A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-16 / 46. szám
Csokonai Vitéz Mihály Most ünnepeljük a magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, Csokonai Vitéz Mihály születésének 200, évfordulóját. Mindössze harminckét évet élt e hányatott sorsú poéta, akiről annyi legenda, anekdota maradt fenn s akinek humoros tetteit halála után erősen felnagyították, néha már a garabonciás diákhoz vált hasonlóvá. Ezekkel a mendemondákkal ellentétben, vagy ezekkel együtt is Csokonai a magyar népies költészet megújítója volt. Komolyan vállalta költői hivatását, hitt abban, hogy egy boldogabb kor meg fogja érteni költészetét és kegyelettel emlékezik meg róla. Debrecenben született 1773. november 17-én. Apja Csokonai József a cívis város szolgálatában állt, borbély felcser és gyógykovács egy személyben. Művelt, olvasott ember. Anyja Diószegi Sára debreceni polgári családból származott. A gondtalan gyermekévek csak tizenhárom éves koráig tartottak. Apja korai halála után házukat elárverezték és özvegy édesanyja kosztos diákok tartásából biztosította a szerény megélhetést. Csokonai tehetségére tanárai és diáktársai már a debreceni kollégiumban felfigyeltek. Költői fejlődésére, gondolati mélységére ösztönzőleg hatottak a magyar felvilágosodás írói (Bessenyei, Verseghy, Bacsányi és Kazinczy) és a francia forradalom eszméi is. Csokonai már olvasmányaiból ismerte a francia forradalom és a felvilágosodás íróit. Lelkesedik az eszmékért és a magyarországi hatását versben ünnepli Magyar! Hajnal hasad! címmel, de ugyanakkor bírálja a külsőséges, melldöngető pátoszt, különösen a Bagoly és a kócsag c. prózai párbeszédben: „Az volt a legderekabb hazafi, akinek leghosszabb s legvastagabb bokrétája volt.“ Ugyanis a nemesség szalmalángos felbuzdulásból kócsagtollat biggyesztett a kalapja mellé és ettől várta az osztrák gyarmatosítók kimúlását. Ezekben az években írt versei Voltaire és Rousseau tanításának hatását idézik. Szenvedélyes hangon bírálja a vallási bigottságot, a szegény nép kizsákmányolását. Világlátását író barátainak, a debreceni írókör tagjainak, Földi Jánosnak, Fodor Gerzsonnak, aki jó tanára volt — köszönheti de elsősorban Kazinczynak, akivel levelezett, mint fiatal diák, s valószínűleg tőle kapta meg olvasásra Martinovics Ignác egyik röpiratát. Így tudhatott már ekkor a jakobinus mozgalomról is. Diákéveiből számos színdarabkísérlete maradt fenn. Debrecenben írt színművei közül kiemelkedik a Méla Tempefői, vagy az is bolond aki poétává lesz Magyarországon. Ebben a darabban, szinte előre megjósolja sorsát. Hőse egy fiatal, lelkes költő, aki előkelő származású, de szegénysége és haladó nézetei miatt ellentétbe kerül a társadalom különböző alakjaival. A kollégiumban írta Békaegérharc című komikus, vígeposzát. Ez Blaumauer korabeli bécsi költő Vergilius Aaneasát parodizált műve hatására készült, kinek könyvét magyarra is lefordították 1792-ben. Szalkay Antal a mű fordítója maga is szabadelvű volt. E kis könyvecske kéziratos másolatban is elterjedt Magyarországon, valószínű, hogy Csokonai is ismerte. Csokonai komikus eposzában a feudális államot figurázza ki, melynek urai csak a hasukat hizlalják. Igaz együttérzéssel írja le a jobbágyok nehéz munkáját: „A hosszú napnak terhétől, A munka keménységétől Csigázódik életünk. Mégis mindezért végtére, Mi a szegény ember bére? Aggunk, s alig ehetünk." Csokonai ebben az időben a kollégiumban, mint felső osztályos tanuló, segédtanítói állást is kapott, megbízták a költészeti osztály vezetésével. A kollégium vaskalapos tanárai azonban nem nézték jó szemmel szabadelvű verseit, bíráló szellemét. Vádakat koholtak ellene, hogy pipázni tanítja a diákokat, velük együtt éjjelenként kimarad borozgatni és közben vaskos nótákat énekelnek stb. Különösen összeütközésbe került egyik tanárával Szilágyi professzorral, akit állítólag megsértett és aki jelentést tett ellene. Többszöri szóbeli fenyítés, elmarasztaló ítélet után kizárják a kollégiumból. Külön bűnéül rójják fel neki, hogy magyar nyelvű beszéddel vett búcsút jó barátaitól, a kollégium ifjúságától, ami ebben az időben nem volt szokás, hiszen minden ünnepi beszéd latin nyelven hangzott el. Az indoklásban szerepel még, hogy Csokonai nem akar teológiát tanulni és templomba járni. Persze Csokonai, mint költői, szabad szellemű lélek — nem volt a megtestesült fegyelem, biztos, voltak hibái, kihágásai, amit ő maga is beismer. De mivel e kicsapás közvetlenül a Martinovics és társai kivégzése után történt és a tanárok ismerték szabadelvűségét, azt hogy a francia felvilágosodás lelkes híve és terjesztője és tudták, hogy jó barátságban volt és levelezett Kazinczyval akit bebörtönöztek — ezért is rótták rá a legszigorúbb büntetést. Egy darabig Debrecenben maradt, verseket írogatott, kéziratait javítgatta, másolgatta. Aztán elkeseredve otthagyja Debrecent. Akkor következnek vándorévei: rój ja a falvak, városok utcáit, mecénásokat keres versei kinyomtatására. Pozsonyban próbál szerencsét, ahol'éppen ülésezett az országgyűlés, a pozsonyi diéta. Gondolta, hogy itt talál mecénásokra. Újságot is kiadott, mely hetente kétszer jelent meg Diétái Magyar Múzsa címmel. (1796-ban). Több versét és fordítását közölte. Állítólag még színielőadást is próbál szervezni, persze magyar nyelven, de sikertelenül. Az országgyűlés végeztével lapja is megszűnik. Ezért Komáromba indul, hogy Péczeli József „Mindenes gyűjteménye“ után, mely megszűnt, új lapot adjon ki Nyájas Múzsa címmel. A lap kiadása nem sikerült, de a komáromi tartózkodás mégis nagy fordulatot jelent életében. Itt ismerkedett meg Vajda Júliával ahogy költeményében nevezte — Lillával — egy komáromi módos gabonakereskedő lányával. Fábián Julianna korabeli költőnő házánál találkozott a „rózsaszájú, tűzszemű" múzsával. „Egy nyári este — írja Csokonai — megláttam és azonnal látnom, szeretnem egy volt! Szerelem az első látásra!“ Kilenc boldog hónap, a Lilla-dalok kezdete, születése. A játékos üdeséget, az eget bíró nagy szerelem minden víztükör-rezzenését, kétséget, reményt, vágyódást kifejező versek ideje ez. A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek Gyönyörű kis tulipánt! (Tartózkodó kérelem) Megkéri Lilla kezét. A lány igent mond, de az apa, a rangos gabonaárus a maga fajtájának szánja a lányát. A költészet művelését nem tartja biztos megélhetésnek, mint ahogy sohasem volt az! De azért a lánya kedvéért nem zárkózik el a végleges válasz, a lehetőség elől: — annak adlak amelyik eltarthat — mondja ki a szentenciát. Csokonai minden követ megmozgat, hogy biztos megélhetéshez jusson. Élete nagy lehetősége, boldogsága jött el. Megígéri Lillának, hogy állást szerez, csak várjon rá. Keszthelyre siet, hogy Festetich Georgikonjában (abban az időben híres mezőgazdasági tanintézet) tanítói állásért folyamodjon a‘grófhoz. De ez nem megy olyan gyorsan. Várni kell. Lilla egyik levelében így sürgeti Csokonait: „Én az Urat óhajtom, várom is, mind ez által, mikor legjobbnak véli és ítéli az Ür, akkor jöjjön, ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az Úrnak hűséges Juliannája.“ Már ebből a levélből is kitűnik, hogy az asszonyi türelem kifogyóban van, a „Lidi is férjhez megy“ gúnyos népi szólás is ezt fejezi ki. És nemsokára jön a fájó, a költő számára szinte hihetetlen hír — Lilla férjhez ment. A költőt a keserű csalódás mélyen megrendíti s újra vándorbotot vesz a kezébe. Az utolsó dunántúli állomás a somogymegyei Csurgó. Itt kap segédtanítói állást (tulajdonképpen helyettesít). Még egy fájdalmas szemrehányás, levélbeli üzenet Lillának: „Két hó múlva egy városbeli professzorné lehettél volna, én pedig a legboldogabb teremtés Te általad.“ Az egyik versében gr. Erdődyné őnagyságához a címe, így ír a csurgói tartózkodásról: És hogy a zajló világban Ne kelljen tolongani, A rengeteg Somogyországban Elbúttam haldoklani. tő Tényleg haldoklani, mert a nagy csalódás után testileg és lelkileg is elhagyta magát és régi tüdőbaja kiújult, hetekig feküdt egyik barátjánál súlyos tüdőgyulladással. Lilla elvesztése után születtek a legszebb Lilla-versek például a Siralom, A tihanyi echóhoz, a Pillangóhoz, A reményhez stb. Lilla elvesztésében is felismeri azt a régi élményét, hogy csak a gazdagok lehetnek boldogok és a szegényt soha nem fogadják be maguk közé. A csurgói iskoláról írta egyik híres versét a Jövendölés az első oskoláról címmel, melyben a parasztgyerekek tanulását is szorgalmazza. A csurgói iskola gyönyörű helyen fekszik. Festetich alapította, jószágigazgatója Naevváthv János közbenjárására, a vadászparkjában. Csokonai szívesen tanított a park fái között, kint a szabadban, nem szerette a komor tantermeket. Diákjai körbeülték és áhítattal hallgatták. Állítólag nagyon szépen és tűzzel tudott beszélni. Színdarabot is írt számukra, és ő tanította be velük. A színdarabok írásánál annyi szereplőt választott, ahány diákja vol,t. A lakása nem volt valami fényes, fűtetlen kicsi szoba és a ruházata is eléggé elhanyagolt, de diákjai mindezek ellenére imádták. Ekkor írta híres elbeszélő költeményét, vígeposzát a Dorottyát. Vidám farsangi játék a dámák farsangjáról. A Dorottya hosszú ideig csak kéziratban terjedt el. Az úri társaságok kedvelt olvasmánya volt. „Legnagyobb jutalmam egy-egy kacaj volt; legnagyobb büntetésem pedig egyegy legyezö-leggyentés... — írja Csokonai. A csurgói tartózkodás azonban nem tartott sokáig. Megjött a rendes professzor akit Csokonai helyettesített. Ezzel a rövid megállapodott, nyugodt Időszak véget ért. Újból vándorútra indult és gyalog nekivág a nagy útnak haza Debrecenbe. 1800 tavasza van. Hátralévő éveit Debrecenben tölti, de sokszor hetekig vendégeskedik a környéken lakó barátainál. Tele életkedvvel fog munkához. Még az is foglalkoztatja, hogy mérnöki diplomát szerez vagy könyvkereskedést, könyvtárat nyit Debrecenben a szegény diákok számára. Műveinek a sajtó alá rendezése is érdekelte, a köteteket lemásoltatta, megcsinálta a kiadás tervét, több könyve elé írt érdekes előszót is. Ilyen például az Alkalmatosságra írt versek című kötete, mely halála évében jelent meg 1805-ben Nagyváradon. Ebben ezt írja: — Nincs nagyobb rosta az időnél — addig-addig lebeg ez, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben is olyan, amit magam is az ő számára tartok,“ Rédeyné temetésére írta a Lélek halhatatlansága című megdöbbentő erejű, filozofikus hangvételű nagy versét, melyet saját maga szavalt el a sírnál. Hűvös, zord idő volt és megfázott. Tüdőbaja súlyosra fordult. Barátai Fazekas Mihály, Szentgyörgyi József orvos és a többiek, szeretettel, odaadással ápolták, de erejét már nem nyerte vissza. 1805. január 28-án örökre lehunyta szemét. A kollégium diáksága a tanárok szigorú. figyelmeztetése ellenére is teljes számban megjelent a temetésén. Haláláról Kazinczy Ferenc írt a Magyar Kurir-ban nekrológot. Melyben többek között így jellemzi: „Nagy kedvességet nyert versei által: még nagyobbat azoknál, akik őtet közelebbről ismerhették, szíve szelíd és jámbor volta által; úgy ment a halálnak, mint azt eszes embertől várni lehet: nem óhajtotta, de tőle nem rettegett...“ Csokonai értékelése mindjárt halála után hordozott magában bizonyos kettősséget. Az egyik oldalon csak a bohémséget, a vándorpoétát, a garabonciás diákot látták benne; a vaskos pórénekek verselőjét. A másik véglet meg csak a Lilla-versek boldog, majd csalódott szerelmesét ismerte el. Csokonai kora egyik legnagyobb egyénisége volt, tudatos költő, kit nem lehet sémákká merevíteni. A múlt század nagyjai, köztük Petőfi, majd később Ady is rokonának, elődjének vallotta. Ady: Vitéz Mihály ébresztése című versében így ír róla: „Itt a tapsos, föltámasztó nap, Vitéz sírján ébredt vidám okok Röpítnek ki bennünket a Télből.“ Igen, a „tapsos, föltámasztó nap“ fényében mi is látjuk már Csokonai igazi költői és emberi arcát, költészetének maradandó és máig élő értékeit, és születésének 200. évfordulóján úgy emlékezünk rá, mint a magyar költészet megújítójára, haladó hagyományaink egyik gazdag, tiszta forrására, ahonnan mindig meríthetünk, mert ez a forrás kiapadhatatlan. OZSVALD ÁRPÁD 12 hét;
