A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-01 / 9. szám

ÚJRA tat, sokszobás, amilyen ma már minden faluban egy-két utcasornyi látható. Mai neve: családi ház. A két parasztház üres, ablakaik vaksln pislognak, pákhálá-hályogosak, de ez Itt, az udvar legvégén, szinte ragyogva áll a szürke ég alatt, a permetező esőben. Előtte madárcsontú, de még egyenes tartá­­sú öregember, tenyerét a szeme fölé emelve, figyeli a közeledő Idegeneket. Először egy losonci Madách-ünnepségen találkoz­tam Marci bácsival. Akkor is meglepett kedvességé­vel, parasztembernél szokatlan irodalmi tájékozottsá­gával, Intelligenciájával, azzal, hogy szlovák ember létére odaadó hívévé szegődött faluja nagy szülöt­tének: Madách Imrének. Most itt ülünk o nagy ház teremnyl konyhájában (tél van, a szobákat nem fű­tik) s hallgatjuk a hetvennyolc éves Madách-rojon­­gót. De még mielőtt erre sor kerülne, Marci bácsi asz­talt terít: oldalnyi szalonnát, fehér vászonkendőbe takart kenyeret, kancsó bort tesz elénk. Érett, tava­lyi szalonna, erre mondják mifelénk, hogy olyan, mint a vaj, csak sokkal Jobb. Hát a bort Delevárl-, kon­­kordla-ízeket érzek rajta. „Csak Ilyen hazai" — mondja vendéglátónk, aztán minden pohár előtt: „dobruo zdravlo vám viniujeml — jó egészséget kí­vánok maguknak". Aligha tévedek, ha azt állítom, Marci bácsi tud annyit Madáchról, mint egy magyar Irodalom szakos tanár, Mindent elolvasott róla, ami a kezébe került, mindenekelőtt persze a Tragédiát, magyarul és szlo­vákul, de monográfiákat, tanulmányokat, regényes életrojzokat Is (például Harsány! Zsolt könyvét, ami­ről jómagam eddig nem Is hallottam, E. Kis Ibolya Napiparancstól a takaródéig Néha még most is eszembe jut a bevonulásom napja. Apán hangja megremegett az utolsó kézfogásnál, anyám pedig sirt. Talán nem is a hosszú távollétem miatt aggódtak. Féltettek. Mi lesz velem? Bevallom, akkor még én is tar­tottam a rám váró két hosszú évtől. Dehát . . . Négy óra, a napiparancs ideje. Mindenki mozdulatlanul, vigyázzban áll. A munkanap utolsó percei ezek. A parancsnok megjegyzéseket fúz a hivatalos szöveghez, hogy mindenki megértse. Néhányon kérdést tesznek fel a gyengébbek , akik előtt nem teljesen világos a kapott feladatuk. A parancsnok készségesen válaszol, fevilágosit, majd mindenkinek a lelkére köti, hogy jól visel­kedjék takarodóig. Aztán néhány humorosan dorgáló és dicsérő megjegyzés után elbúcsúzik: Viszontlátásra, elvtársak! Viszontlátásra, főhadnagy elvtárs! zen­gi hatvan türelmetlen katona. Sokan futólépésben igyekeznek a kis kantin, az „Arma" felé. Egyikük sem szeretné várciko zással tölteni a szabad idejét. Hosszú, kigyó­­szerű sor alakul ki mégis. Azért akadnak olya­nok, akik visszariadnak, de még több azoknak a száma, akik a kígyó farkát megnyújtják. Egy másik csoport a zuhanyozókat ostromolja meg. Prüszkölve locsolják egymást, messzire hangzik vidám nevetésük. Megmossák egymás hátát, fiatalos bolondozással viccelődnek. Meg­szabadulva a napi fáradtságtól, elégedetten megy ki-ki a maga szekrényéhez, hogy tiszta alsónemübe bújjon. Vacsoráig van még bőven idő. Csinálni kell valamit: tétlenségben az éhség is fokozottab­ban jelentkezik. Baráti csoportok alakulnak ki a folyosón, a szobákban és a klubhelyiségben. Megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat, újságot olvasnak (egész nap nem volt rá idő), a tévé és a mozi műsorát böngészik reménykedve, hát­ha találnak valami érdekeset, ami érdekli őket. Valamennyiükben lassan kialakul a gondolat é elképzelés, mivel töltik el szabad idejüket vacsora után. Az ügyeletes sípja sorakozóra szólít: vacsora! Az éhesebbek elsőbbséget igyekszenek ma­guknak biztosítani a sorban. Dehát ki nem éhes? így aztán tülekedéssel kezdődik. Szeren­csére senki sem vészi komolyan játék az egész. Végül mégiscsak az idősebb katonák állnak a sor elejére, körömszakadtáig védelme­zik előjogaikat. Régi szokás ez, íratlan törvény. Pedig hát mindenki egyformán kap, még rá­adást is. Jóllakotton jönnek ki az étteremből. Kezdőd-Fosztó és születésnap Útban Dolná Strehová (Alsósztregova) felé, otthon is megállók. Ne vegye ezt senki rossznéven tőlem, pénzébe senkinek sem kerül, sőt a drága szálloda helyett a szüleim hazában szállhatok meg... Ingyen. Különben is: édesapám éppen hatvanöt évvel ez­előtt született Alsósztregován, eredeti célomtól tehát még csak el sem térek, ő lesz az első alsósztregoval, akivel beszélgethetek... Este kilenckor érkezünk haza, Ketten jöttünk, fény­képészkollégámmal. Otthon: tollfosztó. No fel is csillan erre fotósunk szeme, s olyan szaporán kezdi villogtatni a vakut, hogy majd belevakulunk. A fosztóasszonyok pedig — rokonok, meg édesanyám „pajtásai" — akkorákat nevetnek a fényképész ügybuzgalmán, hogy tollpi­hékkel telik meg a szoba. S mert édesapámnak holnap lesz a születésnapja, a fosztó meg éjfélig tart, felköszöntjük tehát őt Is. A fosztóvendégek körülállják őt, és miután leverték magukról a tollpihéket, jó „férfiason" kezet ráznak vele. Klskovácsné, született Oyurek Böske néni, anyám legjobb „pajtása" cuppanós csókot Is nyom az ün­nepelt arcára, jó kívánságait pedig olyan hosszú versben mondja el, amit képtelen vagyok megjegyez­ni. De hiába is tanultam volna meg, közölni úgy se tudnám, lévén, hogy Böske néni mondókája nemigen bírja el a nyomdafestéket... Az alsósztregoval szü­letésű ünnepelt zavart mosollyal áll a tréfás kedvű asszonyok gyűrűjében és törköllyel kínálja őket. Anyám meg zsírban sült lángost tesz az asztalra... A Madách Múzeum Nagyapám Alsósztregován volt községi kovács, s tízéves koráig apám Is ott nevelkedett. Mindig szí­vesen beszélt a Sztregován töltött Időről, gondolom, büszke Is arra, hogy ott született, ahol Madách. A Tragédia szerzőjének nevét már Iskoláskorom előtt hallhattam meg még egyet s mást az életéről, viselt dolgairól, például elromlott házasságáról. De olyasmit Is hallottam, mégpedig a változatos­ság kedvéért jóapám viselt dolgairól, ami akkor en­gem, nagy dinnye- és diólopásaim meg egyéb csi­bészkedéseim idején, kissé megnyugtatott. Többször elmondotta volt, hogy valamikor 1919-ben, amikor hol a „vörösök", hol a „légionáriusok" tartották ha­talmukban a falut, ő tízéves fejjel csaknem felrob­bantotta a Modóch-kostélyt, ugyanis egy csomó gép­puskatöltényt szórt a kastély nagykemencéjébe. Volt Is nagy „puskaropogás". Szerencsére a kastély nem robbant fel, bizonyítja a tény, hogy még mindig áll s a benne berendezett Irodalmi múzeumot tavaly ép­pen együtt néztük meg... Most már későre jár, fáradt Is, aludni készül. Ml­­előtt lefeküdne, még felsorolja néhány hajdani Isko­latársa nevét, keressem fel őket, ha még élnek. Es hogy okvetlen látogassam meg egykori szomszédju­kat, Makovnlk Marci bácsit — nem bánom meg. ..I A Madách-rajongó Hosszú-hosszú udvar, mindegyik oldalán egy-egy ré­gimódi, megviselt köpenyű parasztház, utánuk, bal­ra, galambdúc-palota, legalább száz szárnyas lakó­val, Az udvar végén: kastély. Torony nélküli, emele-

Next

/
Oldalképek
Tartalom