A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-13 / 28. szám
fi M M M M M m m m ISZAAK BABEL Az első libám Szavickij, a 6. hadosztály parancsnoka felállt, amikor megpillantott, és én bámulva néztem hatalmas, szép alakját. Felállt, s bíborvörös lovaglónadrágban, félrecsapott, bordó kozák sapkájával, mellét borító érdemrendekkel úgy szelte ketté a szobát, mint a lobogó a mennyboltot. Kölnivíz és szappan édeskés, hűs illata áradt belőle. Hosszú lába olyan volt, mint a vállig ragyogó lovaglócsizmába bújtatott gyermeklány. Rám mosolygott, lovaglóostorával az asztalra csapott, és magához húzta a hadparancsot, amelyet a törzsparancsnok az imént diktált le. A parancs utasította Csesznokovot, hogy ezredével azonnal induljon el Csugunov-Dobrivodka irányába, ütközzön meg az ellenséggel, és semmisítse meg ... „ ... Az ellenség megsemmisítéséért — írta tovább a hadosztályparancsnok, összekenve a papírlapot — a felelősséget Csesznokovra hárítom halálbüntetés terhe mellett, amelyet helyben végre is hajtok, amiben Csesznokov elvtárs semmiképpen sem kételkedhet, hiszen nem az első hónapja működik velem együtt a harctéren ...“ Szavickij a parancs alá kanyarította kacskaringós aláírását, a kész parancsot odadobta a segédtisztnek, és rám emelte szürke szemét, amelyben pajzán jókedv táncolt. Átnyújtottam neki a hadosztálytörzshöz való kinevezésemről szóló írást. — Parancsba venni! — szólt a hadosztályparancsnok. — Parancsba venni, és vegyék fel teljes ellátmányba, lássák el mindennel, nőket kivéve. Iskolázott ember vagy? — Igen — feleltem, s irigyeltem acélos, virágzó ifjúságát, — a pétervári egyetem jogszigorlója . .. — Látom, a kinderbalzsamok fajtájából vagy — kiáltozott nevetve —, s méghozzá pápaszemmel az orrodon. Nyamvadt fickó lehetsz! Ide küldenek anélkül, hogy tudnád, mi vár a magad fajtájára, a pápaszemeseket itt kardélre hányják. Megszoksz itt nálunk, vagy megszöksz? — Megszökök — feleltem, s megindultam a szállásmesterrel, hogy éjjeli szállás után nézzek a faluban, Ládámat a szállásmester cipelte a vállán. A falusi utca sárgán, gömbölydeden terült el előttünk, mint a sütőtök, az elszunnyadó nap rózsaszín sugarakat fröccsente« az égre. Odaértünk egy festett virágfüzérekkel díszített házhoz, a szállásmester megállt, s bűntudatos mosollyal az arcán váratlanul így szólt: — Sok kalamajka akadt nálunk a pápaszem miatt, s ez ellen semmit sem lehet tenni. A tudálékosabb embereknek itt kiszekírozzák a lelkét is. De ha egy ilyen megerőszakol egy nőt, lehetőleg minél szemrevalóbbat, akkor aztán lesz becsülete a harcosok között. Ott topogott ládámmal a vállán, egész közel lépett hozzám, aztán elkeseredetten félreugrott, és befutott az első udvarba. Kozákok üldögéltek szanaszét a szénán, és borotválták egymást. — Hát fiúk — kezdte a szállásmester, és ládámat letette a földre. — Szavickij elvtárs parancsára ezt az embert be kell fogadnunk a szállásunkra, de minden ostobáskodás nélkül, mert ez az ember megszenvedett a tudománya miatt... A szállásmester elvörösödött, sarkon fordult, és elment, Sapkaellenzőmhöz emeltem kezem, és tisztelegtem a kozákoknak. Egy lenszőke, hosszú fürtű, remek fiatal kozák odalépett a ládához, fogta és kihajította az utcára, aztán hátat fordított, s figyelemre méltó ügyességgel illetlen hangokat eregetett felém. — o-o számú löveg — kiáltott rá egy idősebb kozák nevetve —, tüzelt a menekülőkre ... A legény együgyű tudománya kimerült, és odébbállt. Ekkor ideoda kúszva kezdtem összeszedni a ládából kihullott kéziratokat meg rongyos cókmókomat. Összeszedtem, és odavittem az udvar legtávolabbi sarkába. A ház előtt téglatűzhelyen egy üst Totyogott, disznóhús főtt benne, a szabad tűzhely úgy füstölgőit, ahogy a távolban füstölög a szülői ház a faluban, s felkavarta bennem az éhséggel párosult szörnyű magányosságot. Az összetört ládát letakartam szénával, hogy legyen mit a fejem alá tenni, lefeküdtem a földre, s belefogtam Leninnek a Komintern II. kongresszusán elmondott beszéde olvasásába. A csipkézett dombvonulat mögül rám tűzött a nap, a kozákok ott ténferegtek lábamat taposva, s a legény fáradhatatlanul gúnyolódott rajtam, a betűsorok tüskével kirakott úton jöttek felém, és nem értek el hozzám. Félretettem hát az újságot, és odamentem a háziasszonyhoz, aki a hámistrángot szárítgatta a tornácon. — Gazdasszony — szóltam —, enni kéne ... Az öregasszony rám emelte vaksi szemének szétfolyó fehérjét, majd újra a földre nézett. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, ezek a dolgok már annyira a begyemben vannak, hogy legszívesebben felkötném magam ... — Hej, az anyja keserves istenit a lelkének — morogtam bosszúsan s mellbe löktem a vénasszonyt —, tán azt hiszi, hogy vesztegetem itt a szót... Megfordultam, s nem messze megpillantottam egy gazdátlanul heverő kardot. Egy jól megtermett liba ténfergett békésen az udvaron toilát tisztogatva. Elkaptam, a földhöz nyomtam; a liba feje megreccsent a csizmám sarka alatt, megreccsent és szétloccsant. Fehér nyaka elnyúlt a trágyalében, és szárnya odaszorult holt teste alá. — Hej, az anyja keserves istenit a lelkének! — mondtam, s a kardot a libába szúrtam. — Süsd meg ezt nekem, asszonyság! Az öregasszony vaksi szeme felém villogott a szemüveg mögül, felemelte a libát, kötényébe csavarta, és bevitte a konyhába. — Elvtárs — szólalt meg rövid hallgatás után —, legszívesebben felkötném magam — s magára zárta az ajtót. Kint az udvaron a kozákok letelepedtek az üst köré. Ott ültek mozdulatlanul, mint valami ősi szertartás papjai, s rá se hederítettek a libára. — Ügy látszik, közébük való ez a legény — modta az egyikük rólam beszélve, s kanalazni kezdte a levest. A kozákok az egymást megbecsülő emberek, a parasztok méltóságos tartózkodásával hozzáláttak a vacsorához, én pedig megtöröltem homokkal a kardot, kimentem az utcára, majd sóváran újra befordultam az udvarra. A hold mint valami silány vásári fülbevaló lógott felettünk. — Hé, öcskös — szólt hozzám váratlanul Szurovkov, a legidősebb kozák —, ülj le, egyél velünk, amíg a libád elkészül. A csizmaszárból előhúzta tartalék kanalát, és a kezembe nyomta. Kanalaztuk a maguk főzte levest, és disznóhúst ettünk hozzá. — Mit írnak az újságok? — kérdezte a lenhajú legény, és helyet szorított nekem. — Az újságban Lenin azt írja — mondtam, és előhúztam a Pravdá-t, — Lenin azt írja, hogy mindenben szükséget szenvedünk ... Hangosan, mint egy győzedelmeskedő süket ember felolvastam Lenin beszédét a kozákoknak. Az éjjel bebugyolált alkonyati leplének éltető nedvébe, az est tüzes homlokomhoz nyomta anyás tenyerét. * Olvastam és ujjongtam, s ujjongva követtem az egyenes lenini vonal titokzatos görbéjét. — Az igazság mindig kibújik a zsákból — szólalt meg Szurovkov, mikor befejeztem —, ahogy kibújik onnan, azonnal le is csap, akár a tyúk a magra ... ' Szurovkov, a törzsszázad szakaszvezetője ezt Leninről mondta, aztán aludni tértünk a szénapadlásra. Hatan aludtunk ott, a rongyos, csillagokat láttató tető alatt, egymásba gubancolódott lábbal, egymást melengetve. Almokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szivem, csak a szívem mállott szét csikorogva.
