A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-20 / 29. szám

vétlenül a háború után, az újjáépítés első szakaszában még nem volt idő a romokat lebontani és elszállítani, ezért a házak a törmelékekre épültek, s Így szintjük az utca fölé emelkedik. A gettó hőseinek emlékműve azon a téren áll, ahol 1943. április 19-én megkezdődött a gettó lakóinak felkelése. A szobor abból a gránitból készült, amit a hitleristák hoztak Skandináviából, hogy Hitler győzelmi oszlopát formálják meg belőle.

A helyreállított műemlékek között van a bájos Ujazdi kastély, amit „fürdőkastélynák“ is neveztek. Stanislaw August Poniatowski lengyel főúr 1764-ben vásárolta meg a Lubomirski hercegi családtól. (Ennek a családnak egyik tagja, akit a törökön aratott fényes győzelmeiért III. Ferdinánd császár 1647-ben birodalmi fejedelmi címmel tüntetett ki, alapította 1642-ben a podolini piarista kolostort és gimnáziumot.)

II. Szaniszló Ágost, az utolsó lengyel király (uralkodott 1764-től 1795- ig) II. Katalin orosz cárnő támogatásával került a trónra; 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztása után lemondott. Nagy mecénása volt a művészeteknek, s uralkodása alatt, 1764—80-ban épült ki Európa egyik legszebb park- és palotakomplexuma, számos épülettel, híddal, nyaralóval és szoborral. A palotát, a király magánrezidenciáját fürdőépületekből alakították át (innen a „fürdőpalota“ elnevezés). Átépítését a király neves építészekre, szobrászokra és festőkre bízta. A palota jelentős emléke a klasszicizáló építészetnek és a 18. századbeli legszebb nyári rezidenciák közé tartozik egész Európában. Lengyelország harmadik felosztása után az orosz cárok birtokába került, 1919-től az állam tulajdona volt. 1944-ben a nácik felgyújtották, a háború után tetemes költséggel restaurálták. Hogy milyen tökéletesen, azt az itt közölt képek is bizonyítják.

—ta—

1. Az eredeti szépségében helyreállított „fürdőpalota“

2. A Salamon-terem, amely a Bacciarelli által festett képsorozatról kapta a nevét

3. Szaniszló Ágost dolgozószobája

4. A Kamsetzer által kialakított park a 18. századi kertépítő művészet egyik legszebb emléke Lengyelországban

Gál György Sándor

Egy diadalmas élet regénye

(Részletek)

Aztán a civil férj mindig sértődött kicsit. (Állítólag a színész férj még a civilnél Is rosszabb és sértődékenyebb.) Miből táplálkozik ez a féltékeny neheztelés? „Nem kell úgy csókolózni a színpadon. Az emberek azt hiszik, bele vagy bolondulva a bonvivánba. És ha Pestre jössz, nem kell mindig a színházak körül keringeni, mint tébolyodott pillének a láng vonzásában. És miért telefonálsz olyan hosszasan? Kivel beszéltél? Micsoda új bolondéria ez, hogy nevet nem mondasz? Ugyanúgy beszélhetsz egy nővel, mint egy férfiúval. Ha telefonálsz, hadd halljam: szerbusz

Bözsike, Ilonka, Mária — persze semmi kifogásom az ellen sem, ha a beszélgető partnert Jánosnak, Pistának vagy Ferinek hívják ...

De azért szeretem, ha játékozottabb vagyok barátaid és barátnőid dolgában.“

De Gézánál is féltékenyebb a mama.

Üj lakást bérelt számára, mert nincs értelme, hogy fenntartsa a méregdrága Andrássy úti otthonát. Mama most kevesli a lakást. Nem elég tágas. Ha vendége jön, alig tudja leültetni valahova.

— Mama, tulajdonképpen kik a vendégeid?

— Az nem fontos.

— Hogyne volna fontos. Szeretnék tudni minden lépésedről.

Mama lehorgasztja a fejét, hallgat. Nagysokára megszólal:

— Ilon ...

— És még kicsoda?

Még hosszabb hallgatás után:

— Akár hiszed, akár nem, itt járt a Spitzerné is. Nagyon aranyos. Érdeklődött utánad. Megkérdezte, hogy a dicsőség nem szállt-e a fejedbe. Mondom: dehogy is szállt... Azt mondja: aztán látogatja-e magát? — Mit felelhettem volna: csak az igazságot. Bizony nem látlak hétszámra.

— Mama, maga tisztában van vele, hogy én Debrecenben élek?

— Hát hol van az a Debrecen? Egy ugrás, nem?

— Nem, drága mama. Háború van. A vonatok nagyon lassúak. Ha én hajnali ötkor elindulok Debrecenből, lehet, hogy csak estére érek Budapestre.

— Hát akkor is ... Jöhetnél gyakrabban.

— Mama, nagyon sietek. Tárgyalásom van az egyik pesti színigazgatóval. Mondja meg gyorsan, mire van szüksége.

— Nem mondom én, kislányom, se gyorsan, se lassan. Hiszen semmire sincs szükségem.

öt százkoronás bankjegyet tesz le az asztalra, és rohan valóban, mert valahol megcsillantottak előtte egy előnyös pesti szerződést. Persze konflis nincs, és a villamostól irtózik. Hát megy gyalog. A valóság elmosódik körülötte, mint valami tüllfüggönyökkel álcázott színházi látomás. A Nefelejts utcát látja. Ilont. A verklist és a porolót. A füstöt, kormot, port és tollpihéket, amelyek hintázva ereszkednek lefelé, le, egészen a kútfénékig, az udvar piszkossárga kövezetéig. Mit csináljon a mamával? És mit csináljon Gézával? De mindenekelőtt: önmagával? Szét nem tépheti magát. Igaz, de azért látja a mamát, amint a lepedők fölé hajol, s elég ügyetlen kézzel a lepedő szélét öltögeti. Csak úgy maga elé mormolja: — Hajnalka, hideg vagy, mint a kő.

Most talán vissza kellene mennie. Hiszen ötszáz korona nem minden.

Talán meg kellene csókolnia a mamát jobbról-balról... Biztosan így van. De mit tegyen, ha gyűlöli az elérzékenyülést, a szentimentális pillanatokat, gyűlöl mindent, ami nem természetes és magától értetődő.

Vissza kellene mennie mégis.

A karórájára néz: istenem, még lekésem a randevút!

Valóban, rajzanak körülötte a direktorok, és Réti bácsi is üzen: feltétlenül beszélni akar vele. Mert csodálatos módon Réti bácsi is féltékeny. örül Hanna sikerének, de kissé bántja, hogy a sikere nem az ő közreműködésével jött létre. Hiába, föl kell keresnie az öreget.

Az öreg szúrósan rámereszti a tekintetét:

— Hányszor mondtam már magának: díszmadár ne rakjon tojásokat a tyúkólban. Ne rendezkedjék be Debrecenben, mintha örök hűséget esküdött volna a cíviseknek. Férjeket és színigazgatókat elő kell készíteni a hűtlenkedésre. Sőt: még a szakításra, sőt: a válásra is.

— Olyan gázsim van, Réti bácsi, hogy a legnagyobb pesti sztár se kap többet.

— Ide hallgasson, Hügel Hajnalka, a pénzzel sok mindent lehet lemérni: aranyat, telket, bérházat és a jó fene tudná megmondani, mi mindent még. De egy színésznő karrierjét semmi esetre sem. Hány éves maga?... 24, 25, több nemigen lehet. Hát nem szabad megvárni a hervadást! Ilyen fiatalon kell meghódítani Pestet! Higgye el, én olyan pontosan érzem az időt, mint ahogy egy jó tréner stopperóra nélkül is meg tudja becsülni a ló tempóját. És tudja azt is, mikor versenyérett a paripa. Hát maga az. Egy pillanatot se szabad eltékozolnia.

Efjed a világ, mint a must, csak hát ez a nedűt tengernyi vérrel érlelik.

Géza komolyan aggódik. Ebben az ítéletidőben férjnek, feleségnek nem szabad elszakadnia egymástól. Hanna inkább csak érzi a világeseményeket, követni nem képes. Dehát Halmos doktor gondoskodik róla, hogy minden friss hírről értesüljön.

Ügy látszik, felbomlanak a frontok.

Réti bácsi egyelőre nem tud jobbat, mint a Hermina úton megnyíló Scala Színházat.

A műintézetet még a forradalmi Budapest hozta létre. A terv az volt, hogy az Operaház művészei szerepelnek majd itt, s népszerűsítik a klaszszikus mestereket: Mozartot, Verdit, és persze a klasszikus vidámságot is: Offenbachot, Millöckert, Johann Strausst, és a könnyű múzsa magyar mestereit.

Mire a színház megnyílt (1919. augusztus 2-án), megváltozott a világ. A nagy tervekből — színházi vállalkozás lett. Mozart és Verdi örökébe Paul Lincke lépett, igaz, olyan operettel, hogy az majdnem megállta volna a helyét a klasszikus daljáték színpadán is. A Lysistrata nemcsak jó zene, hanem vérbeli színházi produkció is; tele pattogó táncritmussal, ínycsiklandó erotikával, a rögtönzés ezernyi lehetőségével s egy pompás címszereppel. A szereplők megannyi jó csengésű színházi név, de a kritikák csak Hannát emlegetik. Géza hűségesen kivágja a napi sajtó bírálatait:

„Az újabban felbukkant színházi csillagok között a legképzettebb, a legtöbbet nyújtó: Honthy Hanna. A primadonna-skála teljes birtokában. Így jelentkezett szombat este a közönség ünneplő tapsaitól kísérve.“ (Pesti Hírlap)

Kezdetnek nem rossz. De hát a Scalát a közvélemény nem tekinti „kőszínháznak“. Ez csak afféle nyári „pavilon“. Az igazi színház a Király utcánál kezdődik.

Hannát most sem hagyja el a jó szerencséje. A Lysistrata harmadik előadásánál tartanak talán, amikor az első szünetben egy jóképű (mint a fél évszázaddal ezelőtti Budapesten mondtájc: jól vasalt) férfiú kopogtat az öltöző ajtón: Bródy István. Alig negyvenéves, de már volt színigazgató, rendező, méghozzá a legkülönbözőbb helyeken, és most — mint bemutatkozása során elmondta — a Revü Színházat akarja megnyitni a közismert Wertheimer úr társaságában. Az első szerződtetési blankettára Honthy Hanna nevét szeretné felírni. A csúnya pesti köznyelv szerint Bródy Pista afféle rámenős ember. Hanna haladékot kér, de Bródy nem tágít. Azt mondja, ő ismeri a város minden zengét-zúgát, színigazgatók, ügynökök és a színészek is a zsebében vannak. Hát ő tudja, hogy Hannának egyelőre nincs kőszínházi szerződése. Tehát értelme sincs a huzavonának. A Scala legkésőbb október derekán becsukja kapuit, akkorra a nagy színtársulatok már sorra megszerveződtek, és könnyen megeshet, hogy végül is színpad nélkül marad. Bródy úr rámenős, viszont Hanna sem veszti el egykönynyen az idegeit. Másnap Réti bácsival tárgyal. Az ő tanácsára dönti el, mitévő legyen az elkövetkezendő szezonban. Réti bácsi hosszasan gondolkodik. Azt mondja végül: — Nézze Hanna, ez a Revü Színház nem fog versenyre kelni a Nemzetivel. Itt a Szerecsen utcában volt valaha a Friedmann orfeum, aztán a Kristálypalota. Tudom: új gazda, új stílus, Bródy nem akar orfeumot csinálni a színházából. Biztos, hogy nem. De azért a sok pezsgőnek, amit ott benyakaltak, csak marad valami a szagából.

De Gézának nem tetszik az ügy: akkor inkább vissza Debrecenbe, de nem (negyünk a Szerecsen utcába, abba a nyomorult lebujba, ahol az ember nem a színésznő parfümjét, vagy a masztixot érzi, hanem a szomszéd bőrösök rettenetes cserszagát.

Hanna nem vitázik, hanem másnap bemegy a Wertheimer-irodába, és aláírja a szerződést.