A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-02 / 44. szám
DALLAMOKBA VARÁZSOLVA Mert gazdag zeneszerzői munkásságának középpontjában, operáinak sok együttérzéssel s a lélek legapróbb rezdüléseiben is átélt megértéssel formált hősei révén, mindig az ember s annak útvesztőkkel, viszontagságokkal, próbatételekkel teli sorsa áll. Legyen az a szlovák nép múltját fölelevenítő Jánosík vagy a Bajazid bég, a Karácsonyi történet szegényei, a két szenvedéssel és szerelemmel teli élet küzdelmét megéneklő Feltámadás; de még a Mr. Scrooge cimű operája gazdag és vétkes főhősét is olyan rokonszenves zenei kifejező eszközökkel ábrázolja, hogy elnéző megértést tanúsítunk Scrooge bűnös emberi gyöngéi iránt. És megronitatlan, őszinte, tiszta érzések fűtötte emberi sorsokról szól a mester legújabb operája, a Játék a szerelemről és halálról, melynek hazai bemutatója az idei Bratislavai Zenei Ünnepek nyitányán volt. Beszélgetünk. Szeretném, ha elárulná, miként született, a Romain Rolland szövege alapján komponált „Játék“, mely hazai bemutatója előtt már Európa számos rangos operaszínpadán aratott sikert. Vendéglátóm röviden elgondolkozik, vidám arca mintha egy pillanatra elkomolyodna most. sőt egy-két ránc is átsuhan homlokán. Mintha azon töprengene: hol is kezdje vallomását... S aztán a legizgalmasabb kérdések egyikéről, a témakeresés dilemmájáról szól bevezetőben. — Rolland színműve operaszinpadra állításánk ötlete akkor született meg bennem, amikor más terveimet nem sikerült megvalósítanom — mondja. — Eredetileg Dürrenmatt Fizikusait szerettem volna megzenésíteni, de ehhez nem kaptam szerzői engedélyt. Aztán Henri Dunant, a Vöröskereszt megalapítójának sorsa izgatott, de ez a tervem is félbemaradt. Akadozott, nehezen ment a munka.. . Aztán Mikszáth *■ Kálmán regénye, a Beszterce ostroma megzenésítésének gondolatával is kacérkodtam. . . S akkor véletlenül erre a témára bukkantam, mely azonnal nagyon megtetszett. Prágában találkoztam Romain Rolland özvegyével, s amikor megkaptam beleegyezését a színmű operafeldolgozásához, azonnal munkához láttam. 1966 decemberéig elkészítettem a librettót, egy esztendővel később, szeptemberben, elkészültem a zongorakivonattal, és 1968 májusában már pontot is tettem az opera utolsó taktusa után. Érdekes kérdés feszül bennem: vajon mi volt az a mozzanat, mely annyira lekötötte figyelmét s megihlette a művész alkotó fantáziáját? Amikor elmondom, a mester egy pillanatra elmosolyodik, aztán komolyan, szavait tömör mondatokba kerekítve fogalmaz: — Hogy a cselekmény az ember legbensőbb énjének, lelkiismeretének, apró megingásainak és szilárd hitvallásának remekbe szabott tükörképe. Természetesen, ez mind a szövegkönyv megírása, mind pedig a megzenésítés szempontjából több buktatót is rejtett. Tetszett, hogy végül is az önfeláldozás, az akaraterő, az emberi érzések igaz tisztasága győzedelmeskedik a jellem pillanatnyi megingásain, imponált a számomra újszerű francia környezet. Egytől egyig átéltem a „Játék“ összes figuráját, együtt kételkedtem az öreg tudós Courvoiser-val, együtt vívódtam fiatal feleségével, Sophie-val, együtt lángoltam a csinos Sophie-ért és a forradalomért Claude Vallée képviselővel. És magam is átéreztem, átéltem azt a tépelődő erőgyűjtést, melyre Sophienak szüksége van ahhoz, hogy a legnehezebb pillanatban, a halál órájában legyőzze önmagát, és ismét utat találjon az idős tudóshoz, elkísérje férjét a halálba. E szavakkal nehezen ecsetelhető elhatározás után a bizsergő, feszültséggel teli zene is megnyugszik, elcsendesedik, lágyan föloldódik. .. De a mester nemcsak az opera komponálása közben, de most is, újra meg újra, ismét átéli hőseinek sorsát. Mialatt beszél, tekintete egyre élénkebbé, tüzesebbé válik, karlejtései egyre hevesebbek, aztán egy óvatlan pillanatban fölpattan az öblös karosszékből, s az utolsó mondatokat már dolgozószobájában föl-alá járkálva mondja. Még két-háromszor végigsétál a babérkoszorúkkal, képekkel díszített szobán, aztán visszaül a fotelba. — Elfáradtam. . . — mondja. — A közelmúltban sikerült befejeznem legújabb operámat. Shakespeare színművének megzenésített változatát, a Coriolanust. Ebben az operában is egy bizonyos emberi jellemtípus, az elbizakodott gőgösség, az ingatagság izgatott. .. Arcán elsimulnak a ráncok, úgy tűnik: a „Játék" vagy a Coriolanus néhány akkordja cseng a fülében. Megtöröm a rövid csendet. Egy suta kérdés szalad ki a számon: — Miért érdeklődik annyira az emberek, a sorsuk iránt? Váratlanul fölvillanyozódik, szinte egy szuszra válaszol. — Mert szeretem az embereket! Ján Smrek írta egyszer, hogy szerencsétlen, ha valakire haragudnia kell,.. Nos, én is így vagyok ezzel valahogy, mert mindenkiben az emberségeset, a jót, az őszintét keresem. E szerint kutatok operáim témái iránt is. Ügy érzem, hogy csupán az élethű emberi sorsok, a mindennapi élet gondjai, kételkedései, belső vívódásai adhatnak igazi ihletet. A művészet feladata ezért szóban vagy zenében tükrözni mindezt, szót emelni a jó mellett, elkötelezett alkotásokkal a nép s a társadalom szószólójává válni. E nélkül a művész a felületes megoldások síkján, valahol félúton marad. Művészi hitvallássá kerekedett a válasz. Egyre inkább alkonyati szürkület borul a mester dolgozószobájára s közénk is újra csönd ereszkedik. A szerző képzeletében talán, igazolásképpen, legutóbb bemutatott operája, a „Játék“, zárótétele pereg. Megberren a telefon, újabb látogatók jönnek. Búcsúzom hát e rokonszenves művésztől, aki zenéjével egy kis nép kulturális mércéjét emelte tiszteletreméltó magasba az egész világ színe előtt. ... A kertben, az egész Ibolya-völgyben, a verőfényes októberi délután közben kellemes őszi estévé sűrűsödött. BORSAI M. PÉTER fél éve ezt a napot várod, hányszor beszéltünk róla, most meg a bíróság munkáját bírálod? A férfi a pohár után nyúl. Iszik, rágyújt. Komor elszánás ül az arcán: kipakolja, amit akar. Elodázza. Megiszik még egy-két pohár italt, esetleg egy kávét. — Főzhetnél egy kávét, Szilvia. Szilvia szótlanul megy ki a konyhába. Felduruzsol a kávédaráló, zúg a csapból a víz. Ezerszer hallotta már ezeket a hangokat, most mégis úgy tűnik, idegenek a fülének, semmi köze hozzájuk. Szinte maga előtt látja a gáztűzhely fölé hajló nőt; a szeretője, a szerelme ... a volt szerelme. Nincs tovább, vége. A válás kimondásával ez is befejeződött. Nem mintha már nem szeretné Szilviát. Szereti. Sőt! Talán még jobban, mélyebben, igazabban, mint öt évvel ezelőtt, mikor megismerkedtek. És most mégis el kell válniok. Kell. Muszáj. Két válás egy napon, sok. De ki kell bírnia. És a harmadik dolog, amiből a kérdés lényege adódik: állást, munkahelyet is vált. Az igazgató úrból egyszerű munkás lesz. A barátai azt mondják, hülye. Hadd mondják. Ha az egész világ azt orditja a fülébe, hadd ordítsa. A saját lelkiismeretével elszámolni senki más nem tud, csak ö maga. És ő rájött, hogy képtelen tovább azt csinálni, amihez nem ért. Nem fog hülyén vigyorogni, ha a feltett kérdésekre nem tud választ adni, nem fog szégyenkezni, kibúvókat keresni a saját fia előtt, ha vitába keveredve olyan kérdések vetődnek fel, amikről illő lenne tudnia s elfogadhatóan nyilatkoznia. Nem és nem! Nem játszik tovább bújócskát. Elege van belőle. Nem csalja meg a társadalmat s önmagát. Volt idő, amikor a társadalom igényeinek, a követelményeknek megfelelt. Azóta sokat változott a világ, minden és mindenki nagyot lépett előre. Ö nem. Nem tudott. Nem futotta többre a képességeiből. Bizonyos rutinra ugyan szert tett, de az csak felületes játszadozás, visszaélés. Mindezt persze igy nem mondhatja el Szilviának. Azt viszont meg kell mondania, hogy mindennek vége kettejük között. Indokolni? Meg kell valahogy. A hazugság és az igazság keverékével. A legdöntőbb érve talán az lehet, hogy egy jogász és egy egyszerű munkás nem illik egymáshoz. Igen, ezt a kérdést kell alaposan boncolgatnia, ebből kell kikövetkeztetnie, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy így a jövőjük elképzelhetetlen. Aztán hazudnia is kell: kiábrándult, nem szereti már. És a nagy korkülönbség hangoztatása sem elvetendő indok. Szilvia harmincéves, ő negyvenöt. Szilvia behozza a kávét. — Köszönöm, még mindig cukor nélkül — mondja a férfi. Szilvia most hallgatag. Vár. Máskor csicsergett, örökösen csacsogott, mint egy játékos kedvű madár. Most hallgatag. — Jó a kávé... Nem is kávé ez, hanem sajtolt olaj... Szilvia rágyújt és kitartóan fürkészi a férfi arcát. — Ne kerülgesd a forró kását, Céza. Tudom, érzem, hogy valami fontosat akarsz elmondani, döntő fontosságú tényeket akarsz velem közölni. — Hát igen — mondja a férfi. — Szilvia, én, hogy is mondjam ... szóval vége ... kettőnk között mindennek vége... Nincs értelme a hazudozósnak . .. Fél óráig, egy óráig beszélt? Talán tovább. Mondta, mondta a magáét, érvelt, indokolt. — Tudom, most haragszol, megvetsz, bocsáss meg ... Elhallgatott. Azt hitte, megkönnyebbül. Nem könynyebbült meg. Szorongása még mindig tartott. És várt valamire. Talán arra, hogy Szilvia a nyakába borul és sírva könyörög, hogy ne hagyja el, hogy nem számit semmi, ők egymáshoz tartoznak örökre, széttéphetetlenül, hogy ö tüzön-vizen át, minden körülmények között vállalja vele az életet. Szilvia azonban nem mozdult a helyéről, nem is könnyezett, ellenkezőleg: mintha megkönnyebbült, felszabadult mosoly suhant volna át az arcán. — Köszönöm, Céza, hogy elmondtad helyettem . . . Nekem sokkal nehezebbemre esett volna ... Köszönöm! A férfi éveket öregedve lépett ki az utcára. Esett. Sűrűn, hidegen. A szél süvöltött. Az ablak fényesen világított. Mintha gúnyosan nevetett volna. • Új szlovák opera bemutatója az idei Bratislavai Zenei Ünnepségeken • „Játék a szerelemről és halálról" • Beszélgetés Ján Okkerrel
