A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-13 / 28. szám
Gál György Sándor Egy diadalmas élet regénye (Részletek) igen bonyolult boltozat építéséhez egyetlen szeget sem használtak fel. A kupolán négy évszázad után sem látni egyetlen repedést sem. Bokharának nagy kulturális és tudományos jelentősége volt. Könyvtárában kezdte munkásságát egyebek között Avicenna (980—1037) tadzsik származású természettudós, orvos és filozófus. A 762-ben alapított bagdadi orvosi főiskola tanára volt. Bokhara közelében, Afszennában született. Arab nyelven írt több száz munkája közül leghíresebb a Kanun (az orvosi törvények könyve), amely az orvostudomány addigi eredményeinek, megállapításainak összefoglalásán túlmenően számos új kórképet ír le, bővíti a gyógyszerismeretet, megkísérli életre kelteni a természettudományos kísérletezést. E műnek évszázadokon keresztül a legnagyobb tekintélye volt az európai orvostudományban. ALMA-ATA kazah nyelven azt jelenti, hogy „alma-atya“. Bizony kissé furcsa elnevezése egy városnak. De megfelel a hagyományoknak. Kertvárosnak épült az Ala-Tau hegység északi lábánál, sivatagos környezetben, a Balhas-tóba ömlő Ili folyó Almatineka nevű kis mellékfolyója mellett. Régen termesztenek itt kitűnő almát, innen vette a folyócska is a nevét, majd amikor megalakult a Kazah SZSZK, a kazahok Almaty nevű vára helyén az oroszok által épített Vernij az Alma-Ata nevet kapta. Nemcsak azért, hogy kazah neve legyen, de azért is, hogy leszámoljanak a szomorú múlttal. Ugyanis kezdetben, 125 évvel ezelőtt kozákok foglalták el az Almaty erődött, kiterjesztve a cári Oroszország védelmét a kazahokra. De az erőd a büszke kazah nép elnyomásának eszközévé lett. A mai Alma- Ata modern város, annyi gyümölcsössel, főleg almás-kerttel, zöld övezettel, hogy az embernek az az érzése, egyetlen nagy parkban jár, amelyet fasorok szegélyezte széles sugárutak szelnek át, gondolva már a jövőre is. Taskent. Az Uzbég SZSZK fővárosa a Szir-Darja mellékfolyójának, a Csircsik-folyónak a medencéjében. Közép-Ázsia legnagyobb gazdasági, kereskedelmi és kulturális központja. Középkori keleti stílusú és modern épületei nagyon változatossá teszik a városképet. Érdemes megnézni a Kukieldasz és Barak-kán medreszéket (mohamedán középiskolákat) és a Kaffala-Szaszi mauzóleumot. Ugyanígy az óvárost, a jellegzetes lapos tetejű, az utca felől ablaktalan keleti lakóházakkal és az egyedülálló orientális vásárcsarnokkal, a szukkal. Taskent ma modern ipari és egyetemi város. DEZIDER ORLOVSKt Bokhara — mauzóleum Heltai valóban két intézetet tart fenn: a Csokonai Színházat és a Vígszínházát. Ehhez persze rengeteg próba és rengeteg előadás kell. Hannának ahhoz sincs ideje, hogy legalább egyszer kedvére kialudja magát. A közönség itt is két pártra oszlik. A két színházi tábor végül is eggyé olvad. A debreceni publikumot így gúnyolják (vagy talán becézik): Honthy-hívők valamennyien. A debreceni előadásoknak híre megy. A Túl a Nagy Krivánon premierjére a szerző: Mókuci, vagyis Farkas Imre is megérkezik. Kora tavasz, de a gránicok felől jeges szél fúj. Ez a március bizony beillik farkasordító télnek. Mókuci nem ismeri az idő viszontagságait. Kalap és télikabát nélkül érkezik. Selyemingben, rövidke zakóban. A társulatot szokása szerint nem értesítette. Még az igazgatói irodát se keresi fel. Egy tízkoronást ad az ajtónállónak, s elbúvik az egyik emeleti páholyban. Az első próbaszünetben lejön az emeletről, végigsiet a nézőtéren, s megy egyenesen fel a színpadra. A többieket csak üdvözli, de Hannának mély meghajlással kezet csókol. Mókuci szereti a tréfát, s könnyű bókot, a finom széptevést, de aki ismeri őt, az tisztában van vele, mikor kedveskedik és mikor mond valóban igazat. Hát most őszintén, mint mondani szokás: szívből beszél. — Maga egy tünemény, kedvesem. Ha hazamegyek, az első dolgom, hogy mindent megmozgatok — kegyednek Pesten a helye. Csak ismételni tudom: tünemény, tünemény! Mókuci természetesen ott van a főpróbán, a premieren, s aztán lent marad teljes egy hétig. Megmondja őszintén: Hanna kedvéért. Látni akarja más szerepben is. Erre hamarosan alkalma nyílik: Honthy Hanna mint Szókimondó asszonyság. Mókuci hét végén már Pesten van, és szétkürtöli a fővárosban: Debrecenben csodát látott. De hát Budapest most mással van elfoglalva, mint a debreceni Csokonai Színház üdvöskéjével. Valami erjed a városban. Vagy talán az egész országban. Egyesek szerint ez az erjedés nem is itt, a határokon belül, hanem valahol messze, Oroszországban indult el, Forradalom. A kávéházi konrádok csalhatatlan biztonsággal állapítják meg, hogy a cári Oroszország összeomlásával, a központi hatalmak feladata merő gyerekjátékká lett. A romlott franciákat, az ásítozó angolokat, ajaknégerekből verbuvált bandáikkal egyetemben pozdorjává verjük. Mint a sportban szokás mondani: a papírforma valóban ez. De a nagy mérkőzések ritkán igazolják a papírformát. Az Oroszországból hazaáramló csapatok nemcsak agyonfertőtlenített rongyaikat, ócska fegyvereiket és üres élelmiszertarisznyájukat hurcolják haza, hanem meghökkentő, vagy inkább félelmetes elveiket is. Tehát: a lógósoknak volt igazuk, és a front hősei megannyi ostoba fajankók. Az az okos, aki megússza a háborút, és nem az, akinek mellét teletűzdelték plecsnikkel. Igaz, hogy míg a medáliákra várakozott, kezét, lábát, esetleg szemevilágát vesztette el a zivatarban. Különös eszmék: a két lábon járó állat, az emberi lény, minél magasabb rangot visel, annál ostobább, és annál nagyobb csirkefogó is. Aztán mindezt tetézik azzal a dermesztő felismeréssel, hogy az igazi ellenség nem a szemközti lövészárokban lapul, hanem otthon. Még csak nem is lapul: feszít a korzón, hangoskodik a tőzsdén, veri az asztalt a parlamentben, gyűjti az aranyat zsákszámra. És emberi életekkel kufárkodik, mert a rossz papírtalp százannyi ember életét veszejtette el, mint a szétspriccelő srapnell. Mintha homokszemek kerültek volna a nagy gépezet fogaskerekei közé. Itt-ott csikorognak, sivitanak, nyüszítenek a kerekek, de jócskán akad még olyan szerkezet is, ahol törik valami. Óriási roppanással, mint mikor a Balaton jegén végighasít a rianás. Törés itt is, ott is: kaucsuk galléros állami tiszviselő bakslsért nyújtja a tenyerét, mert elértéktelenedő fizetéséből nem tud megélni. A nemrég még udvariasan alázkodó fűszeres, mészáros, pék titkos felárat számít: aláásva a pénzt, és éhhalálra ítélve azokat, akik nem tudnak felárat fizetni. Szökdösnek a katonák. Nem nagy tömegben. Csak szállingózva, óvatosan. El is csípik a szerencsétleneket, falhoz állítják őket, és nyolc egyforma mannlichergolyó csendesíti le békétlen szívüket. Bomlott világ: mintha a házasság szentsége is vesztett volna fényéből. A férj kint a fronton, az asszony itthon — más portéka híján — önmagát kínálja. És hadiözvegyek, akik átképzik magukat vígözveggyé. Hát Budapest most másra figyel, nem egy vidéki város színházára. Bár általános törvényként ez se mondható ki, mert az emberi élet, a pénz, a becsület, a hitvesi hűség e zord inflációjában a színház mégiscsak vigaszt nyújt. Vagy a vigaszhoz hasonló tüneményt: bódulatot. Hiszen a színházban ott vannak azok a szülők is, akik fiukat vesztették el, és a gyermekek, akik az apjukat nem látják soha többé. Fertőtlenített mundérú katonák és az operetthősként feszítő tiszturak, akik annak idején gondoskodtak ugyan lövészárok töltelékről, de ők maguk valamiképpen itthon ragadtak, átmentve kiváló képességeiket egy boldogabb kor boldogabb Magyarországa számára. Most hát mindenki a színházban szorong: lógós és szabadságos katona, milliomos üzér és kis, nyomorult tisztviselő, vígözvegy és rangos úrihölgy. Majd minden héten más bemutatón: Kis szeleburdi, Gésák, Vígözvegy, Heidelbergi diákélet, Lili bárónő, Varázskeringő, Kis gróf, János vitéz, Pacsirta, Legénybúcsú, Keringőszerelem, Falusi kislány Pesten, Luna asszony. ☆ Hát hogy is van doktor Halmos Géza miniszteri titkár úrral, hites törvényes férjével? Ez a viszony nemcsak egy asszonyé, hanem egy vérbeli színésznőé is. Borzasztó dolog, de így van: ez a drága, áldozatkész, lovagias, bőkezű, jóképű (fél évszázaddal ezelőtt így mondták: snájdig) Géza mégiscsak civil. Visszaretten egy-egy erőteljesebb szótól, ami a színházban oly természetes. Színészek, akik egy életen át komédiáznak, alakoskodnak, a más bőrébe, jellemébe bújnak, legalább egymás közt kipróbálják az őszinteség gyönyörét. Tehát nevén neveznek mindent. Aki Moliére vagy Shakespeare, Heltai Jenő vagy Molnár Ferenc szavaival finomkodik kint a színpadon, a privát életben úgy szereti a gorombaságot, mint ahogy a vásott fogú-ízlelésű cukrász a szalonnát vagy füstölt kolbászt. Hát Géze ezen fennakad. És ha mesél valamit — még csak nem is politikáról vagy a háborúról, hanem a hivatali labirintus alattomos kis cselvetéseiről —, Hanna türelmetlen. Idegesíti a téma. Az előadásmód. A gesztusok. Még Géza arcjátéka is, mert ez a drága ember azt hiszi, hogy színésznő felesége tőle is holmi színészi produkciót vár. Ha tudná, hogy az mennyire nem így van, akkor biztosan bele se fogna ilyen végeláthatatlan mondókába, hanem leülne vele a kanapé sarkába, játszana, mint ahogy acélkezű idomár a reá bízott tigriskölyökkel játszik. De nem. Géza nem idomár, és Géza r^m hajlandó észrevenni az ő tigriskirálynői mivoltát. Biztos benne is sok hiba van, hiszen fáradtan jön fel Pestre, s ha lehet, még fáradtabban távozik. Talán bele kellene törődnie a közös hálószoba gondolatába. De hát képtelen rá. Egy asszony, aki a kora reggeli próbáktól az éjféli operettfináléig mindig reflektorfényben áll, szenvedélyesen vágyakozik a magányra. Ha ez az egyedüllét néhány óráig tart is. Mindegy. Most már így rendezkedtek be: külön hálószoba. Hanna néha olyan fáradt, hogy kedve szerint nem is az ágyba, a földre feküdne le, hogy a kemény parkett kiegyenesítse a hátát, tagjait, agyondolgozott izomzatát. De hát egy asszonynak más kötelességei is vannak. Szirén hangon szól át a másik szobába: — Gézuka ... — Jövök! — gordonkázza egy szép, férfias bariton. Aztán csönd. Ugyan miért nem jön? Hanna az ajtóhoz lép, beles a kulcslyukon. Géza átöltözik. A hétköznapi pizsamát leveti, szép gondosan kisimítva a nadrágot, a két élét pontosan egymásra helyezve, a kabátot — ha lehet, még minuciózusabb odaadással — a vállfára teszi, aztán belebújik a másik éjszakai öltözékbe. 0, istenem, hát ha olyan nagyon vágyakozol a szerelemre, hajítsd le azt a nyomorult rongyot, vágd a sarokba, és rohanj mint valami baccháns, semmi másra nem gondolva, csak a csók jó ízére. Nem, Géza hajtogatja a ruháját, aztán egy gumilabdás szóróüvegből kölnivizet permetez magára, s a tükör előtt kissé átfésüli a választékát. Mindegy, azért csak át kell kiáltania újra: — Mi van, Gézuka, csak nincs baj?... I w
