A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-23 / 47. szám
A tűz és jég Szánkázó gyerekek a fővárosban Az iskolás tankönyvek nem sokat árulnak el Izlandról. Elmondják, hogy az Izlandi Köztársaság az Atlanti-óceánban, az Északi-sarkkörtől közvetlenül délre, Európa és Amerika között fekszik. Több szigetecske tartozik hozzá. Lakosságának 99 %-a az ónorvéghez hasonló nyelvű izlandi, a többi dán, norvég, német és amerikai. A szigeten 874-ben létesült Reykjavik, az első állandó norvég település, majd a 930-tól 1263-ig terjedő időszakban mint független köztársaság állt fenn. Ettől kezdve 1381- ig norvég uralom, majd 1918-ig dán uralom következett. 1918-tól 1944-ig Izland szuverén államként perszonálunióban volt Dániával. 1944-ben az izlandiak népszavazás útján a Dániától való elszakadás mellett döntöttek és kikiáltották a független köztársaságot. Ebből a szűkszavú tájékoztatóból az ember nem sokat tud meg Izland valódi életéről. Nem tudhatja meg, hogy a néhány, San Marinához hasonló miniállamot nem számítva, Izland a vén Európa egyetlen vasút nélküli országa. Ha valaki megkér-Hajók és bárkák az egyik izlandi kikötőben dezi Izland vezetőit, hogy miért nincs az országban vasút, rövid választ kap: „Hová? Talán Reykjavikból A- kureyribe, ahol mindössze húszezer ember él? Ezért építsünk félezer kilométer vaspályát?“ Ebben az országban még az útépítés sem kifizetődő. Reykjaviktól száz kilométerre az autóutak hepehupás csapásokká válnak, s néha a lóháton való közlekedés egyre kevesebb szerepet játszik. Aki 100 kilométernél messzebbre jár a fővárostól, rendszerint rádióadóvevőt építtet az autójába, hogy bajba jutás esetén azonnal segítséget hívhasson. A lávás vagy gleccseres vidéken a sekély vizű folyók medre a legjobb út. A halászok élete sem könnyű a zord északi tengereken. A 203 ezer izlandi közül 20—25 ezren dolgoznak rendszeresen a halászatban és a halfeldolgozó iparban. Egymillió tonnás fogás esetén ötezer kiló hal jut fejenként minden izlandira, természetesen a csecsemőket is beleszámítva.. Jó fogás után szinte az egész ország a tonhalakkal, heringekkel szorgoskodik, s a négyhónapos iskolai szünetben a diákok állnak az üzletek pultja mögé, ők veszik vállukra a postások táskáit, s ahol lehet, a felnőttek helyett dolgoznak. A halászat nehéz munka, de a heringek, tonhalak — hát még a bálnák — zsigerelése, feldarabolása, tisztítása sem könnyű. Csak két hónapig tart a nyár, ezért gyümölcs nem terem Izlandon, a paradicsom meg a paprika 'is csak a hőforrások vizével fűtött melegházakban érik be. Ezért olcsóbb, ha Dél-Európából hozzák hajóval. Nyáron a partvidék zöld, s bőven jut legelő a juhoknak és a ma inkább csak szimbolikusan tartott lovaknak. Télen a hó és a jég az úr a „tűzországban“. Igaz, hogy a tűz most alszik, mert a Hekla vulkán 1973 januárjában tört ki utoljára. Reykjavikban olyan szél fogadja az embert, amelyhez hasonló ritkán téved a Duna mentére. De a szél gyakran hoz meleg levegőt és ilyenkor reggelre az egész városból eltünteti a havat, csupán a 874-ben érkezett első viking telepes, Ingolf Arnarson szobra körül marad meg a fehér takaró, a szánkázó gyerekek örömére. Télen ugyanis a Golfáramlat gyakran melegíti fel a zord tájat. Ezért tartják ma is túlságosan pesszimistának az első vikinget, aki a szigetnek az Izland — Jegesföld — nevet adta, ahogyan ok nélkül kapországa Az első viking telepes szobra ta a „nagy szomszéd“, a mindig jeges Grönland szigete a „Zöld föld“ nevet. Az izlandiak ridegek és zárkózottak. Ez a nép a zord természettel s a tengerrel vívott évezredes harcban keményedett, darabosodott látszatra hideggé. A puritánság, a megfontoltság azonban nemcsak az ősi viking bátorsággal ötvöződik, hanem az örökségként emlegetett könnyedséggel is. Ezzel magyarázzák sokan a házasságon kívül született gyerekek magas számát, 1970-ben csaknem az újszülöttek egyharmada tartozott közéjük. Az izlandi nő ma is önállóbbnak vallja magát, mint a dán vagy a svéd. Még a nevében is. Sohasem veszik fel a férjük nevét. Ebből aztán nagy bonyodalmak adódnak az idegen számára. (Néhány magyar család is megtelepedett a szigeten, a legtöbben izlandi lányt vettek feleségül. Nevüket hiába keresnénk a telefonkönyvben, hiszen ki gondolná, hogy Jonas Jonasson magyar embert takar, „Jánosfia János“-t?) A Kleifarvat-tavon túl található a Krisuvik melegforrás. Vizét nemrég vastag csőbe kényszerítették, s harminc kilométeres csővezetéket építettek, hogy befoghassák Reykjavik fűtőhálózatába. Többek között ezért Sokfelé gőzölög még a föld olyan tiszta a külvárosaival együtt százezres főváros, amelynek neve magyarra fordítva „Füstölgő öböl“-t jelent. Neve ellenére ez Európa legfüstmentesebb fővárosa. A vikingek késői utódai szorgalmukkal tették elviselhetővé, sőt bizonyos tekintetben kellemessé az életet ezen a kietlen, zord szigeten. A föld mostoha hozzájuk, de a tenger pótolja a hiányt, s a munkáért gazdagon fizet. Izland az európai élvonalba emelkedett, egy főre jutó évi 2480 dolláros nemzeti jövedelmével. De a halállomány folyton csökken, s ezzel az izlandiak életszínvonala is. Az ok: főként az angolok és a nyugatnémetek lehalásszák a heringet a parti vizekről! Ezért terjesztette ki az izlandi kormány az izlandi felségvizek határát 50 tengeri mérföldre. A halászati miniszter a marxista Szocialista Egységpárt legmarkánsabb személyisége, Ludvik Joseffson, akit az izlandiak „ötvenmérföldes Ludviknak“ neveznek. Az izlandi felségvizeket 1972 szeptemberében 50 mérföldes körzetre terjesztették ki, Nagy-Britannia azonban máig sem ismeri el NATO- beli partnerének új tengeri határát, „Sarki trafik“ a fővárosban és minduntalan hadihajókat irányít az izlandi vizekre, halászhajóinak védelmében. Izlandnak ugyanis nincsen hadserege. Mindössze 6 kis parti őrhajó vigyázza felségvizeit, s elvágja az odatolakodó brit halászhajók hálóit. Amikor 1958-ban 12 mérföldre terjesztették ki Izland tengeri határait, az angolok már meghirdették ellene az első „tőkehalháborújukat“ — a kis szigetország azonban akkor sem engedett és győzött. Izland a heringből él. Hajlandó tárgyalni a halászati jogokról, de ha mások fogják ki előle a heringrajokat, olyan gyökértelenné válik, mint a búzát termelő ország föld nélkül. Város az Amur partján 1932 tavaszán a távol-keleti Amur folyó partján kikötött a Kolumbusz és a Komintern gőzhajó. A szemtanúk elbeszélései nem őrizték meg annak a nevét, aki elsőként lépett a partra a hajóról. Nem ok nélkül tarthatta magát egytől egyig felfedezőnek, Kolumbusznak az a néhány száz fiatal, aki azért hajózott az Amur partvidékére, hogy ott új várost építsen, sőt ha messzebb tekintünk s azt is figyelembe vészük, milyen korszak volt ez, milyen nagyarányú változások mentek akkor végbe a Szovjetunióban, azt kell mondanunk: új élet, új világ kezdődött itt, Szibériában. Nem sokkal a hajó megérkezése előtt ezen a tájon járt Jan Gamarnyik, aki korábban a távolkeleti megyei pártbizottság titkára volt, így jól ismerte ezt a vidéket. Ezért is bízta meg éppen őt a kormány, hogy válassza ki, hol volna legcélszerűbb új iparvárost építeni. Gamarnyik elgondolkozva körülnézett az építkezésre kiszemelt helyen, majd így szólt kísérőihez: — Hányadika is van ma? Február 19? Száz év múlva, úgy lehet, történelmi dátumként emlegetik majd ezt a napot. Meglátjátok: vagy kétszázezer lakosú város fog itt állni... A Szovjetunió minden részéből sok-sok szerelvény vitte Habarovszk felé a komszomolista önkénteseket. Moszkva, Rosztov, Kijev, Leningrád, Ogyessza, Makarjevka és sok tucat más, kisebbnagyobb város küldte el követeit az Amurhoz, ahol egy új város építőinek soknemzetiségű testvéri közössége formálódott. Azok közül, akik A város építőinek kunyhóházai
