A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-30 / 48. szám
Él még a népművészet A városok külső negyedeire jellemző esti csend fogad, amikor Rimavská Sobotában (Rimaszombatban) az esti órákban a Kálosi család házát keresem. Csend, amolyan halkan neszező, susogó csend öleli körül a házat. Csak akkor derül ki, hogy nem is olyan tökéletes ez a csend, amikor belépek a zöldre festett kiskapun. A konyhából már hallani a szövőszék zaját, s amikor megállók az ajtóban, látom: negyven körüli, barna asszony, Kálosi György né fürge ujjakkal dolgozik a régi-régi, barna szövőszéken. Húzza a színes szálakat. Elköti, elvágja. Üjabb színes szál következik. Kötés, vágás. Közben húzó és toló mozdulatok. Szemem láttára formálódik a minta. Fejből dolgozik, pedig a textilüzem, amelynek bedolgozója megadta a mintát, de ő már a tizedik sor után fejből tudja, hogy mi következik. — Aki szívvel-lélekkel dolgozik, mind tudja — magyarázza, közben felkel a szövőszék mellől, leemeli a szekrény tetejéről kézimunka-kosarát, maga elé teríti megkezdett kézimunkáját, hogy folytassa a népi mintával, keresztöltéssel készülő terítő kivarrását. Így bezsélgetés közben nem zavar bennünket a szövőszék zaja. — Lehet, hogy hihetetlennek tűnik — mondja —, de komolyan csak tizenkét éve foglalkozom szövéssel. Amikorra a három gyerek már felcseperedett, gondolkozni kezdtem, hogy a háztartási munkán kívül mivel is foglalkozzam, ami egy kis pénzt hozna a konyhára. Azelőtt is szőttem, hisz lánykoromban Alsópokorágyon az volt a szokás, hogy a lányok a kelengyének valót maguk szőtték, maguk varrták. Még ma is van néhány lepedőm a szekrény aljában, amit még tizenhat évesen szőttem. Olyan is. Csak szükségből csinálta az ember ... Nem ügyeltem a mintára, csak szőttem, szőttem, hogy minél előbb kész legyen ... — Most mennyit sző naponta? Odalép a szövőszékhez, mutatóujját ráhelyezi a vetélőre és úgy magyarázza: — Nézze, terítő lesz. Amolyan futó, ahogy ma nevezik. Hossza 36 centiméter. Ezt egy óra alatt készítem el, hat korona három fillért fizetnek érte. Tehát úgy lehet számítani, hogy annyi az órabérem. Kicsit bonyolult a mintája, négy szín változik rajta, piros, sárga, fekete és fehér. Szép, nekem tetszik. A modern bútorok megszépítésére való. Véleményem szerint ezek a modern, sima vonalú bútorok szinte megkívánják, hogy egy-egy színes, népi mintájú terítővei, vagy párnával élénkítsük. Tudom, hogy rengeteg a dolga, hiszen családanya, a kert megművelése, a baromfinevelés is az ő munkája, mégis megkérdezem: — Hányat készít el belőle egy nap alatt? — Hetet, nyolcat .. Űjra kezébe veszi a kézimunkát, fürge ujjakkal varr, közben a szövőszékre pillantgat, úgy mondja el, hogy milyen a munkája. — Sok minden lekerült már erről a szövőszékről . . . Rendszerint Dorog László mester határozza meg, hogy mit is szőjjek: törülközőt, kendőt, sálat, térítőt, párnahuzatot... Mikor mit... A másik utcában lakik Dudás Lászlóné, ha valami nem megy a maga rendjemódja szerint, csak átszaladunk egymáshoz, azután együtt oldjuk meg a problémát. — Mással is foglalkozik? — Szívesen kötögetek, horgolok. Szívem szerint inkább a régi-régi mintákat alkalmazom, a legszívesebben. Kislánykoromban, a falun annyi szépet láttam... hát most felelevenítem. Ha nincs készen egy este, rászánok még kettőt, és a harmadik estén, mikor a család már készülődik odaülni a tévékészülék elé, én is befejezem. Kézimunkára sohasem sajnálom az időt. Különben látja, az embernek akkor is járhat a keze, ha beszélget... Kisvártatva elköszönünk egymástól. Kikísér. De az utca sarkáról visszasétálok a ház elé, s hallom az esti csendben, hogy már újra zakatol a szövőszék. Kálosi Györgyné szorgalmasan dolgozik tovább. Benyák Mária A felvételt TÖTHPAL GYULA készítette ÚTON-ÚTFÉLEN KIS FEKETE SZIGET Helyszín: Prága. Idő: 1973 novembere. Éjszaka van. A Vencel-térem villamosok csilingelnek és gépkocsik áradata Ömlik folyamatosan. Kivilágított tengeröbölben szaladnak így a taréjos hullámok, ilyen soha véget nem érőn. A járdákon is emberáradat ömlik, hömpölyög. Mint csúcsforgalom idején. Ezer örömet, vagy ezer bánatot hordoznak magukban. Közönyt. Vagy a mosoly mögött szomorúságot. Csak nézni lehet őket, vallatóra fogni aligha. Nincs is értelme. Vagy mégis? Egy nő, asszony, vagy tán még csak lány áll a járda szélén. Egyedül. Bánatosan. — Vár valakit? — Mi köze hozzá! — Szúr a szeme. — Könnyes a szeme.. . gondoltam valami baja történhetett, esetleg segítenék valamiben... — Nincs szükségem segítségre. — Fagyos, mint a január. — Kérem... ahogy gondolja... én csak... rxgy vélem áldott állapotban van — már bocsánat —, hátha valami... — Még nem kell szülnöm, így mentőt sem kell hívnia... Majd, esetleg... néhány hónap múlva. .. — Akkor meg miért sír? Dühösen, az égre tekintve mormogott valamit az orra alatt. Mintha azt mondta volna: „Menjen a fenébe“!... Vagy csak rémlett? Mert én magyarul gondolkoztam? — Nem magyar véletlenül? — kérdeztem határozottan. A magyar szó hallatára kissé elcsodálkozott, s felengedett a fagyossága is. Felém fordult. — De igen — mondta most már valamivel bizalmasabban. Alig lehetett több húszévesnél. Fekete volt a haja, szeme, fekete a kabátja, magas nyakú pulóvere, egyszóval nagy fekete bánatot sugárzott ki magából az egész teremtés. — Szintén magyar? — kérdezte. — Honnan? — Dél-Szlovákiából. — En is... A Garam mentéről... — Akkor meg földiek vagyunk. Hogy került ide, mit csinál itt. Átutazóban? — Itt élek... illetve ide jöttem férjhez, most meg... — Sírni kezd. Szégyenkezve elfordul. Zsebkendő után matat. Orrát, szemét törli. — Most meg mehetek, amerre látok... — Hogyhogy?... Mi történt? Lemondóan legyint. Sír egy sort, szipog. — Elkergetett... A hét elején mondta meg, hogy mehetek amerre látok, hogy nem tart rám igényt tovább. Hallott már ilyet? Hogy már nem tart rám igényt. A nyavalyás! — Ilyen állapotban? — Mit számít az neki!... Régen sejtettem, hogy felszedett valakit. Erre azért nem számítottam. Mehetek. Neki a folyónak, vagy haza. Csak hát hazamenni nehezebb, mint neki a folyónak... Szüleim ellenezték az első pillanattól, de én nem hallgattam rájuk... Szerettem. Eljöttem vele... Lévában katonáskodott, ott ismerkedtem meg vele. .. Ez lett a vége... Érdemes szeretni? Érdemes hinni? Bízni? Egy frászt! — Még minden jóra fordulhat. ., Nem szabad mindjárt feladni a reményt. Akit valóban szerettünk, azért érdemes egy kicsit harcolni... Püff neki! De nagy dolgot mondtam!... Lesújtóan végigmért, gúnyosan biggyesztett az ajkával: ilyen banalitásokkal próbál engem vigasztalni? Ugyan, kérem! — Ha ismerné, nem mondana ilyet... Minden jóra fordulhat! Jó vicc!... — Beletrombitált a zsebkendőjébe. — Vagy hazautazni, vagy a folyó. .. más metség nincs... Villogó szemű, borzas fejű, keménykötésű fiatalember toppant elénk. Váratlanul. Mintha a földből nőtt volna ki. Végigcsapott rajtam a villogó szemével, majd hirtelen mozdulattal kézenkapta az álmélkodó asszonykát. — Ilyen vénülő pókot tudtál felcsípni, Marie? Ejnye! — mondta gúnyosan. Belevegyültek a hömpölygő emberáradatba. A következő pillanatban a Garam menti kis, fekete sziget eltűnt a szemem elől. Megcsóváltam a fejem: hát érti ezt valaki? LOVICSEK BÉLA 7
