A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-29 / 13. szám
jelentette, hogy Reykjavikban nem tudott tanulni, mert abban a nagy városban elveszettnek érezte magát. Az idősebb gyerekek már megpróbálják az első facsemetéket elültetni az alig kihűlt és megdermedt lávatalajban. A városka ötezer lakosának fele már hazatért, s az élet megy tovább a maga útján az egyelőre kialudt vulkán tövében. Az emberek úgy ítélik meg, hogy nem kell egy esetleges újabb kitöréstől félniök, mert macskáik idejében figyelmeztetnék őket. Huszonnégy órával a tavalyi katasztrófa előtt a város öszszes macskái nyugtalankodni kezdtek és a kikötőben horgonyzó halászhajókra menekültek. Akinek tavaly a kiürítés előtt sikerült légmentesen elzárnia házának ablakait, az épségben találta a lakását. Azokba a házakba azonban, amelyeket gazdáik kénytelenek voltak nagy hirtelen elhagyni, behatolt a hamu és elpusztított mindent 7. Keresztapa lettem Hát a másnap hajnali cserkészésre kár vesztegetni a szót. Este még vérmes reményekkel hajtottam álomra a szememet, de bizony reggelre kelve egy fia kecskebak sem jött a katlanba, sőt ráadásul a tarvadból álló ismerős csapat sem mutatkozott. Alkalmasint gyanút fogtak és nyugalmasabb legelő után néztek. A hegyet bámulva eszembe jutott a szerencsétlen sorsú Prométheusz legendája is, akit, mert ellopta az emberek számára a tüzet az Olymposztról, a bosszúálló Zeusz a Kaukázus egyik sziklájához láncol tatta, ahol egy keselyű folyton tépdeste újra meg újra kinövő máját, míg végre Heraklész le nem nyilazta a keselyűt. |( A Kazbekkel kapcsolatos másik, évszázadokkal később keletkezett legendát, ha nem is teljes egészében, de legalább részben kézzelfogható valósággá formálta az évszázadok kutatása és a modern tudomány. Valamikor a XIII. században jegyezte fel Vahuszti grúz történész, hogy a Kazbek gyomrában a betlehemi barlangban van elrejtve Krisztus bölcsője és Ábrahám sátra. Csaknem hétszáz esztendő telt el az évszázadok folyamán sok embert izgalomban tartó feljegyzés óta, amikor 1948-ban a véletlen szerencse egy grúz hegymászó, bizonyos Szvalve Careteli előtt feltárta a rejtélyes barlang titkát. Careteli egyik túráján fedezte fel a barlangot, amelynek bejárata 20— 25 méter magasban egy függőleges, sima sziklafalban volt. A bejáratot vasajtó zárta, s mellőle rozsdamentes vaslánc lógott alá. Korábban úgy hitték, hogy e lánc anyagához fogható rozsdamentes vas csak Delhiben található: ott áll ugyanis egy híres oszlop, amelyet II. Csandragupta fejedelem parancsára készítettek az i. e. a IV. században vaslepényekből kovácsolással. S lám, most kiderült, hogy a grúz kovácsok is szakavatott mesterei voltak a fémmegmunkálásnak. A rozsdamentes vasláctól sokkal érdekesebb volt az, ami Caretelit a barlangban várta. A vasajtó tágas, fehérre meszelt falú barlanghelyiségbe nyílott, ennek közepén kőasztal állt, rajta edények, fegyverek, halomnyi ezüstpénz. A falakhoz támasztva köröskörül tarka hímzésű templomi zászlók, előttük bronzból és fából faragott gyertyatartók sorakoztak. A legrégibb tárgyak a hetedik századból származtak. Bár sem Jézus bölcsője, sem Ábrahám sátra nem került elő és mesébe illő kincsekre sem bukkantak, a lelet a maga nemében mégis egyedülálló volt, és nem egy régész szíve dobogott hevesebben, amikor a teljesen ép tárgyakat kezébe foghatta. A betlehemi barlangról szólva nem hallgathatok el egy önmagától felvetődő megjegyzést: ha a középkori grúzok annyira ismerték a Kazbeket, hogy a csúcsa alatt található barlangba értékeiket rejtették, nyilván nem álltak meg alatta és számtalanszor megmászták magát a csúcsot is. Ezer évvel Freschfieldék előtt! így már a híres angol hegymászók teljesítménye mintha egy keveset veszítene fényéből. De térjünk vissza a legendák tarka világából a kietlen völgykatlan tavasszal fehér zászpát, piros hunyort, kötözőfüvet, perj ét termő valóságába. A vadkecskék sehol sem mutatkoztak. Ezért felesleges időpocséklás lenpe továbbra is itt maradni. Tábort bontunk tehát. Vég nélkülinek tűnő lovaglás után végre szélesre tárul a völgy, s szabad kilátás nyílik a távolban kéklő havasokra. A völgy kijáratánál akár GYIMESI GYÖRGY AKAUKÁ US ORMAIN egy égre mutató ujj, fúrótorony emelkedik a magasba, körülötte szélesen elterülve sűrű pára gomolyog. — Kabardon, kabardon! — örvendeznek társaim. Kabardon, tolmácsolja Kolja, őszéiül forró vizet jelent. A forró vízről nevezték el ezt a völgyet is, amelyikben ezidáig vadásztunk, Kabardoninak, azaz a forró víz völgyének. A fúrótorony alól 80 fokos termálvíz tör a felszínre. Kisebbik hányadát karvastagságú csövön vezetik el valahová, míg a víz zöme kihasználatlanul ömlik a közeli patakba. Na, itt megfürdünk! — jelenti ki Amurkhán és már dobálja is le magáról a ruháját. Mi is követjük példáját. Egy ideig a forró vízben ülünk, majd beugrunk a patak jéghideg vizébe, s ezt megismételjük néhányszor. A természet adta rögtönzött szauna kedvező hatása minden várakozásomat felülmúlta. Szinte újjászülettem rövid félóra alatt és a kellemetlen izomláznak is csak az emléke maradt meg. A háromnapos barangolás, fáradozás, együttlét, tarisznyázás annyira összekovácsolta kis csoportunkat, hogy most, amikor elérkezett, hacsak ideiglenesen is, az elválás ideje, egyikünk sem mutat valami nagy hajlandóságot a búcsúzkodásra. Az elválás idejét végül is Dzabónak sikerült elodáznia: szerény hajlékába valamennyiünket meghívott vacsorára. Dzabo szorgos felesége a sok éhes száj elé pillanatokon belül valóságos lakomát varázsolt, megrakva az asztalt túróval, sajttal, sült csirkével és az elmaradhatatlan arakkal, amivel bőven öblögettük kiszáradt torkunkat, viszont csak ímmel-ámmal falatoztunk. így a jófajta áru csakhamar elfogyott. Házigazdánk zavarán Amurkhám és Szása úgy igyekezett segíteni, hogy titkon jelt adott. Megértettük. Egyenként elillantunk a helyiségből és elhajtottunk a fürdőtelepre utánpótlásért. Az akció fényesen sikerült, öt félliteres palack vodkával és egy sörrel teli, tízliteres uborkásüveggel tértünk vissza Dzabóékhoz. A fürdőtelepre tett kiruccanásnak egy másik eredménye is lett. Az ottani ivóban találkoztam az első és egyetlen olyan hegyilakóval, aki derékban szűkített, felvarrt tölténytartókkal ékesített jellegzetes kaukázusi kaftánt viselt. Marcona alak volt, szakállas izomkolosszus, akinek az övéből nem hiányzott a három ujjnyi széles tőr. Ez a viselet ma már a Kaukázusban is ritkaszámba megy. Olyan feltűnő volt iddogáló vérei között is, mintha valaki manapság, mondjuk bocskorban, korcos gatyában és karikás ostorral üldögélne valamelyik nagyvárosunk bárjában. A látottakból könnyen levonhattam az egyszerű tanulságot: aki esetleg a kaukázusi folklórt keresi, ne a Kaukázusba menjen. Sokkal többet láthat belőle, ha például a Hacsaturján kardtáncát előadó balett-tápcosokat tekinti meg valameljik euró- , pai színházban. V Ami az itallal való visszatérésünk után történt az külön említést érdemel. Valahol a jókedv tetőpontja előtt tarthattunk, amikor Dzabo a szomszéd helyiségből egy pólyás csecsemőt hozott be. Büszkén mutogatta és egy kis ringatásra kölcsön is adta családjának ifjú sarját, apai szívének büszkeségét. Az ilyenkor szokásos csücsörítés, cuppogás, gügyögés, meg a „nagyra nőlj kisöcsém!“ után azt is megkérdeztem, ami ilyenkor szintén természetes : — Hogy hívják a kis legényt? — Nincs még neve — közli Dzabo — majd csak november közepén ül össze a család a névadó tanácskozásra. — Legyen György! — bátorkodom ajánlani a saját nevemet. Barátaimnak tetszik a javaslat, tapsolnak, helyeselnek, de az apa aggályoskodik. — Ha elfogadjuk a javaslatodat — mondta — vállalnod kell a keresztapaságot is! . — Szívesen, vállalom a megtiszteltetést — mondtam. Dzabo kijelentésemre újra az ölembe nyomja a csöppséget, és kimegy a feleségéhez. Amikor arcukon széles mosollyal mindketten a szobába lépnek, már látható, hogy elfogadták a komaságot. — Erre inni kell! Nemcsak én ígérek a gyereknek ezt, meg amazt, újdonsült komámnak is van ígérete. Ne hívják őt Dzabonak, mondja, ha nem lövet velem egy ekkora dzabidrt és közben akkorát mutat, mint itthon a horgászok, amikor tízkilós csukáról beszélgetnek. Búcsúzáskor komaasszonyom egy turszőrből kötött bojtos sapkával ajándékozott meg. Elfogadtam az ajándékot és örültem is neki. Immár teljes sikertelenségem esetén sem mondhatja senki, hogy lám, háromhetes fáradozás után még csak egy szál vadkecskeszőrt sem tudtam hazahozni. A kabardoni völgykapu
