A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-08 / 10. szám
VIRÁG... irágüzletbe lépni: alkalomról alkalomra ismétlődő öröm... Az ember úgy merül bele a színek és illatok tobzódásába, mintha vízbe gázolna, gyors sodrású, frissítő folyóba ... Nézegeti a formák és színek, a szirmok, kelyhek, bimbók és dúslevelű szobanövények sokaságát, hogy a szebbnél szebb virágszálak közül is a legeslegszebbet válassza. Tarka szegfűk, büszke orchideák, sárgán virító nárciszok, kócosán pompázó gerberák, mesés illatú rózsák, magas szárba szökött tulipánok, hóvirág- és ibolyacsokrok, cserépben illatozó jácintok, azáleák ... és ki is tudhatná így hamarjában elsorolni, hányféle vágott és cserepes virág, dísznövény vonzza itt a vásárlók szemét... A virág ősidők óta a figyelmesség, a gyöngéd kedveskedés, a szeretet jele. Ma éppen úgy, akár a századfordulón, vagy annál is jóval régebben ... Bár a múló idő fnár réges-régen elsodorta a sétapálcás, csokornyakkendős, keménygalléros gavallérok idejét, nagymamáink ábrándosán romantikus világát; ma is még változatlanul azt tartjuk, hogy virágot adni figyelmesség, virágot kapni öröm. Dehát valóban: vannak-e még napjainkban is „gavallérok“? Valéria S é a s n á, Bratislava egyik legforgalmasabb virágüzletének vezetője megmosolyogja a kérdést: — Gavallérok?... Garmadával! Alig győzzük a munkát. Vasárnaponként például tizenkétezer korona forgalmunk is van, a hét többi napján pedig ennél még több is. A virág természetes igény, mondhatnám tömegcikk lett. Egyegy bratislavai lakos — statisztikai adat bizonyítja — tíz évvel ezelőtt 10—13 koronát, ma pedig már több mint nyolcvan koronát költ évente virágra. Tulipánnak, rózsának, szegfűnek születni, ez egyszerűen rajt az érvényesüléshez... — fordítja tréfára a választ. Jogos hát a kérdés: virágüzleteink vajon el tudják-e látni ezt a nagy keresletet? Nos, ez elsősorban kertészeink ügyességén múlik. A városszéli hajtatóházakban télen-nyáron virítanak a virágmezők. Ám, a virágszedés itt távolról sem olyan unaloműző mulatság, mint a tavaszi réten. Nem egyszerűen arról van szó, hogy valakinek egy műszak alatt — mondjuk — hat-hétszázszor kell lehajolnia, hanem arról is, hogy csak vágásra fejlett virágot szabad leszednie. A kertésznek tehát ugyanennyiszer kell döntenie, mielőtt az ollója csattan. Péntek van, a virágüzletben nagy a sürgés-forgás. Ritka az olyan vásárló, aki üres kézzel távozik. Az üzletvezető csokrot köt, közben beszélgetünk. — Március 8-a, a pedagógusok napja s a névnapok közül talán az Anna-, Mária-, Katalin-, József-, János- és Erzsébet-nap. Ezek a legnehezebbek, legforgalmasabbak — szól a munka nehezéről. — De itt, a virágok között a pult körüli ugrálást, a fáradtságot is könynyebb elviselni. Ez a sok szín és remek illat akaratlanul is jókedvűre hangolja az embert. És sok mindenre meg is tanítja. Már az első pillanatra megállapítom például az ajtóstól berontó férfiakról, hogy fiuk vagy lányuk születette?... — Hogyan? — Egy apa, akinek lánya szüleit, az örül; de akinek újszülött fia van, az boldog! És tíz szál virágon alul sohasem adja ... — Virágokkal dolgozik, sok-sok virággal... Miért kedveli ezt a munkát? Szemében ragyogás, hangjában derű. — Több mint harminc éve vagyok már virágüzletben. Szeretem jókedvűnek látni az emberiket. És remek érzés cserépbe, szirmokba varázsolt örömet árulni... Hadd tegyem hozzá: nőnapon és minden más napon egyaránt! (mik—) Tervek, elképzelések Az egyetemen mindig érdekes esemény az elsősök érkezése: mi, idősebb hallgatók minden évben kíváncsian vártuk az újakat, a „gólyákat“: s ők jöttek is mindig, félénken, megilletődve, szerényen, mint általában az elsősök szoktak. 1970 őszén köztük volt Klári is. ö volt a legfélénkebb, a legbátortalanabb az akkori „gólyák“ közül: talán a nagyváros nyüzsgése vagy idegensége, talán az egyetem szürke falai riasztották: ma már ő sem emlékezik erre. Hamarosan rájött, hogy a szürke falak között álmok, elképzelések, vágyak bolyonganak nyughatatlanul, s hogy ezek a nagy, fiatalos akarások, amelyek oly sok diák szívében élnek, tőle sem idegenek. Azóta több mint három év múlt el. Kovács Klára, a Komensky Egyetem bölcsészkarának negyedéves angolmagyar szakos hallgatója, magyar nyelvből és irodalomból készül a tanári gyakorlatra és az államvizsgára. Most már nosztalgiával emlékszik az 1970 őszétől eltelt időszakra, az álmodozások, tervezgetések boldog korszakára: ugyanolyan szorongással gondol a jövőre, mint akkor, amikor először lépte át az egyetem küszöbét. De hadd beszéljen jövőre vonatkozó terveiről, elképzeléseiről ő maga: — A legtöbb lehetőség éppen ebben a korban, a diákkorban áll az ember előtt; ezekkel a lehetőségekkel együtt azonban egy bizonyos fajta szorongás is jár: nem ismerjük a jövőt, csupán elképzelhetjük, megsejthetjük. Persze, a sejtelem mellett már mindenkiben van valamilyen szándék, megjelenik valaminek a tudatos vállalása is. Hogy nekem mik a terveim? Először is szeretném befejezni az egyetemet, hiszen e nélkül bajos lenne elindulni, nekivágni a világnak. Utána pedig főleg az angol nyelvvel szeretnék továbbra is foglalkozni. Ezt kétféleképpen képzelem el. Először is szeretnék valahol tolmácsként elhelyezkedni, mert szerintem a tolmácsolás nagyszerű lehetősége annak, hogy átéljük az effajta munka minden izgalmát. A szimultán fordítást — tehát egy angol nyelvű szóbeli közlésnek az azonnali lefordítását más nyelvre, például magyarra vagy szlovákra — ugyanis nagyon izgalmasnak tartom. Másodsorban pedig fordítani szeretnék. Szépirodalmi művek fordítása például a tolmácsolás rögtönzés jellegével ellentétben sok időt igényel, mivel ilyen jellegű munka közben a tartalom és a forma minél hűebb visszaadására kell törekednünk. Ez a két mód — a tolmácsolás és az írásbeli fordítás — szerintem jól kiegészíti egymást, s így természetesen munka közben is állandóan tökéletesíthetem majd angol nyelvtudásomat. Az irodalom iránti rajongásom pedig egyre inkább az esszéírás felé sodor: az egyetemen nagyszerű alkalmunk van érvényre juttatni és továbbfejleszteni efféle hajlamainkat, főleg a műelemzés terén. Hogy később ml lesz? Az még majd elválik. Mindenesetre szeretnék megtanulni még néhány nyelvet, mert szerintem az angol nem elég. Szabad időmben pedig szeretnék sokat utazni, sok-sok embert megismerni, egyszóval: mindig az élet minél teljesebb átélésére törekszem majd. VARGA ERZSÉBET
