A Hét 1973/2 (18. évolyam, 27-52. szám)

1973-07-20 / 29. szám

vétlenül a háború után, az újjáépí­tés első szakaszában még nem volt idő a romokat lebontani és elszállí­tani, ezért a házak a törmelékekre épültek, s Így szintjük az utca fölé emelkedik. A gettó hőseinek emlék­műve azon a téren áll, ahol 1943. április 19-én megkezdődött a gettó lakóinak felkelése. A szobor abból a gránitból készült, amit a hitleris­ták hoztak Skandináviából, hogy Hit­ler győzelmi oszlopát formálják meg belőle. A helyreállított műemlékek között van a bájos Ujazdi kastély, amit „fürdőkastélynák“ is neveztek. Sta­nislaw August Poniatowski lengyel főúr 1764-ben vásárolta meg a Lu- bomirski hercegi családtól. (Ennek a családnak egyik tagja, akit a tö­rökön aratott fényes győzelmeiért III. Ferdinánd császár 1647-ben bi­rodalmi fejedelmi címmel tüntetett ki, alapította 1642-ben a podolini piarista kolostort és gimnáziumot.) II. Szaniszló Ágost, az utolsó len­gyel király (uralkodott 1764-től 1795- ig) II. Katalin orosz cárnő támoga­tásával került a trónra; 1795-ben, Lengyelország harmadik felosztása után lemondott. Nagy mecénása volt a művészeteknek, s uralkodása alatt, 1764—80-ban épült ki Európa egyik legszebb park- és palotakomplexu­ma, számos épülettel, híddal, nyara­lóval és szoborral. A palotát, a ki­rály magánrezidenciáját fürdőépüle­tekből alakították át (innen a „für­dőpalota“ elnevezés). Átépítését a király neves építészekre, szobrászok­ra és festőkre bízta. A palota jelen­tős emléke a klasszicizáló építészet­nek és a 18. századbeli legszebb nyári rezidenciák közé tartozik egész Európában. Lengyelország har­madik felosztása után az orosz cá­rok birtokába került, 1919-től az ál­lam tulajdona volt. 1944-ben a ná­cik felgyújtották, a háború után te­temes költséggel restaurálták. Hogy milyen tökéletesen, azt az itt közölt képek is bizonyítják. —ta— 1. Az eredeti szépségében helyreállított „fürdőpalota“ 2. A Salamon-terem, amely a Bacciarelli által festett képsorozatról kapta a nevét 3. Szaniszló Ágost dolgozószobája 4. A Kamsetzer által kialakított park a 18. századi kertépítő művészet egyik legszebb emléke Lengyelországban Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye (Részletek) Aztán a civil férj mindig sértődött kicsit. (Állítólag a színész férj még a civilnél Is rosszabb és sértődéke- nyebb.) Miből táplálkozik ez a fél­tékeny neheztelés? „Nem kell úgy csókolózni a színpadon. Az emberek azt hiszik, bele vagy bolondulva a bonvivánba. És ha Pestre jössz, nem kell mindig a színházak körül kerin­geni, mint tébolyodott pillének a láng vonzásában. És miért telefonálsz olyan hosszasan? Kivel beszéltél? Micsoda új bolondéria ez, hogy nevet nem mondasz? Ugyanúgy beszélhetsz egy nővel, mint egy férfiúval. Ha te­lefonálsz, hadd halljam: szerbusz Bözsike, Ilonka, Mária — persze semmi kifogásom az ellen sem, ha a beszélgető partnert Jánosnak, Pis­tának vagy Ferinek hívják ... De azért szeretem, ha játékozot- tabb vagyok barátaid és barátnőid dolgában.“ De Gézánál is féltékenyebb a ma­ma. Üj lakást bérelt számára, mert nincs értelme, hogy fenntartsa a mé­regdrága Andrássy úti otthonát. Ma­ma most kevesli a lakást. Nem elég tágas. Ha vendége jön, alig tudja le­ültetni valahova. — Mama, tulajdonképpen kik a vendégeid? — Az nem fontos. — Hogyne volna fontos. Szeretnék tudni minden lépésedről. Mama lehorgasztja a fejét, hallgat. Nagysokára megszólal: — Ilon ... — És még kicsoda? Még hosszabb hallgatás után: — Akár hiszed, akár nem, itt járt a Spitzerné is. Nagyon aranyos. Ér­deklődött utánad. Megkérdezte, hogy a dicsőség nem szállt-e a fejedbe. Mondom: dehogy is szállt... Azt mondja: aztán látogatja-e magát? — Mit felelhettem volna: csak az igaz­ságot. Bizony nem látlak hétszámra. — Mama, maga tisztában van vele, hogy én Debrecenben élek? — Hát hol van az a Debrecen? Egy ugrás, nem? — Nem, drága mama. Háború van. A vonatok nagyon lassúak. Ha én hajnali ötkor elindulok Debrecenből, lehet, hogy csak estére érek Buda­pestre. — Hát akkor is ... Jöhetnél gyak­rabban. — Mama, nagyon sietek. Tárgyalá­som van az egyik pesti színigazgató­val. Mondja meg gyorsan, mire van szüksége. — Nem mondom én, kislányom, se gyorsan, se lassan. Hiszen semmire sincs szükségem. öt százkoronás bankjegyet tesz le az asztalra, és rohan valóban, mert valahol megcsillantottak előtte egy előnyös pesti szerződést. Persze konf­lis nincs, és a villamostól irtózik. Hát megy gyalog. A valóság elmosódik körülötte, mint valami tüllfüggö- nyökkel álcázott színházi látomás. A Nefelejts utcát látja. Ilont. A verk­list és a porolót. A füstöt, kormot, port és tollpihéket, amelyek hintázva ereszkednek lefelé, le, egészen a kút- fénékig, az udvar piszkossárga köve­zetéig. Mit csináljon a mamával? És mit csináljon Gézával? De mindenek­előtt: önmagával? Szét nem tépheti magát. Igaz, de azért látja a mamát, amint a lepedők fölé hajol, s elég ügyetlen kézzel a lepedő szélét öltö- geti. Csak úgy maga elé mormolja: — Hajnalka, hideg vagy, mint a kő. Most talán vissza kellene mennie. Hiszen ötszáz korona nem minden. Talán meg kellene csókolnia a ma­mát jobbról-balról... Biztosan így van. De mit tegyen, ha gyűlöli az el- érzékenyülést, a szentimentális pilla­natokat, gyűlöl mindent, ami nem természetes és magától értetődő. Vissza kellene mennie mégis. A karórájára néz: istenem, még le­késem a randevút! Valóban, rajzanak körülötte a di­rektorok, és Réti bácsi is üzen: fel­tétlenül beszélni akar vele. Mert csodálatos módon Réti bácsi is fél­tékeny. örül Hanna sikerének, de kissé bántja, hogy a sikere nem az ő közreműködésével jött létre. Hiába, föl kell keresnie az öreget. Az öreg szúrósan rámereszti a te­kintetét: — Hányszor mondtam már magá­nak: díszmadár ne rakjon tojásokat a tyúkólban. Ne rendezkedjék be Debrecenben, mintha örök hűséget esküdött volna a cíviseknek. Férjeket és színigazgatókat elő kell készíteni a hűtlenkedésre. Sőt: még a szakí­tásra, sőt: a válásra is. — Olyan gázsim van, Réti bácsi, hogy a legnagyobb pesti sztár se kap többet. — Ide hallgasson, Hügel Hajnalka, a pénzzel sok mindent lehet lemér­ni: aranyat, telket, bérházat és a jó fene tudná megmondani, mi mindent még. De egy színésznő karrierjét semmi esetre sem. Hány éves ma­ga?... 24, 25, több nemigen lehet. Hát nem szabad megvárni a herva- dást! Ilyen fiatalon kell meghódítani Pestet! Higgye el, én olyan pontosan érzem az időt, mint ahogy egy jó tréner stopperóra nélkül is meg tud­ja becsülni a ló tempóját. És tudja azt is, mikor versenyérett a paripa. Hát maga az. Egy pillanatot se sza­bad eltékozolnia. Efjed a világ, mint a must, csak hát ez a nedűt tengernyi vérrel ér­lelik. Géza komolyan aggódik. Ebben az ítéletidőben férjnek, feleségnek nem szabad elszakadnia egymástól. Hanna inkább csak érzi a világeseményeket, követni nem képes. Dehát Halmos doktor gondoskodik róla, hogy min­den friss hírről értesüljön. Ügy látszik, felbomlanak a frontok. Réti bácsi egyelőre nem tud job­bat, mint a Hermina úton megnyíló Scala Színházat. A műintézetet még a forradalmi Budapest hozta létre. A terv az volt, hogy az Operaház művészei szerepel­nek majd itt, s népszerűsítik a klasz- szikus mestereket: Mozartot, Verdit, és persze a klasszikus vidámságot is: Offenbachot, Millöckert, Johann Strausst, és a könnyű múzsa magyar mestereit. Mire a színház megnyílt (1919. augusztus 2-án), megváltozott a vi­lág. A nagy tervekből — színházi vállalkozás lett. Mozart és Verdi örökébe Paul Lincke lépett, igaz, olyan operettel, hogy az majdnem megállta volna a helyét a klasszikus daljáték színpadán is. A Lysistrata nemcsak jó zene, hanem vérbeli szín­házi produkció is; tele pattogó tánc­ritmussal, ínycsiklandó erotikával, a rögtönzés ezernyi lehetőségével s egy pompás címszereppel. A szereplők megannyi jó csengésű színházi név, de a kritikák csak Hannát emlegetik. Géza hűségesen kivágja a napi sajtó bírálatait: „Az újabban felbukkant színházi csillagok között a legképzettebb, a legtöbbet nyújtó: Honthy Hanna. A primadonna-skála teljes birtoká­ban. Így jelentkezett szombat este a közönség ünneplő tapsaitól kísérve.“ (Pesti Hírlap) Kezdetnek nem rossz. De hát a Scalát a közvélemény nem tekinti „kőszínháznak“. Ez csak afféle nyári „pavilon“. Az igazi színház a Király utcánál kezdődik. Hannát most sem hagyja el a jó szerencséje. A Lysistrata harmadik előadásánál tartanak talán, amikor az első szünetben egy jóképű (mint a fél évszázaddal ezelőtti Budapesten mondtájc: jól vasalt) férfiú kopogtat az öltöző ajtón: Bródy István. Alig negyvenéves, de már volt színigazga­tó, rendező, méghozzá a legkülönbö­zőbb helyeken, és most — mint be­mutatkozása során elmondta — a Revü Színházat akarja megnyitni a közismert Wertheimer úr társaságá­ban. Az első szerződtetési blankettá­ra Honthy Hanna nevét szeretné fel­írni. A csúnya pesti köznyelv szerint Bródy Pista afféle rámenős ember. Hanna haladékot kér, de Bródy nem tágít. Azt mondja, ő ismeri a város minden zengét-zúgát, színigazgatók, ügynökök és a színészek is a zsebé­ben vannak. Hát ő tudja, hogy Han­nának egyelőre nincs kőszínházi szerződése. Tehát értelme sincs a huzavonának. A Scala legkésőbb ok­tóber derekán becsukja kapuit, akkorra a nagy színtársulatok már sorra megszerveződtek, és könnyen megeshet, hogy végül is színpad nél­kül marad. Bródy úr rámenős, vi­szont Hanna sem veszti el egyköny- nyen az idegeit. Másnap Réti bácsi­val tárgyal. Az ő tanácsára dönti el, mitévő legyen az elkövetkezendő sze­zonban. Réti bácsi hosszasan gondol­kodik. Azt mondja végül: — Nézze Hanna, ez a Revü Színház nem fog versenyre kelni a Nemzetivel. Itt a Szerecsen utcában volt valaha a Friedmann orfeum, aztán a Kristály­palota. Tudom: új gazda, új stílus, Bródy nem akar orfeumot csinálni a színházából. Biztos, hogy nem. De azért a sok pezsgőnek, amit ott be- nyakaltak, csak marad valami a sza­gából. De Gézának nem tetszik az ügy: akkor inkább vissza Debrecenbe, de nem (negyünk a Szerecsen utcába, abba a nyomorult lebujba, ahol az ember nem a színésznő parfümjét, vagy a masztixot érzi, hanem a szom­széd bőrösök rettenetes cserszagát. Hanna nem vitázik, hanem másnap bemegy a Wertheimer-irodába, és aláírja a szerződést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom