A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-01 / 9. szám
ÚJRA tat, sokszobás, amilyen ma már minden faluban egy-két utcasornyi látható. Mai neve: családi ház. A két parasztház üres, ablakaik vaksln pislognak, pákhálá-hályogosak, de ez Itt, az udvar legvégén, szinte ragyogva áll a szürke ég alatt, a permetező esőben. Előtte madárcsontú, de még egyenes tartású öregember, tenyerét a szeme fölé emelve, figyeli a közeledő Idegeneket. Először egy losonci Madách-ünnepségen találkoztam Marci bácsival. Akkor is meglepett kedvességével, parasztembernél szokatlan irodalmi tájékozottságával, Intelligenciájával, azzal, hogy szlovák ember létére odaadó hívévé szegődött faluja nagy szülöttének: Madách Imrének. Most itt ülünk o nagy ház teremnyl konyhájában (tél van, a szobákat nem fűtik) s hallgatjuk a hetvennyolc éves Madách-rojongót. De még mielőtt erre sor kerülne, Marci bácsi asztalt terít: oldalnyi szalonnát, fehér vászonkendőbe takart kenyeret, kancsó bort tesz elénk. Érett, tavalyi szalonna, erre mondják mifelénk, hogy olyan, mint a vaj, csak sokkal Jobb. Hát a bort Delevárl-, konkordla-ízeket érzek rajta. „Csak Ilyen hazai" — mondja vendéglátónk, aztán minden pohár előtt: „dobruo zdravlo vám viniujeml — jó egészséget kívánok maguknak". Aligha tévedek, ha azt állítom, Marci bácsi tud annyit Madáchról, mint egy magyar Irodalom szakos tanár, Mindent elolvasott róla, ami a kezébe került, mindenekelőtt persze a Tragédiát, magyarul és szlovákul, de monográfiákat, tanulmányokat, regényes életrojzokat Is (például Harsány! Zsolt könyvét, amiről jómagam eddig nem Is hallottam, E. Kis Ibolya Napiparancstól a takaródéig Néha még most is eszembe jut a bevonulásom napja. Apán hangja megremegett az utolsó kézfogásnál, anyám pedig sirt. Talán nem is a hosszú távollétem miatt aggódtak. Féltettek. Mi lesz velem? Bevallom, akkor még én is tartottam a rám váró két hosszú évtől. Dehát . . . Négy óra, a napiparancs ideje. Mindenki mozdulatlanul, vigyázzban áll. A munkanap utolsó percei ezek. A parancsnok megjegyzéseket fúz a hivatalos szöveghez, hogy mindenki megértse. Néhányon kérdést tesznek fel a gyengébbek , akik előtt nem teljesen világos a kapott feladatuk. A parancsnok készségesen válaszol, fevilágosit, majd mindenkinek a lelkére köti, hogy jól viselkedjék takarodóig. Aztán néhány humorosan dorgáló és dicsérő megjegyzés után elbúcsúzik: Viszontlátásra, elvtársak! Viszontlátásra, főhadnagy elvtárs! zengi hatvan türelmetlen katona. Sokan futólépésben igyekeznek a kis kantin, az „Arma" felé. Egyikük sem szeretné várciko zással tölteni a szabad idejét. Hosszú, kigyószerű sor alakul ki mégis. Azért akadnak olyanok, akik visszariadnak, de még több azoknak a száma, akik a kígyó farkát megnyújtják. Egy másik csoport a zuhanyozókat ostromolja meg. Prüszkölve locsolják egymást, messzire hangzik vidám nevetésük. Megmossák egymás hátát, fiatalos bolondozással viccelődnek. Megszabadulva a napi fáradtságtól, elégedetten megy ki-ki a maga szekrényéhez, hogy tiszta alsónemübe bújjon. Vacsoráig van még bőven idő. Csinálni kell valamit: tétlenségben az éhség is fokozottabban jelentkezik. Baráti csoportok alakulnak ki a folyosón, a szobákban és a klubhelyiségben. Megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat, újságot olvasnak (egész nap nem volt rá idő), a tévé és a mozi műsorát böngészik reménykedve, hátha találnak valami érdekeset, ami érdekli őket. Valamennyiükben lassan kialakul a gondolat é elképzelés, mivel töltik el szabad idejüket vacsora után. Az ügyeletes sípja sorakozóra szólít: vacsora! Az éhesebbek elsőbbséget igyekszenek maguknak biztosítani a sorban. Dehát ki nem éhes? így aztán tülekedéssel kezdődik. Szerencsére senki sem vészi komolyan játék az egész. Végül mégiscsak az idősebb katonák állnak a sor elejére, körömszakadtáig védelmezik előjogaikat. Régi szokás ez, íratlan törvény. Pedig hát mindenki egyformán kap, még ráadást is. Jóllakotton jönnek ki az étteremből. Kezdőd-Fosztó és születésnap Útban Dolná Strehová (Alsósztregova) felé, otthon is megállók. Ne vegye ezt senki rossznéven tőlem, pénzébe senkinek sem kerül, sőt a drága szálloda helyett a szüleim hazában szállhatok meg... Ingyen. Különben is: édesapám éppen hatvanöt évvel ezelőtt született Alsósztregován, eredeti célomtól tehát még csak el sem térek, ő lesz az első alsósztregoval, akivel beszélgethetek... Este kilenckor érkezünk haza, Ketten jöttünk, fényképészkollégámmal. Otthon: tollfosztó. No fel is csillan erre fotósunk szeme, s olyan szaporán kezdi villogtatni a vakut, hogy majd belevakulunk. A fosztóasszonyok pedig — rokonok, meg édesanyám „pajtásai" — akkorákat nevetnek a fényképész ügybuzgalmán, hogy tollpihékkel telik meg a szoba. S mert édesapámnak holnap lesz a születésnapja, a fosztó meg éjfélig tart, felköszöntjük tehát őt Is. A fosztóvendégek körülállják őt, és miután leverték magukról a tollpihéket, jó „férfiason" kezet ráznak vele. Klskovácsné, született Oyurek Böske néni, anyám legjobb „pajtása" cuppanós csókot Is nyom az ünnepelt arcára, jó kívánságait pedig olyan hosszú versben mondja el, amit képtelen vagyok megjegyezni. De hiába is tanultam volna meg, közölni úgy se tudnám, lévén, hogy Böske néni mondókája nemigen bírja el a nyomdafestéket... Az alsósztregoval születésű ünnepelt zavart mosollyal áll a tréfás kedvű asszonyok gyűrűjében és törköllyel kínálja őket. Anyám meg zsírban sült lángost tesz az asztalra... A Madách Múzeum Nagyapám Alsósztregován volt községi kovács, s tízéves koráig apám Is ott nevelkedett. Mindig szívesen beszélt a Sztregován töltött Időről, gondolom, büszke Is arra, hogy ott született, ahol Madách. A Tragédia szerzőjének nevét már Iskoláskorom előtt hallhattam meg még egyet s mást az életéről, viselt dolgairól, például elromlott házasságáról. De olyasmit Is hallottam, mégpedig a változatosság kedvéért jóapám viselt dolgairól, ami akkor engem, nagy dinnye- és diólopásaim meg egyéb csibészkedéseim idején, kissé megnyugtatott. Többször elmondotta volt, hogy valamikor 1919-ben, amikor hol a „vörösök", hol a „légionáriusok" tartották hatalmukban a falut, ő tízéves fejjel csaknem felrobbantotta a Modóch-kostélyt, ugyanis egy csomó géppuskatöltényt szórt a kastély nagykemencéjébe. Volt Is nagy „puskaropogás". Szerencsére a kastély nem robbant fel, bizonyítja a tény, hogy még mindig áll s a benne berendezett Irodalmi múzeumot tavaly éppen együtt néztük meg... Most már későre jár, fáradt Is, aludni készül. Mlelőtt lefeküdne, még felsorolja néhány hajdani Iskolatársa nevét, keressem fel őket, ha még élnek. Es hogy okvetlen látogassam meg egykori szomszédjukat, Makovnlk Marci bácsit — nem bánom meg. ..I A Madách-rajongó Hosszú-hosszú udvar, mindegyik oldalán egy-egy régimódi, megviselt köpenyű parasztház, utánuk, balra, galambdúc-palota, legalább száz szárnyas lakóval, Az udvar végén: kastély. Torony nélküli, emele-
