A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-05 / 14. szám

HALGAS KAROL1N, az irodalmi, művelődési és ifjúsági szerkesztője munkaközben munkatársa Dénes György, a neves szlovákiai magyar költő, ö a bel­politikai és irodalmi rovatban dol­gozik. — Negyedszázaddal ezelőtt nagyon szép, de ugyanakkor felelősségtel­jes 'feladatra vállalkoztunk. Büszkék lehetünk eddigi munkánkra. Az Is­merd meg hazádat című adásban épülő, egyre fejlődő szocialista ha­zánk szépségeit, nevezetességeit, tör­ténelmi múltját, a Fáklya című adá­sunkban jelenleg a jubiláló CSE­­MADOK énekkarait, kórusait mu­tatjuk be, új tartalmat kapott bel­politikai műsorunk, a Tükör is, akár­csak a Rádióegyetem című műso­runk, amelyet politikailag és szak­mailag jól képzett munkatársak szer­kesztenek. Irodalmi adásunkba is több új műsortípust iktattunk be. Az utóbbi évben nagyobb gondot fordítunk a nyilvános rádiófelvéte­lekre, a közönség előtt rendezett mű­sorokra. Nagyon örülünk annak, hogy minden alkalommal telt ház előtt lépnek fel előadóművészeink. Ez a munkánk iránti érdeklődést bi­zonyítja. Szeretnénk még jobban ki­építeni kapcsolatainkat a hallgatók­kal. — És egyik további legfontosabb feladatunk — vette át a szót ismét Jakál István főszerkesztő — a külső munkatársakkal, tudósítókkal való műsorok vezető munkánk elmélyítése, számuk növe­lése. Az utóbbi években egyre na­gyobb gondot fordítunk a külső munkatársak szakképzettségének növelésére, mert tudjuk, hogy jó ] munkát csak politikailag és szak­mailag jól képzett munkatársakkal végezhetünk. * * • Már délre járt az idő, amikor el­búcsúztam a Csehszlovák Rádió ma­gyar adásának szerkesztőitől. A lel­kes gárda, az egyre bővülő szerkesz­tőség áldozatkész és elismerésre mél­tó munkát végez. Ezt elsősorban a nagy gonddal, körültekintéssel szer­kesztett műsorszámok és a százával érkező levelek is igazolják. „Rendszeresen hallgatom a Cseh­szlovák Rádió magyar adását. Sokat tanultam, és a szórakoztató műsor­számoknak mindig nagyon örülök. A jubiláló magyar adás szerkesztőinek, munkatársainak további jó munkát, , sikereket kívánok“ -J- írja Pogány Lívia komáromi hallgató. És ehhez az őszinte jókívánsághoz mi is csatlakozunk: még nagyobb si­kereket, még több rendszeres hall­gatót kívánunk a magyar adásnak. FEDERMAYER ISTVÁN PRANDL SÁNDOR és TÓTHPÁL GYULA felvételei A negyedik emeleten Nap mint nap találkozom vele a negyedik emeleten. Sötétszürke posztóöltönyén olyan fényesen ragyognak a gombok, mint 21 év­vel ezelőtt. Az oldalán csüngő nagy bőrtáska is úgy van meg­rakva levéllel, újsággal, csak éppen a táska vállszíja billentette lejjebb a bal vállát, és a léptei roggyantak meg egy kissé Szarka Lajos bácsinak, a lévai járás leg­öregebb levélhordójának, aki már betöltötte a hetvenegyedik élet­évet. Szarka Lajos bácsit városszerte ismerik, ö is jól ismeri a 21 kézbe­sítési körzetre osztott város házai­nak valamennyi kilincsét és lako­sát. Lajos bácsi minden kézbesítési körzetben egyformán használható, már azért is így aztán a legtöbb esetben ő helyettesíti a szabadsá­golt vagy betegeskedő levélhordó­kat. Lajos bácsi nem betegeskedik. Nem is lehet betegeskednie, ö a „vastartalék“. Reá mindig számí­tanak a lévai postán, és ő ezt tudja is. Nagyszerű érzés, ha az ember tudja, hogy szükség van rá. Hogy ő az, akinek helyt kell állnia, sok­szor azok helyett, akik nem tud­ják, milyen jó levélhordónak lenni. — Gyönyörűség — mondja La­jos bácsi — mozogni az emberek között. Én nagyon szeretem az embereket. Tudja a levélhordónak tudnia kell bánni az emberekkel. Az emberek szeretik a jó szót. Hát miért ne juttassak nekik be­lőle? — Nagy a körzete? — érdeklő­döm. — Hét utca, ahol több a nagy­üzem, vállalat és intézmény. Itt van az Állami Biztosító, meg az Állami Bank kirendeltsége, a já­rási nemzeti bizottság, aztán hat hatalmas bérház, ezekben egy kisebb falura való ember lakik. — A jó levélhordó szereti az embereket. Vajon az emberek sze­retik-e a levélhordót? — Szeretik. A fiatal szerelmesek például alig várják, hogy meg­jöjjek. No, meg az öregek, a nyug­díjasok is — feleli szinte gondol­kodás nélkül. — De érzem én azt másként is, hogy szeretnek az emberek. — Hogyan? — A borravalón — kacsint hun­­cútul. — Muszáj borravalót kapni? Elkomolyodik. — Nem. Egyáltalán nem muszáj. Tudom, vannak pénzkézbesítők, akik szinte kikényszerítik a bor­ravalót. Én azt soha nem teszem. Soha nem „őgyelgek“, soha nem teszek-veszek addig a táskámban, míg észreveszik, hogy borravalóra várok. Ha mégis kapok borravalót, akkor úgy érzem, hogy ezzel a kedvességemet, jó munkámat ju­talmazzák, ismerik el. Hozzám is jár a levélhordó, Pomothy Bözske kolléganőm hozza a nyugdíjamat. Borravalót is kap, mert jól, becsü­letesen dolgozik. Mert kérem — hangját és mutatóujját is felemeli — a becsület mindennél fontosabb a mi szakmánkban. A becsület... Akár viszem, akár hozom a pénzt, abból nem szabad hiányozni egy fillérnek sem. Kétszáznál több a nyugdíjas a körzetemben. Havon­ta 50—60 000 korona is megfordul a kezem között. Azért mondom, hogy a becsület.... — Azt mondja hogy nemcsak hozza, de viszi is a pénzt? Mikor? — Amikor mint pénzbeszedő te­vékenykedem. Vannak háztartá­sok, no, de nagyon elenyészően ke­vés az olyan család, ahol helytele­nül gazdálkodnak. Ott megesik, hogy bezárják a kaput a pénzbe­szedés előtt, meg talán el is kerü­lik az utcán. Ezt is igyekszem ta­pintatosan intézni. Akkor is vi­szem a pénzt, amikor megbíznak, hogy fizessem be a postán a kü­lönböző csekkeket. Tudja, a fiata­lok nagyon elfoglaltak. Segítek ahol tudok. Na de most már me­gyek. Ma pénzes napom van. Várnak a nyugdíjasok. De még azt azért elmondom, hogy csodál­kozom a fiatalokon. Nem szívesen mennek el postásnak, levélkézbesí­tőnek. Nem tudom, miért. Szép dolog találkozni, beszélgetni az emberekkel. És a fizetés sem rosz­­szabb, mint más munkahelyen. Az előmenetel pedig a munka vég­zésétől és a pontosságtól függ. Meggyőződésem, hogy a becsületes munka elnyeri jutalmát. Szívesen átadnám a táskámat, amit huszon­egy év óta hordok, egy fiatalnak. Ezt írja meg. Minden jót! Szalutál. Megigazítja táskájá­nak váHszíját, szívéhez szorítja a levéltárcát, amelyben a rendbe­rakott levelek címzettjeikre vár­nak, majd a levélhordók sötét­szürke, fényesgombos egyenruhá­jában, kissé roggyant léptekkel elindul felfelé a járási nemzeti bizottság márványlépcsőin, fel az ötödik emeletre. POVAZSKV NORBERT

Next

/
Oldalképek
Tartalom