A Hét 1974/1 (19. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-15 / 7. szám
A múlt évben lapunkban riportot közöltünk dr. Gyimesi Györgyről, a szenvedélyes vadászról és kitűnő vadászkönyv-íróról. Riportunkban beszámolunk arról, hogy dr. Gyimesi György kétszer járt vadászni a Szovjetunióban, Magyarországon is vadászott, s ugyancsak kétszer járt az erdélyi havasokban. De járt már Afrikában is. Tizennyolc napot vadászott Tanzániában. Most kezdődő sorozatunkban részleteket közlünk a szerző A Kaukázus ormain című legújabb könyvéből. GYIMESI GYÖRGY A KAUKÁZUS ORMAIN 1. Ütravaló A kaukázusi vadászat terve nem pattan elém határozott formát öltve, mint a teljes fegyverzetű Athéné a mindenható Zeusz fejéből. Hol voltak még a kezdet kezdetén a határozott körvonalak?! Elmázolt színfoltokban is alig tudtam magam elé képzelni egy magashegyi vadászatot. De akárcsak a mozaikkép apró kőkockái, úgy állott fokozatosan össze, egyre határozottabb alakot öltve, egyre csalogatóbbá válva, egyre több vadászcsemegét ígérve a kaukázusi vadászat álma, terve és lehetősége. De be kell vallanom — nincs mit szégyenkeznem érte —, a tervezgetés színes mozaikjának első kockája, az egész utazás — hogy úgy mondjam — alapkövét nem én tettem a helyére. 1966 őszén dicsekedtem el Széchenyi Zsigmondnak minden idők egyik legkiválóbb magyar vadászának és vadászkönyv-írójának hogy jávorszarvas-vadászatra készülök a Szovjetunióba. Szavaim hallatára kissé elmélázott és csak annyit mondott: — Van a Szovjetunióban a jávorszarvasnál sokkal érdekesebb, sokkal különb sportot nyújtó vad is! Nem mondta ki, de nem volt nehéz kitalálni mire gondolt, amikor az „érdekesebb“ és „különb sportot nyújtó“ vadat emlegette: ......a golyósfegyverrel való vadászat teteje, mindennemű cserkészés netovábbja: a magas hegységek vadjának: zergéknek, vadkecskéknek és vadjuhoknak kézre kerítése!“ Széchenyi Zsigmond szavait mintegy felszólításnak, ösztökélésnek vettem s bár arra gondolni sem merhetek, hogy valaha is minden magashegyi vadból zsákmányoljak, viszont teljesen reálisak a lehetőségeim arra, hogy magasan székelő állatelőkelőségek valamelyikéhez hozzájussak. E perctől kezdve nem volt nyugvásom. A beszélgetés után mindjárt megindítottam a papírháborút; leveleztem nagykövetséggel, külügyminisztériummal, utazási irodával, vadászlap szerkesztőségével, fordultam barátokhoz, ismerősökhöz és ismeretlenekhez, míg csak sok hercehurca után igyekezetemet siker nem koronázta. A Kaukázus 1200 kilométer hosszú hegyvonulatán háromfajta vadkecske honos. A házikecske ősének tartott nagyszakállú bezoár kecske (Captra aegagrus) leginkább Grúzia sziklás, magas hegyeinek zord világában él. Szarva nagy és nehéz, sarló alakban hátrafelé hajlított. Fejdíszének érdekessége, hogy oldalról lapított, elől keskeny éle van, amelyen több csomó található. Ilyen lapított szarva egyetlen más vadkecskefajnak sincsen. A bezoár kecske nemcsak a Kaukázusban él, megtalálható Kis- Ázsiában, a Balkánon, sőt még Csehszlovákiában is! A másik két kaukázusi vadkecske sehol másutt a föld kerekén nem található. A hegylánc Elbrusztól nyugatra elterülő végét a nyugat-kaukázusi kőszáli kecske (Capra ibex severtzovi) lakja. Ez a rovátkás, sarló alakú szarvat viselő vad a csapadékban gazdag, dús növényzetű tájat kedveli. Nem tanyázik olyan magasan mint faj rokonai, ezért rendszerint elejtése sem jár sok vesződséggel. Bennünket közelebbről a harmadik fajta, az égbe nyúló, meredek, kopár sziklák birodalmának igazi uralkodója, fejedelmi vadja, a dagesztáni túr (Capra ibex cylindrocornis) érdekel. Nem honos az egész hegységben; csak a Kaukázus fő vonulatának középső és keleti részén él körülbelül 510 kilométer hosszú, 30— 40 kilométer széles sávon. A legmagasabb csúcsok és a meredek sziklás hegyoldalak lakója; nyolcszáz métertől alacsonyabbra még a legzordabb télen sem ereszkedik, viszont annál gyakrabban látható négyezer métert is meghaladó szédítő magasságokban. Különösen az öreg bakok kedvelik a ritka levegőjű, magasan az örök hó határa fölé nyúló szikla-felhőkarcolók magányát, ahová a nőstények sem követik őket. A nőstények gidáikkal, fiatal jerkékkel, olykor siheder bakocskák társaságában, nagyobb csapatokba verődve az év legnagyobb részét alacsonyabban, az öreg bakoktól külön töltik el. Csak november végétől január elejéig keveredik a két nem, akkor sem az ínség, hanem a fajfenntartási ösztön kényszerítő hatására. A mintegy mázsás súlyú bakok színe fahéjbarna, gyapjújuk finom, selymes, szakálluk széles és rövid. A hímek fejét díszítő, a vadászt leginkább érdeklő szarvak simák, vastagok, bütyök nélküliek, hátra és fölfelé csavarodnak. A sima szarv szintén egyedülálló a vadkecskék népes nemzetségében: ilyennel sem áldott meg a természet a túron kívül egyetlen más vadon élő kecskefajtát sem. A túr szarva félelmetes fegyver, de inkább tömegével imponál, mintsem méreteivel. A tíz-tizenkét kilós szarvpár nem megy ritkaságszámba, de ugyanakkor az általam zsákmányolt legnagyobb szarv mindössze 103 centiméter hosszú volt, 92 centiméteres terpesztés mellett. Ügy gondolom, ennyi talán elég is volna a kaukázusi vadkecskék nem éppen szórakoztató leírásából. Indulásomkor magam sem tudtam róluk sokkal többet. Amit pedig később megtudtam, nem rejtem véka alá; elmondom majd e könyv lapjain alkalomadtán. Annál inkább ideje felhagyni az állattani ismeretek népszerűsítésével, mert ez egyrészt nem az én feladatom, másrészt pedig már magam is sokallom bő lére engedett szószátyárkodásomat, melynek folytatása helyett sokkal jobban teszem, ha még mielőtt türelmét vesztené, vadászatra invitálom a kedves olvasót. Ordzsonikidze 210 kilométerre fekszik Pjatyigorszktól. Távolságra jóval közelebb van mint ugyanaz Moszkvától, időben mérve mégis sokkal távolabbra sikeredett. Sötét este lett, mire Volga kocsink begördült az Észak-Őszét Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosába. Ordzsonikidzében várnak, méghozzá ketten: az ottani utazási iroda vezetője és egy mokány, alacsony termetű napbarnított fiatalember. — Ez itt Kolja — mutatott az idegenvezető társára —, ő lesz majd a tolmácsa.1 Kolja bemutatkozott és mindjárt el is kezdett velem társalogni angolul. Beszédéből sajnos, vajmi keveset értettem. Még szerencse, hogy szót tudtam vele érteni oroszul. Vagyis Kolja hivatalos mivoltában számomra az első pillanattól kezdve teljesen fölösleges személy volt. Mégsem utasítottam el a szimpatikus legény szolgálatait; ha másnak nem, jó lesz társalgónak. Persze a csevegésen túl az itteni környezet és emberek kitűnő ismerőjének más feladatot is szántam, és előre kell bocsátanom, Koljában sosem csalódtam. Ismereteivel, tapasztalataival sokszor volt hasznomra, és nagymértékben hozzájárult a vendéglátó oszétok sokoldalú megismeréséhez. így lett Kolja hegyivadász-expedícióm második tagja. Kolja társaságában léptem az októberi hűvös, sötét utcára. Üj ismerősöm jó társalgónak bizonyult, olyannak, akinek társaságát különösen kedvelem: sokat tud arról ami éppen érdekel, és nem fukarkodik az információkkal, kérdezgetés nélkül ontja magából a tudnivalókat. Kolja ilyen volt. Orosz létére szenvedélyesen szerette, ismerte és hazájának vallotta Észak-Oszétiát, dicséretéről, szépségeinek, érdekességeinek élénk ecseteléséről sosem feledkezett meg. Magáról is mondott egypár szót. Megszakította főiskolai tanulmányait, s most az új tanév kezdetét várja; addig tolmácsként keresi mindennapi kenyerét. Kérdezni sem kell, magától mondja, hogy már volt dolga külföldi vadászokkal. Többen megkísérelték már elérni a büszke sziklabércek délceg vadját, de ez ideig csak egyetlen idegen vadász vitt haza maga ejtette trófeát. Persze a többiek sem tértek haza üres kézzel, azok is vittek haza kecskeszarvat — a vadőröktől kapták ajándékba. Ezután mi más következhetett volna, mint a hegyi vadászat irtózatos nehézségeinek élénk színű ecsetelése, szerény esélyeimnek jóhiszemű latolgatása. Kolja nem sok jóval biztatott, s bár eddigi vérmes reményeimen valamicskét lohasztott, a kecskevadászat szándékától egy pillanatra el nem tántorodott. Ám az is lehetséges, hogy így akart felkészíteni az esetleges kudarcokra és a vele járó trófeavásárlásra. Talán még az is lehetséges, hogy ravasz módon arra akart rászedni, maradjak csak nyugodtan a városban, ő majd mindent elintéz, a szarvakat majd a szállodai szobámba készen elhozza. Nos, ebből nem lesz semmi! Én bizony nem járulok a vadőrök virágzó melléktevékenységéből származó jövedelem gyarapításához egyetlen kopejkával sem. Még akkor sem, ha történetesen a vadászatra szánt időre az Ordzsonikidze luxusszállóba költöztetnének át. Mert jelenlegi szállásomon nem maradnék, ezt szívesen felcserélem egy teljesen eredménytelen kecskevadászat minden viszontagságával is. Arról nem is beszélve, hogy a hazulról hozott bizakodás Kolja lebeszélése ellenére is még megvan hiánytalanul. Dehogy hátrálok meg a hegység küszöbén, bátran lépek be a dagesztáni vadkecskék zord birodalmába.
