jómagam inkább örülök, hogy hibáztam. Most már nyugodtan ballaghatunk hazafelé. Már nem lehetünk messze a mo­torkerékpártól, amikor motorzúgás hangzik fel. Kisvártatva egy GAZ- terepjáró áll meg mellettünk. Az Észak-Őszét Állami Vadgazdaság igazgatója küldte értünk, ugyanis en­nek a vadgazdaságnak a területén vadászunk. Beszálltunk a kocsiba, ha már ér­tünk küldték, de a vadászházig ve­zető úton egyre csak az jár a fe­jemben, hogy vajon nem a jogtalan őzvadászatért akar-e bennünket fe­lelősségre vonni a nagy hatalmú igaz­gató. Még szerencse, hogy azt a nya­valyás sutát elhibáztam ... Az igazgató Amurkhán társaságá­ban a vadászház előtt várt bennün­ket. Alacsony termetű, köpcös em­ber, feje tar, mint a biliárdgolyó, szemöldöke vastag, szeme szúrós. Igen energikus férfi benyomását kelti, ahogy csizmás lábait szétvetve megáll előttem. Most következik a felelősségre vo­nás, gondolom, de ilyesmiről szó sincs. Barátságosan üdvözöl, bemutatko­zunk egymásnak, és a várt dorgálás helyett az igen hízelgő vélemények áradata következik. Azt mondja, Amurkhántól hallotta a háromna­pos eredménytelen vadászat esemé­nyeit és társaim elismerését. Meg­erősíti, hogy előttem egyetlen ide­gen vadász sem jutott olyan magas­ra puskával a kezében, mint én. Fel­ajánlja, hogy ellát — mint más si­kertelen vadászokat szokás — kecs­keszarv-trófeákkal. — Különben azért küldtem ma­gáért, hogy legyen ma a vendégem, tartson velünk, vadásszunk együtt. — Közli, hogy három hajtást ren­dez, őzre és vaddisznóra lőhetünk. A vadászaton összesen tizenegyen vettünk részt. Két terepjárón men­tünk ki az első hajtás színhelyére, valahová az előhegyeket borító rop­pant erdőségbe. A hajtást hárman, álltuk el: az igazgató,, Amurkhán és én. A többiek hajtottak és jókora lármát csaptak, nem is akárhogyan! Na, itt sem lövünk mi vadat! — búcsúztam a remélt szép élmény­től — és igazam lett. Nem lőttünk, de nem is láttunk semmit a hajtás egész ideje alatt, viszont az egyik hajtónak sikerült leterítenie egy hátrafelé kitörő kétéves kancsit. A következő hajtásnál egy csicsó­kával benőtt keskeny völgyaljat áll­tunk el. A csicsóka szára teljesen le volt tarolva, a gumók ki voltak túrva. A csicsókást naponta látogató te­mérdek disznóból mégsem jött egyet­lenegy sem felém, és az igazgatót is elkerülte a szerencse. Az utolsó hajtásra egy öreg bük­kösben került sor. Messziről indul­hattak a hajtők, mert távolról ide hallatszó lármájuk csak jó sokára üti meg a fülemet. Feszülten figyelem az erdőt. Jobbról két őz baktat felém. Öröm­mel állapítom meg, hogy a hátsó bak. Egyik agancsa szépen fejlett, a másik csak rövid, ágatlan tuskó. A bak gyanútlanul közeledik, meg­­megáll, olykor hátrapillant, pedig elölről leselkedik rá a veszély. Egé­szen közel engedem magamhoz, s innen már nem művészet leteríteni. Nem tévedtem, a bak agancsa fej­lett „kereszt“ volt, míg a jobb szár közepénél le volt törve, örültem a . trófeának, bár megszerzése nem nyújtott különösebb élményt. A vadászat befejeztével a két elej­tett vadat egy patak partjára von­szoltuk, ahol a sok hozzáértő kéz percek alatt végzett a nyúzással és a zsigereléssel. Letelepszünk egy kidőlt fatörzsre, hogy az igazgatóval egy kis tercie­rével csapjuk agyon az időt. A téma — mi más lehetne? — a vadászat és a vadgazdálkodás kérdései. Megtudom tőle, hogy az általa ve­zetett vadgazdaság 240 000 hektár te­rületű, vagyis az autonóm köztársa­ság összterületének csaknem egy­­harmada. Legtöbb a kopár magashe­gyeken élő dagesztáni túrból van, de akad zerge is, amely sokkal alacso­nyabban él, mint a vadkecske, de az előbbinél gyérebben fordul elő. Ér­dekes, hogy a zergét Oszétföldön alig vadásszák, egyrészt azért, mert az gyenge állomány, másrészt, mert ez a nálunk oly sokra becsűit vad az ottani vadászokat nem nagyon ér­dekli. Az előhegyeket borító erdőségek­ben gyakori a vaddisznó, s addigi tapasztalataimmal ellentétben az igazgató megerősíti, hogy őzállomá­nyuk is valóban nagyon szép. A szarvas meghonosításával még csak kísérleteznek, de már az eddigi eredmények, ameiyek a kiváló te­­nyészanyagra és a kitűnő természeti adottságokra támaszkodnak, nagy­szerű agancstermést ígérnek. A szarvasok után Európa legna­gyobb vadon élő állatára, a bölényre terelődött a szó. A Kaukázusban ős­időktől fogva hasznos volt a sehol másutt nem található hegyi bölény (Bison bison caucasicus). Száz esz­tendővel ezelőtt még kétezerre, de a századfordulón már csak félezerre becsülték a bölényállományt, amely ezután is rohamosan fogyott, és vé­gül az első világháborút követő esz­tendőkben a kaukázusi bölény telje­sen kipusztult. Utolsó példányát 1926-ban látták. Ma már ismét él a bölény a Kau­kázusban, de sajnos nem az eredeti, őshonos faj, hanem a bjalovezsi ős­erdőből ide telepített tisztavérű eu­rópai bölény. A bölény nem, de a medve a va­dászható vadak közé tartozik Észak- Oszétiában. Amint az igazgató mond­ja, az idén öt darab elejtését enge­délyezték a vadgazdaság területén, de ezidáig még senkinek sem ked­vezett a szerencse, annak ellenére, hogy bőven akad az itteni erdősé­gekben. A kellemes szórakozás, beszélge­tés, poharazgatás közben gyorsan te­lik az idő, közben az őzsült is elké­szült. Kora délután Amurkhánnal bú­csút veszünk a kedves igazgatótól. Sietnünk kell, hogy idejében érkez­zünk a találkára. Nem szeretném megvárakoztatni két hűséges társa­mat, akik — mialatt én kellemesen szórakoztam — bejárták talán még a legjárhatatlanabb szurdokokat is, keresték a vadat és nyilván min­dent megtettek az én sikeres vadá­szatom érdekében. ! I 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom