A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-05 / 14. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV Polinyin ezredes 1 . szerelme — Igen, Moszkva, Moszkva — mondta Vaszilij Vasziljevics, ünnepélyes határozatlansággal, miközben a teát kortyolgatta. — Moszkva a mi számunkra... — és elharapva a mondatot, ivott még egy korty teát. Hányingere volt Vityenka kirohanásaitól: „Az állandó kirohanásai, a nyüzsgése, eh, eh, le kellene kenni neki egyet!“ Vaszilij Vasziljevics Moszkváról szóló határozatlan jelentésű szavaira csendben kinyílt a dolgozószoba ajtaja, és Polinyin, aki az ajtóval szemben ült, észrevett egy figyelmesen rámeredő szempárt. Majd az ajtó szélesebbre nyílt, és a szobán csendben áthaladt egy tizenhárom éves forma fiú, igyekezve nem magára vonni a jelenlevők figyelmét. Vaszilij Vasziljevics csak akkor vette észre, amikor a fiú már az előszoba ajtajánál volt. S — Vologya, várj — szólította meg Vaszilij Vasziljevics — hová mégy? — A hangja mézesmázos volt, de a fiú megremegett az ajtóban. — Gyere ide — mondta Vaszilij Vasziljevics. A fiú lassan odament hozzá. — Ismerkedjetek meg az ezredes elvtárssal. Az unokaöcsém — mondta Vaszilij Vasziljevics, rátéve széles finom kezét Vologya vállára. — Árva. Az anyját még kiskorában elvesztette, az apját egy fasiszta lövedék ölte meg. Minden családnak megvan a maga tragédiája, egy sors áldozatai vagyunk, mindannyian, habár ezt önnek nem kell mondanom. Polinyin megszorította a fiú hideg, nedves kezét. A gyerek, fejét lehajtva, nem is rá, hanem a kitüntetéseire nézett. — Iszol teát? — kérdezte Olga Fjodorovna. — Ha lehet, inkább kimennék — mondta komoran a fiú. Azóta, hogy Vologya benyitott, és meglátta a repülőezredest Vaszilij Vasziljeviccsel, ahogy issza velük a teát, és mosolyogva beszél hozzájuk, szeretett volna valami olyant tenni, hogy ez a pilóta megtudhatná, ezek az emberek egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek tettetik magukat Polinyin előtt. De amikor Vaszilij Vasziljevics átölelte, és arról kezdett beszélni, hogyan halt meg az apja és hogy minden családnak megvan a maga tragédiája, a fiút kilelte a hideg a gyűlölettől, ezzel a kedves hanggal szemben is, a vállán nyugvó finom kéz ellen is. „Miféle tragédia? — gondolta hirtelen, egy felnőtt, sokat szenvedett ember magabiztosságával. — Miféle tragédia ez nektek? Nektek egyáltalán nem tragédia. Megölték apámat, de ez nektek egyáltalán nem tragédia, mit hazudtok!“ Alig tudott uralkodni magán, hogy hangosan oda ne kiáltsa ezeket a szavakat, de végül csak annyit mondott: „Ha lehet, inkább kimennék,“ és válaszra sem várva, kiment a szobából. — A szeme láttára halt meg az apja — mondta Vaszilij Vasziljevics. szemével kísérve a fiút. — Sehogysem tud belenyugodni. Tíz perccel később, amikor az ötödik emeletről lefelé ment a sötét lépcsőn, Polinyin gyors lépteket hallott maga mögött, valaki megérintette, sőt valósággal belefúródott a lendülettől az oldalába. — Ezredes elvtárs, én vagyok. Látott engem ott, a lakásban —■ mondta egy izgatott gyerekhang. — Kérdezhetnék valamit? — Ki vele, kérdezz — mondta Polinyin, gondolva, hogy a kérdés valószínűleg ugyanaz lesz, mint mindig: nem lehet-e beállni pilótának. — Meg akartam kérdezni, hogy mit csináljak? Nem akarok náluk maradni, másutt meg nincs hely a számomra — mondta a fiú. — És miért nem akarsz maradni? — Nem akarok — ismételte a fiú, nem válaszolva a kérdésre. Valami visszatartotta a választól. Valószínűleg az, hogy mégiscsak egy hónapon át a kenyerüket ette. — Nem kellenek, el akarok menni dolgozni. — Ez helyes! De miért engem kérdezel ? — Lehet, hogy önöknél van munka a repülőtéren, hólapátolás, vagy valami más ... — Aligha! Nálunk erre vannak katonák — mondta Polinyin, és magában azt gondolta, mégiscsak okos fiú, nem kéri magát egyenesen pilótának. — Miért kellene havat lapátolnod? Jobb, ha elmégy a kerületi Komszomol Bizottságra, és ott megbeszélitek. Komszomolista vagy? — Nem. Nem vettek fel tavasszal: kettesem volt mértanból. Polinyin elmosolyodott a sötétben: hihetetlenül háború előttinek hangzott ez: „Kettes, mértanból“. — Akkor is menj el. A bizottságban megmondják, hogy mit csinálj. — Megkérdeztem valakit, amikor sorban álltunk — mondta a fiú. — Azt mondja, hogy náluk tizennégy éves kortól felvesznek munkásokat, és szállást is adnak. Ipari tanulónak veszik fel őket, de rögtön elkezdenek Nagy József rajza dolgozni a frontnak, ugyanúgy, mint a munkások. — Na, látod — mondta Polinyin, ráhagyva. — Én is tizennégy voltam, amikor dolgozni mentem. Csak akkor nálunk négyórás volt az egész munkanap. Nem tudom, hogy van ez most, a háborúban? Nem hiszem, hogy úgy maradt. Polinyin zavarba jött. Szeretett volna a kisfiúnak valami olyant mondani, amit ilyenkor valószínűleg mondani kell,, azért mégiscsak beszéld meg a rokonaiddal is. De valahogy nem állt rá a szája, és ahelyett, hogy megmagyarázná, mint egy kisfiúnak, hogy hallgatni kell az idősebbekre, szívéből úgy szólt, mint f elnőtthöz: — De ha úgy határozol, hogy dolgozni mégy, utána semmi ingadozás. Bárki bármit mondjon. Ha hozzákezdesz valamihez, akkor amellett ki kell tartani! — És a kezét nyújtotta: — Kezet rá! Csak, amikor már a kapunál volt, ott állt meg egy pillanatra, mielőtt kinyitotta volna a kaput, hallgatózott, hogy a fiú visszament-e az emeletre. Amikor Polinyin ott ült ezeknél az embereknél, egyáltalán nem volt ellenszenves az a benyomás, amit Balakirjevék igyekeztek magukról kialakítani. Sőt, táplálta magában a rokonszenvet irántuk, szerette volna, hogy azok az emberek, akiknek levelet hoz Galina Petrovnától, valóban olyan jólelkűek és szimpatikusak legyenek, mint amilyennek mutatták magukat. Abban viszont, hogy a kisfiú utána szaladt, és abban, hogy mindenáron ott akarja hagyni rokonait — noha semmi rosszat nem mondott róluk — volt valami riasztó. Ezért állt meg Polinyin hallgatózni: visszamegy-e a fiú a lakásba? Addig állt és hallgatózott, amíg fönt nem csapódott az ajtó. „Visszament!“ Azonban az aggodalom érzése nem múlott el. Hirtelen Galina Petrovnára gondolt, valamilyen korábban nem féltő érzéssel. Mintha valamitől védelmeznie kellene. De hogy mitől, az nem volt előtte ... Polinyin kilépett az utcára. Kinyitotta az „emka“ ajtaját, és a szundikáló sofőr válla fölött átnyúlva, megnyomta a dudát. A gépkocsivezető fölriadt, a kormányhoz kapott, és csak aztán fordult Polinyinhoz. — A főparancsnokságra? — Nem, előbb a központi távírdába — mondta Polinyin. Az utóbbi órákban először gondolt saját magára, és arra, hogy tegnaptól a Szovjetunió Hőse. — Táviratoznom kell a mamának. December 30-án délben Galina Petrovna, aki tovább maradt a karéliai fronton, mint ahogy gondolta, kilépett a moszkvai Jaroszlavi pályaudvar peronjára. A brigád többi tagja a négyhónapos vendégszereplés után már tíz nappal előbb visszaérkezett Moszkvába, Galina Petrovna a belomorszki vendégszereplés végén Belomorszkban megbetegedett, tüdőgyulladással két hétig feküdt az ottani kórházban. A brigád tagjai úgy döntöttek, hogy valakit ott kell hagyni vele a kórházban. Mása Makarova önfeláldozóan jelentkezett erre, és így ők ketten éppen szilveszterre érkeztek Moszkvába. Az utazás hosszúra nyúlt, először két napig zötyögtek egy nemrég lefektetett egyvágányú vasúton, a Fehér-tenger mentén húzódó rengetegben, aztán Arhangelszk-től vagy száz kilométerre délre átszálltak, és négy napig utaztak — Vologdán keresztül — Moszkváig. A politikai főosztály ellátta mindkettőjüket úti élelemmel, de jószívük és nagyvonalúságuk folytán szomszédaik segítségével föléltek mindent, még mielőtt megérkeztek volna Moszkvába. (Folytatjuk) SŐNI PÁL A VŐLEGÉNY A szobában egy szál gyertya pislákolt, mint hangulatvilágítás fiatalok házi báljain. De ez eljegyzés volt, nem házi buli, a részvevők pedig — öregek. Csak a fény táncolt, más senki: és méla, réveteg kifejezés ült az arcokon. „Különös, különös vőlegény“ — mormolta magában Ica, aki valaha a menyasszony osztálytársnője volt. Most ott ült rézsűt jobbra tőle, és nézte, amennyire a pisla fény engedte, a férfit, kit Ildi, úgy látszik, hirtelen valahol felszedett. „Mintha viaszból volna“ — állapította meg, tétován. „Jó messze ültették maguktól — duzzogott vele szemközt Buba is — az asztalfőn csak ők ketten, mi pedig tisztes távolságban, hogy ne lássuk a menyasszony ráncait... És különösen a mozdulatlan vőlegényt. Alighanem béna az ipse.“ — Vagy húsz évvel fiatalabb Ildinél — súgta szomszédjának egy másik vendég. — Ügy nézem, színes bőrű: itt tanuló afrikai diák ... — Néma — vélte egy harmadik. A fény meg-meglódult, mintha az ő testére hullnának e súlyos szavak. Ildi homálybaborult vőlegényéhez hajolt, és szerelmes szavakat suttogott a fülébe. Majd összeszűkült pupilláján át hideg pillantást mért vendégeire: „Tudni szeretnétek, ugye, ki fiaborja, eszik vagy isszák, s él-e egyáltalán? Bár a nevét ha elárulnám ... De hát fontos-e mindez? Fő, hogy eljegyeztem magam . .. Ezért mind rágtátok a fülem, hát most itt van, tessék ... vegyétek és egyétek, ez az én eljegyzésem...“ Körbejártatta tekintetét a rokonok és barátok koszorúján. Hosszasan elnézte zavarukat. Fonnyadó — de még nem petyhüdt! — arcának rózsái benső izgalmáról árulkodtak. Ámde minek is izgul már, hisz a nehezén túl van?!... A nehéz az volt, míg rávette kirakatrendező öccsét, hogy hozza haza és öltöztesse fel a bábut: míg kieszelte, hogyan ülteti vendégeit, és helyezi el a bábut a homályban: hogyan jön át ő a félkörívüveges teraszon, és mutatja be, egyszerre mindenkinek, karjának könnyű, királyi mozdulatával: „a vőlegényem“ ... Ö, az a pillanat minden pénzt megért!... És azóta is az egész... Ahogy nem tudják mire vélni a dolgot ... ahogy eláztatta őket a meghökkenés ... Nem, izgulnia valóban nincs miért: terve tökéletesen sikerült. Azt is bejelentette már, hogy egy óra múlva indul a vonatuk, vőlegénye szüleihez utaznak. A vendégsereg rövidesen viszszavonul, kudarc nem érheti már. így nyugtatta magát. És mégis ... valami hajtotta, hogy tovább... tovább ... még feszítse a húrt... — Mi dolog, hogy senki köszöntőt nem mond? — kérdezte kihívóan. — Hát ne éljen az ifjú pár?! — Lássunk előbb egy menyasszonyi csókot — kiáltotta válaszként egy rekedtes férfihang. — Ügy van, úgy van ... — kaptak a szón, dúltan-felvidultan. És magasba emelkedtek a poharak. Ildi halántéka fájón lüktetett: érezte, felmegy a vérnyomása. De engedelmesen oldalt fordult, vállára emelte a bábú kezét, és ajkát ajkára tapasztotta. — Éljen . .. brávó! — örvendeztek a vendégek. — Hoch! — kiáltotta a legöregebbje. Egyszerre megeredt a nyelvük, csípős megjegyzések röpködtek a levegőben: — Férjeddel ugyan sok bajod nem lesz ... — Hogy mondtad? Most mindjárt utaztok vőlegényed szüleihez? No, csak ügyelj, esküvő előtt túl messzi ne menjetek ... — Ugyan, báb való még neki, nem férfi... — Az ám! Babám, a bábosné!... Mi történt? Csók közben fényrekerült a bábú? Vagy valami más módon megbizonyosodtak? Mindegy: az eljegyzés megtörtént, és tudjuk, hogy ki a vőlegény. Köt, 12
