A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-05 / 14. szám
LISZT ÉS SMETANA BARÁTSÁGA öztudomású, hogy a nagy művészek között mekkora a féltékenység. Ez alól a szellemi élet más nagyjai közül is csak kevesen kivételek. Ez utóbbiak között bizonyára az egyik legnagyobb kivétel Liszt Ferenc, akiről minden zenetörténetben járatos ember tudja, mit köszönhettek neki kora zenészei és zeneszerzői. Nevét méltán hirdeti a Budapesten róla elnevezett Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola. Létrehozása az ő hervadhatatlan érdeme. Oldalakat töltene be azoknak a neve, akik támogatásában részesültek. Sokat köszönhet többek között neki Wagner, a nagy német operaköltő, úgy szintén Bülow, a neves zeneszerző és karmester, Reményi Ede, a világhírű magyar hegedűművész. Kevesen tudják viszont, hogy milyen tisztelet fűzte a csehek nemzeti zeneszerzőjét, Smetanát Liszt Ferenchez. Smetana még személyesen nem ismerte a nála idősebb és már régen világhírű zeneszerzőt és zongoraművészt, de valahogy megérezte, hogy ha Liszt Ferenchez fordul, e páratlan lélek nem fogja őt elutasítani. Smetana 1848-ban írja: „nagy szükségében és kilátástalanságában“ elküldte Liszthez első szerzeményét, bízva abban, hogy hasznos tanácsokat és segítséget kap tőle. Mit válaszolt volna Liszt helyében a kor számos más befutott zeneművésze? Egyik megveregette volna az ifjú zeneszerző vállát, és biztatásokkal visszaküldte volna a kéziratokat. A másik szigorú kritikában részesítve küldte volna vissza. A harmadik talán válaszra sem méltatta volna, a következő egyenesen eltanácsolta volna a zeneszerszéstől. Ezek nem véletlen találgatások és föltételezések, mert mint ahogy később látjuk, Smetanát saját honfitársai ilyen értelmű visszautasításokban bőven részesítették. Liszt Ferenc nem így válaszolt a hozzá forduló Smetanának, aki pedig nem volt éppen a legjobb véleménnyel kora társadalmának berozsdásodott művészi szemléletéről. Liszt Ferenc tisztában volt azzal, milyen nehéz kiadót találni zeneművekhez, mégsem utasította el Smetanát, de erről hallgasuk meg őt magát: „Mindenekelőtt fogadja őszinte köszönetemet a dedikációért, melyet nagy örömmel fogadok el. Annál is inkább, mert a darabok, mindazok közül, melyek az utóbbi időben elém kerültek, igazán a legkülönbek, gazdag invenciójuk, a legfinomabban kidolgozottak közé tartoznak. Talán egyetlen címre, éspedig az elsőnek sorszámozott Gretchen az erdőben címére vonatkozó kritikát engednék meg magamnak. A kánon-forma számomra túl tudományosnak tűnik a Gretchen-nel kapcsolatban. Véleményem szerint az egyszerű Erdőben címet kellene választani. Bármily nehézségekbe is ütközik manapság rendes kiadót találni egy olyan rendes műhöz, melyet nem egy már híres és befutott név aláírása fémjelez, mindazonáltal remélem, hogy rövidesen értesíthetem a Morceaux caractéristiques kiadásáról és minden erőmmel azon leszek, hogy számottevő tiszteletdíjat kézbesítsenek önnek, amely serkentse önt arra, hogy állandó kapcsolatot létesítsen a kiadóval. Amennyiben ezen a nyáron, mint ahogy az valószínű, utam Prágán keresztül vezetne, fenntartom magamnak azt az élvezetet, hogy fölkeressem, és személyesen rójam le hálámat. Egyidejűleg engedje meg, tisztelt uram, hogy kifejezzem kiváló tiszteletemet és őszinte ragaszkodásomat. Liszt Ferenc.“ Liszt segített a hozzá forduló Smetanán. A Karakter-darabokat Smetana neki ajánlotta, Liszt pedig beajánlotta egy zeneműkiadóhoz. A mű kiadása Smetanának a fölfedezést és az első nyilvános elismerést jelentette. Ettől kezdve Smetana személyesen is igyekezett Liszt Ferenccel megismerkedni s háláját kifejezni. Smetanának Liszt lesz az irányító lámpása, törekvéseinek igazolója. 1858 októberében ezt írja Lisztnek: „Minden rendelkezésemre álló eszközzel azon fáradozom, hogy megszabadítsam művészetünket szoros rabbilincseitől, amelyekkel az értetlenség, a tehetetlenség és az önző célok akarták örök időkre leláncolni“. Egyizben, 1865-ben, Smetana Pesten kereste fel Lisztet, ö maga így számol be erről: „Liszttel való első budapesti találkozásom érdekes volt. — Már a harmadik napja tartózkodom a városban, és akármennyire ostromoltam is Reményit, hogy elvigyen Liszthez, ő minden esetben új kifogásokkal utasított el: egyszer látogatók árasztották el Lisztet, máskor meg lefoglalták a készülődések a hangversenyére, melyen az Erzsébet került bemutatásra. Végül is azt gyanítottam — nem is egészen alaptalanul —, hogy Reményi szándékosan nem engedett Liszthez. Talán féltékenységből, mert a világ előtt egyedül — ő akart Liszt barátjának látszani. A főpróbán, melyre kb. 200 hallgatót hívtak meg a legfelsőbb arisztokrácia köréből, összeszedtem minden bátorságomat, és feltűnően előre tolakodtam, éppen abban a pillanatban, amikor az egyik szünetben Liszt vizsgáló tekintettel végigpásztázta a közönséget. Midőn engem megpillantott, én pedig meghajoltam előtte, gyorsan félretette a karmesteri pálcát, leugrott a pódiumról, odaszaladt hozzám és . az összegyűlt, csodálkozó nézők szemeláttára megölelt és megcsókolt. — így fényes elégtételt kaptam azok után, hogy Reményi azt gondolta: olyan jelentéktelen muzsikust, mint Smetana, nem kell Liszthez engedni, aki körül az összes európai korifeusok tolonganak! A próba után Liszt azonnal fölkeresett a lakásomon, és ettől fogva naponta nála voltam. Reményi úgy viselkedett, mintha ő is sokra tartana engem. — Maga a hangverseny természetesen nagyszerű volt. A Liszt iránti lelkesedés egészen magyaros volt. Szent Erzsébet—oratóriumot később megismételték. Liszt nekünk, cseheknek is Ígért egy előadást, azzal a feltétellel, hogy én tanítsam be és vezényeljem el az oratóriumot. Én így elő is adtarp 1866. április 20-án az Umélecká beseda egy ragyogó hangversenyén az Újvárosi Színházban, kimagasló sikerrel. — Budapesten ismerkedtem meg Bülow-val is, aki feleségével, Cosimával, Liszt leányával, Wenckheim báró palotájában lakott. Látogatást tettem nála, ő előjátszott nekem, én szintúgy.“ Smetana zenéje nem kellett Prágának. Egyik hangversenyéről így számol be. „Jaj, milyen üres volt a terem és milyen hideg. Odakint hóvihar tombolt, és szinte még a nyomát is befútta annak a néhány lézengőnek, aki szabadj egy ével mégiscsak betévedt. Igen, igen. Senki sem próféta a saját hazájában. Azt reméltem, hogy talán mégiscsak kiváncsiak majd a hatesztendei távoliét után hazalátogató honfitársra. Szó sem volt róla. 208 osztrák forintot fizettem rá.. Prágában nem juthatott megfelelő álláshoz. „Ha Prágában lett volna megfelelő állásom — a zongoraoktatást kivéve —, odahaza maradtam volna, és az egész világ valamennyi udvartartásával együtt sem érdekelne. De nem akadt, s ezért kénytelen volt külföldön próbálni szerencsét. Milyen tragikus, hogy megélhetésemet idegenben kell keresnem, távol hazámtól, amelyet pedig oly bensőségesen szeretek, és ahol oly szívesen élnék. De talán csak nem tart már soká...?“ Szíve-lelke hazavágyott, s hogy megvethesse lábát odahaza, azért is kereste Liszt Ferenccel a kapcsolatot. De amint a svédországi Göteborgban, ahol a filharmónia karnagya volt, írta: „Prága nem akart elismerni, tehát eljöttem. Régi dal, hogy a szülőhaza nem ismeri el fiait, a művész tehát arra kényszerül, hogy külföldön szerezzen nevet, ott keresse kenyerét. Ez az én sorsom is. Vágyom haza, de még inkább feleségem, gyermekeim után. De egyelőre nem tehetek másként.. A télen át még itt kell maradnom, de a következő nyáron talán adódik lehetőség, hogy hazaérhessek.“ „Idehaza emberek idejét múlt művészi szemléletbe rozsdásodtak be. Mozart a bálványuk, de még őt sem értik valójában. Beethovent félve tisztelik, Mendelssohnt élvezhetetlennek tartják, a még újabbaknak a nevét sem ismerik.“ Prágában és Csehországban a felső körökben akkortájt teljesen a német zene uralkodott. Smetana nem nyugodott bele, hogy a cseheknek ne legyenek saját hangversenyeik. „Mint cseh, hangversenyeket szervezek. Talán nekünk, cseheknek is szabad, hogy saját hangversenyeink legyenek. Vagy a cseh közönség erre kevésbé alkalmas? Azt hiszem, hogy a cseh nemzet zenei hírneve meglehetősen régi, és ismert, s éppen a hírnévnek a megtartása, felélesztése és emelése a feladata minden olyan művésznek, akit igaz hazaszeretete hat át. Ami engem illet, én csak megkezdem a dolgot.“ Nem hitte el, hogy a cseh közönség nem alkalmas a cseh zene befogadására. Smetanának éppúgy meg kellett küzdenie a cseh zenei „anyanyelvért“, mint korábban Lisztnek, Erkelnek, Mosonyi Mihálynak a magyar zene befogadásáért és később, Bartóknak és Kodálynak a magyar népzene művészi tolmácsolásának elfogadtatásáért. Smetana is úgy látta, hogy a cseh nép zenei hírneve elég elismert ahhoz, hogy ez a hírnév megmaradjon, másrészt hogy tovább fokozódjék. Ennek érdekében kifejtett munkásságát „az igaz hazaszeretet“ megnyilatkozásaként fogta fel. Hitt saját példája ható erejében: „Az én példám a fiatalabb, reménytelj esebb erőket követésre és folytatásra ösztökéli: hiszem, hogy egyenest a földből nőnek ki az új tehetségek drága hazánk becsületére és dicsőségére.“ Jól látta, hogy Ausztria minden nemzetét „egyetlen fazékba — az elnémetesítés fazekába gyömöszöli“, hogy aztán mindegyiken „kényérekedvére uralkodhassék“. Azt, hogy ez az elnémetesítés a csehek körében milyen sikerrel folyt, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor Smetana fáradozására a prágai német opera mellett a cseh felső körök ellenkezése dacára megépült a cseh nemzeti opera, azt a megnyitás után pár hónap múlva a németpártiak fölgyújtották. Smetanát ez sem törte le. Mi éltette? Feleljen erre ő maga: „Csak az, hogy a családomra gondolok, és a tudat, hogy a népemért és a hazámért dolgozzam tovább. — Csak ezek tartanak életben és sarkallnak új munkára!“ Smetana tisztában volt azzal, mit jelentett számára Liszt Ferenc segítsége. Idős korában sem gyengült Liszt iránti hálája. „... Nos, engedje meg nekem, hogy néhány sorban elmondjam — ha érzéseimet akarnám követni, egy egész ívhalmaz sem volna elég — mennyire könnyekig meghatott az én istenített nagy mesteremnek, Liszt Ferencnek szokásos jóindulata. Itt közismert, hogy mindent, amit eddig nyújtani tudtam, Neki köszönhetek, hogy ő volt az, aki minden mások előtt önbizalmat adott nekem, azután pedig megmutatta az egyetlen igaz utat, amelyen jártam. Azóta — személyes ismeretségünk már több, mint huszonöt éve tart — ö a mesterem, a mintaképem. Mégpedig el nem ért mintaképem. Az iránta érzett tiszteletem és csodálatom, csakúgy mint hálám nem ismer határt...“ így támogatta Liszt Ferenc Smetanát a cseh nemzeti zeneművészet megteremtésében, s hogy Smetana tisztában volt Liszt segítségének jelentőségével, azt fönti sorai minden kétséget kizáróan bizonyítják. SZÍJ REZSŐ 14 hét
