A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-08 / 10. szám
KONSZTANTYIN SZIMONOV l*olinyin ezredes szerelme Vaszilij Vasziljevicsnek, saját elképzelése szerint, még öt-hat éve lehetett hátra, aligha több, de öt-hat év egészséges élet, igaz megelégedésére — nem kívánt ezen változtatni semmilyen irányban. Amikor a németek bombázni kezdték Moszkvát, nem mutatott különösebb félelmet, és — nem törődve a házmester és a légoltalmi parancsnok rábeszélésével — a bombázások idején is a lakásában maradt, egyetlen egyszer sem ment le az óvóhelyre. Lehet, hogy változtatott volna elhatározásán, ha házához közel bomba robban, de a bombák nem hullottak olyan közel, hogy megijesszék, amikor meg a lehetséges veszélyre gondolt, eléggé közömbösen megvonta a vállát: bumm, és akkor ml van? Itt élt, legfeljebb itt is hal meg! Az a gondolat, hogy szinte minden éjjel kirohanjon a saját lakásából, lerohanjon ha csak néhány lépcsőt is, reggelig gubbasszon az óvóhelyen valamelyik sarokban, a gyerekek és asszonyok között, álmatlanul, kényelmetlenül, anélkül, hogy rágyújthasson pipájára — ez ha nem is szörnyűbb, de visszataszitóbb volt számára a halálnál. Fiát is kigúnyolta, aki, ha éppen otthon találta a légiriadó, hanyatt-homlok rohant az óvóhelyre. Persze, lehet, hogy még csak most kezdett élni, és ezért a halál gondolata az ő szemében sokkal szörnyűbb volt, de lehet, hogy egyszerűen csak gyávább volt az apjánál. A németek egyre jobban megközelítették Moszkvát, de Vaszilij Vasziljevics visszautasította barátai tanácsát, hogy meneküljön el Moszkvából, méghozzá igen jó feltételek között. — Nem utazom sehova — válaszolta. — Ahhoz én már öreg vagyok, hogy elhagyjam a megszokott helyemet, és a németek úgysem foglalják el Moszkvát, efelől biztos vagyok. Az első érv igaz volt, a második nem egészen. Akárcsak a többi hasonló gondolkodású ember, a háború első őszén ő is lehetségesnek tartotta, hogy a németek elfoglalják Moszkvát, ha nem is mondta ezt ki hangosan, még azt is el tudta képzelni, hogy a németek megnyerik a HORNYÄK JÓZSEF: Mari Ne mondj el semmit, mondtam a házalónak, nem akarom nyugtalanítani magam; csak egy nőről van szó, mondta ő, egy telt vállú, kék szemű elvált asszonyról, akit mindenki kedvelt. Az az asszony se nem nyafogott, se nem brünnyögött se nem volt soha fáradt — egy asszony, akivel a tröszt és a kocsmatöltelékek egyformán meg voltak elégedve. Mi volt számára az érdekes, mondta a házaló, őt mi ragadta meg; az asszonynak a szépsége. Gúnyos, szelíd? Az arca semmit se árult el. Csak hogy szép. Ilyen is van, mondta a házaló, valaki csak szép. Szép! Szép! Szép! Ez az aszszony bejutott egy alagsori kiskocsháborút. Tulajdonképpen, Vaszilij Vasziljevics egyiket sem kívánta. Nem volt elszámolni valója a szovjet hatalommal: kezdetben, a hadikommunizmus éveiben egy kicsit koplalt, de aztán a NÉP éveiben a lehető legjobban beleilleszkedett. Később újból úgy érezte, hogy az, ami van, nem egészen az „ő asztala“, de ahhoz is hozzáidomult, új, mégiscsak elfogadható szerepében. Nem volt mit keresnie a németeknél, és előrehaladott korára való tekintettel, nem várhatott tőlük semmit. Ehhez még az is hozzájárult, hogy sohasem szerette őket. Nem szerette a pedantériájukat, az unalmas német üdülőhelyeket, amelyeket néhányszor megjárt még a forradalom előtt, és különösen nem szerette őket 1918 miatt, amikor egy kijevi színház menedzsere volt, és a német megszállás idejéből emlékébe vésődött jónéhány megaláztatása. Mindezt még tetézte ez a mostani szörnyű háború. A fia nem került ki a frontra, sikerült elintéznie a felmentését. Vaszilij Vasziljevics patriotizmusa nem volt olyan mérvű, hogy ezt megtagadhatta volna a fiától, de nehéz szívvel olvasta az újságokban a hadijelentéseket az orosz városok sorozatos feladásáról, és különösen a németek vandalizmusáról. Nem hitt el mindent, amit írtak, de úgy gondolta, nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél, és ha a németek az általuk elfoglalt területen sorra mészárolják le a zsidókat, akkor másokkal sem teketóriáznak majd, és ha valaki a legkisebb mértékben is megszegi a német rendet, egykettőre elküldik a másvilágra. Visszaemlékezve arra, mit látott Ukrajnában 1918- ban, ebben nem kételkedett egy cseppet sem. Szóval, egyáltalán nem szerette volna, hogy a németek elfoglalják Moszkvát, egy porcikájá sem kívánta, hogy győzzenek. Szeretett volna az ellenkezőjében hinni. De azért lehetségesnek tartotta, hogy bejönnek Moszkvába, és ha nem is szándékozott Lihacsovhoz hasonlóan — ha Lihacsov csakugyan ezt tette —, a németek elé szaladni, elmenekülni sem készült előlük. Az asztalfiókból gondosan összemába kiszolgálónak, s attól a perctől öröm volt abba a lebujba járni. — Voltam ott egyszer. — Egyszer?! ... A házaló annyira rám bámult: nincs nekem esztétikai érzékem, mondta, hogy így haladok el az emberek mellett, mint a vonat a sürgönypóznák mellett. Neki minden perc, amit ott töltött, öröm volt. Jött ez az asszony tányérokkal megrakva. — Te még nem is kaptál? — Levágott egy darabot az egyik adagból és elébe tette. — Edd meg, ez a tied. Hozom a következő porciót, és akkor a szomszédod visszakapja. — Ez az asszony nagyszerű havasi teát szolgált fel. Málnalevél, áfonyalevél és talán még menta, ha a szakács nem ért rá, maga főzte, nem sajnálta a fáradságod meg hogy a teán úgy sincs haszon. Kiütötték egy fiúnak a szemét — dulakodtak, s valami izgága férfi egy törött palackkal a fiú arcába vágott. Az esetet el akarták tussolni, a kiszolgálónő volt gyűjtötte egy mappába azokat az iratokat, amelyek a németek szemében kompromittálhatnák. A mappába került két levél Lunacsarszkijtól, néhány évfordulók alkalmából kapott távirat, amelyekben a szovjet színház kiváló személyiségének nevezték, öt-hat oklevél szövetségi és autonóm köztársaságok legfelsőbb tanácsától, a színház vendégszereplésének példás megszervezéséért, és még két-három tucat levél, amelyet a szovjet hatalom alatt sajnált volna eldobni, viszont a németek alatt veszélyes lenne tartogatni. Mindezt szükség esetén félóra alatt el lehet égetni. Egyébiránt — úgy gondolta — nem sok félnivalója van a németektől. A német rendet, ha ne adja isten, létrejön, nincs szándékában megsérteni, és arra sem gondol, hogy bejusson valamelyik intézményükbe vagy városi szervezetükbe, amelyekről az újságok írtak. Ha színházigazgatást kell vállalnia, olyan színházét, amelyben a németek alatt majd Schillert vagy Hauptmannt játszanak, ilyen értelemben azért felkészült a különféle eshetőségekre ... Bár sokkal jobban kívánta, hogy erre sohase kerüljön sor, hogy a németek sohase foglalják el Moszkvát, és egyáltalában, minél hamarabb verjék szét őket. Most, ahogy a fiával beszélgetett, hajlott arra, hogy a németek nemigen foglalhatják el Moszkvát, de a kissé ittas Vityenka kitartott a magáé mellett: ha egyszer elfoglalták Zsavoronkit, akkor egykettőre felbukkanhatnak Moszkva peremkerületeiben is. — És miért keveredtél bele ebbe az új színházba, ha ilyen könnyen lehetségesnek tartod, hogy a németek hamarosan Moszkva peremkerületeiben lehetnek? — kérdezte végül az egyetlen szemtanú, aki makacsul ragaszkodott a történtekhez s a kihallgatásokon nem tágított. Már ne haragudj, mondta neki a felügyelő, Szvetán telefonált, hogy mititejjel megmérgeztél egy pasast. De az aszszony állhatatosságát nem lehetett megingatni. A felügyelő nagy zavarban volt. Hol van a kocsma működési engedélye? — kérdezte. Az engedély a falon függött rámában — a helyiségben ezerkilencszázhúsztól folyton kocsma volt. Szembesítéskor hetet állítottak sorba, és az asszony egyenesen rámutatott a tettesre. A felügyelő az asszonnyal meg akarta értetni, hogy a férfi egy érték, és a fiú, akivel a baleset történt, hát... még a neve sem szimpatikus, ö gyűlöl minden szelekciót, válaszolta az asszony. Míg az ügyet lezárják, az állásában felfüggesztették. A kiszolgálónő úgy érezte magát, mint az őskeresztények, nem értette, hogy mi a bűne. Azért lejárt a lebujba. A Vaszilij Vasziljevics, tanácstalanul ráncolva homlokát. Amikor a németek bombázni kezdték Moszkvát, Vityenka, bár félt a bombázásoktól, Moszkvában maradt, mert még jobban félt az evakuálástól, ahol apjától távol, elveszthette volna a mentesítését. Később már számításból maradt Moszkvában: otthon, az apja mellett, mégsem volt olyan borzasztó a helyzet, mégiscsak jól élt; az apja nagyvonalúan meghagyta anyjának, hogy ne sajnáljon semmit, adogassa el az értékeket, költekezzenek, ahogy a szükség diktálja, megszokott életmódjuk ne változzék. De ha már egyszer Moszkvában maradt, Vityenka fokozatosan úgy kezdett viselkedni, mint aki rá se ránt a veszélyre, mint aki semmitől sem fél. Ezt megkönnyítette számára, hogy a mentesítés miatt Moszkvában valóban nem kellett félnie semmitől sem, kivéve az erős német bombázásokat, amelyeket az óvóhelyen vészelt át. Október 16-án azért nem utazott el, mert apja nyugodtan mondta: „Majd meglátjuk, ha megérjük. Ha nélkülem elmégy, és valami történik, magadra vess.“ >•' <>, Később, amikor az első pánik már elcsendesedett, Vityenka hirtelen elhitte, hogy a németek most már nem jönnek Moszkvába. Éreztette hatását az apjától örökölt önamdinisztráló képesség, és a tehetségtelen rendező hirtelen létfontosságú emberré lett, amikor a Moszkvában visszamaradt színészekből új színházi társulatot szerveztek. Ez a tevékenység magával ragadta Vityenkát. Ebben a fellendülésében írta azt a sokat ígérő és saját jelentőségét is kissé eltúlzó levelet, amelyet Galina Petrovna Polinyin elutazása napján kapott meg. Az utóbbi napokban azonban, amikor a németek kis szünet után ismét erősebben támadtak, és egyes helyeken hatvan-hetven kilométerre megközelítették Moszkvát, Vityenka megint megijedt. Mi lesz, ha a harcok közvetlenül Moszkva alatt folynak? És kivált, ha betörnek Moszkvába? Ez különben ijesztette, de most már nem tehette meg, hogy fogja magát, és elutazik. Már nem léphetett viszsza ettől a színháztól, annál is inkább, mivel most már a színházban végzett munka alapján mentették fel a frontszolgálat alól. Különben is, kinek magyarázhatta meg apján kívül azokat az aggályokat, amelyeket Vaszilij Vasziljevicsnek most elmondott arra a kérdésére: „Miért keveredtél bele ebbe a színházba, ha úgy gondolod, hogy a németek betörhetnek Moszkvába?“ Vaszilij Vasziljevics, végighallgatva a bizonytalan választ, fehér ujjaival felcsippentett egy szalvétát, aztán haragosan visszadobta az asztalra. (Folytatjuk) kocsma olyankor fellélegzett: a vendégek kiabáltak: jaj, csakhogy köztünk van. Dezső, aki gyári gépkezelő, felajánlotta, elveszi feleségül. — Komolyan? — Persze hogy komolyan, nem is játékból. Dezső, mondta az asszony, magának mindig minden jó; a tea azért jó, mert meleg. A sör azért jó, mert hideg, öt miért venné el feleségül? Mert szeretem, válaszolta Dezső. Ügy, ahogy megérdemli, ő úgyse tudná szeretni, mondta az asszony. Ha ő riporter lenne, a világ végére elmenne egy témáért, mondta a házaló, és megemelte a kalapját: — Agyő. — Hohó! És a tanulság? Hol maradt? — A tanulság? — A házaló vállat vont. Csak vállat vont és ment tovább.
