A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-28 / 39. szám

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

Harcra gondol — mondta a kapitány. — Mondja meg neki: én azért jöttem, hogy más megoldást ajánljak.

A Llanvabon kapitánya és az idegen kapitány szemtől szemben állt, de párbeszédük hátborzongatóan közvetett volt. Az idegenek nem ismerték a hangot. Beszédük mikrohullámon folyt, és már-már megközelítette a telepátiát. Minthogy a szónak semmilyen értelmében nem hallottak. a kapitány és Tommy szavai, ha nekik szóltak, szintén telepatikus úton jutottak hozzájuk: a sisaktelefonon először visszakerültek a Llanvabonra, ott az elhangzottakat betáplálták a kódolóba, és mikrohullámú megfelelőjüket sugározták át a fekete hajóra. Az idegen kapitány mondanivalója szintén először a Llanvabonra, a dekódolóba került, s onnét szavakká átalakítva ez űrtelefonon át a Llanvabon kapitányához. Ez nehézkes módszer volt, de jobb híján megfelelt.

A zömök és kurta termetű idegen kapitány hallgatott. A sisaktelefon közvetítette hangtalan, de szavakra lefordított válaszát.

— Izgatottan várja az ajánlatot, • uram.

A kapitány fölcsapta a sisakját. Kezét harciasán a derékszíjába akasztotta:

— Ide hallgasson! — vágta oda nyersen az előtte álló csupasz, idegén teremtésnek a túlvilági vörös fényben. — A dolog úgy fest, hogy muszáj harcolnunk, és egyikünknek okvetlenül ott kell hagynia a fogát. Mi készek vagyunk rá, ha muszáj. De arról gondoskodtunk, hogy ha maguk győznek, akkor se tudják megállapítani, hol a Föld, és nagy a valószínűsége, hogy maguk se úszszák meg a harcot szárazon. Ha meg mi győzünk, mi ugyanígy benne vagyunk a pácban. De ha mégis sikerül hazajutnunk, a kormányunk egész űrflottával fogja kerestetni a maguk planétáját. És ha megtalálja, akkor megette a fene. Ha meg maguk jutnak haza, mi járunk így. Ez az egész marhaság. Már egy hónapja rostokolunk itt, cserélgetjük az értesüléseket, és semmi bajunk egymással.

A kapitány elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és mogorva képet vágott. Tommy Dort észrevétlenül az űrruhája övére tette a kezét. Várt, és kétségbeesetten remélte, hogy beválik a trükk.

— Azt mondja, uram — szólalt meg a sisaktelefon —, hogy amit mond az így igaz. De őneki éppúgy védelmeznie kell a maga faját, mint önnek az önét.

— Hát persze! — jelentette ki mérgesen a kapitány. — De a józan ész azt kívánja, hogy kitaláljuk, hogyan lehet mindkettőt megvédeni. Annak semmi értelme, hogy verekedjünk, és ezzel akár az egyik, akár a másik jövőjét kockáztassuk. Neki is, nekem is figyelmeztetnünk kell az otthoniakat a másik létezésére. Ez igaz. De az is, hogy mindkettőnknek biztosítékot kell szerezni a másik baráti szándékáról s arról, hogy nem akar háborút. És gondoskodnunk kell róla, hogy ne találjuk meg egymást, mégis fönn tudjuk tartani a kapcsolatot, s hogy megvethessük a kölcsönös bizalom alapját. Ha meg egyikünk vagy másikunk kormányának elmegy az esze, hát hadd menjen! De nekünk meg kell találnunk a módját, hogy barátságot kössünk, ahelyett, hogy űrháborút indítanánk

egymás ellen, csak mert be vagyunk rézéivé!

Rövidesen megszólalt az űrtelefon:

— Azt mondja: a dolognak az a bökkenője, hogy mi itt hogyan bízzunk meg egymásban. Minthogy a tét a faj megmaradása, nem vállalhat kockázatot nem adhatja föl az előnyét mint ahogy ön sem adhatná föl az önét.

— Nincs előnye! — bömbölt a kapitány, és rámeredt az idegen kapitányra. — Az én fajomnak van előnye! Mi atommeghajtásos űrruhában jöttünk ide. Mielőtt elindultunk volna, módosítottunk a hajtóművön. Tíztíz font érzékenyített töretét tudunk kibocsátani itt a hajóban, vagy ha mi nem, hát kibocsáttatják velünk odaátról, távirányítással. És nagyon meg lennénk lepve, ha ettől a maguk üzemanyagkészlete nem röpülne a levegőbe velünk együtt. Más szavakkal; ha nem fogadják el a javaslatomat szorult helyzetünk józan megoldására, Dorttal együtt felrobbanunk, és a hajójuk megrongálódik, ha ugyan teljesen el nem pusztul, és még el sem ül a robbanás, a Llanvabon máris minden fegyverével a nyakukon van!

Az idegen hajó parancsnoki szobája fura látvány volt a tompa, vörös megvilágításban, éberen figyelő s a számukra hallhatatlan szónoklat fordítására váró, csupasz, kopoltyúval lélekző lényekkel. Egyszerre érezhetővé vált levegőjében a feszültség. Az idegen kapitány egy kézmozdulatot tett. Fölbúgott a telefon.

— Azt mondja, uram, hallani szeretné a javaslatát.

— Cseréljünk hajót! — bömbölt a kapitány. — Cseréljünk hajót, és menjünk haza! Mi be tudjuk állítani úgy a műszereinket, hogy ne követhessenek nyomon, s ők is az övéket. Mindketten magunkkal viszszük a csillagtérképeinket és a följegyzéseinket. Mindketten leszereljük a fegyvereinket, Mindkét hajó levegője jó mindkettőnknek, mi átszállunk az ő hajójukra, ők a mienkre, egyikünk se tud kárt tenni a másikban, egyikünk se tudja nyomon követni a másikat, és mindketten jóval több értesülést tudunk így hazavinni, mint egyébként. Megállapodhatunk, hogy legközelebb itt találkozunk a Rák-ködben, mikor az ikercsillagok egy fordulatot tettek, s ha a mieink találkozni akarnak velük, hát eljönnek; ha be vannak rézéivé, nem. Én ezt javaslom! És azt ajánlom, fogadják el, különben Dorttal fölrobbantjuk a hajójukat, és ami megmarad belőle, azt a Llanvabon pusztítja el!

Míg arra várt, hogy a fordítás eljusson az őt körülálló, feszülten várakozó zömök kis alakokhoz, fenyegető pillantással méregette őket. S hogy ez mikor következett be, azt könnyű volt megállapítania, mert a feszültség egyszerre felengedett. Az alakok megmozdultak. Hadonásztak. Az egyik mintha megvonaglott volna. Levágta magát a puha padlóra, és rugdalódzott. Többen a falnak dőltek, s látszott, hogy rázkódik a testük.

A hang, mely Tommy Dort telefonján eddig olyan kimért hűvösen és szenvtelenül csengett, most leplezetlen megdöbbenéssel közölte:

— Azt mondja uram, hogy ez jo vicc. Mert a legénységnek az a két tagja, akit ő küldött át a mi hajónkra, és akivel útközben találkoztak, szintén atomtöltésű űrruhában és pontosan ugyanezzel a javaslattal és fenyegetéssel jött. Hát persze, hogy elfogadja, uram. Az ön hajója többet ér neki, mint a sajátja, és az övé többet ér önnek, mint a Llanvabon. Ügy látszik, uram, létrejött az alku.

És akkor Tommy Dort rádöbbent, hogy mit jelentenek az idegenek rángó mozdulatai. Hahotáznak.

i

I

A dolog azért nem volt olyan egyszerű, mint ahogy a kapitány elképzelte. Ugyancsak bonyolult munka volt a tervet valóra váltani. A két hajó legénysége három napra részben helyet cserélt; az idegenek a Llanvabon berendezéseinek kezelését, az emberek a fekete hajó irányítását tanulták. Jó tréfa volt — pedig egyáltalán nem volt tréfadolog. A fekete hajón emberek, a Llanvabonon idegenek tartózkodtak, készen, hogy az első szóra felrobbantsák a szóban forgó űrjárművet. És szükség szerint meg is tették volna, bár erre nem került sor. Akárhogy is, még mindig jobb volt, hogy az ügyeket ilyen módon elintézve mindkét expedíció hazatérjen a maga planétájára, mint más elintézés mellett csak az egyik.

Persze adódtak nézeteltérések is. Sokat vitatkoztak például a följegyzések eltávolításán. Az effajta vitákat többnyire úgy oldották meg, hogy a vita tárgyát képező följegyzéseket megsemmisítették. Elég sok gondot okozott a Llanvabon könyvtára és a hajókönyvtár idegen megfelelője, amely nagyjából a földi regényeknek megfelelő műveket tartalmazott. De ezek hozzájárulhattak az esetleges barátsághoz, hisz híven tükrözték a másik kultúráját; mindkettő a hétköznapi ember szemszögéből, s hiányzott belőlük minden propaganda.

De az idegek három napig akkor is pattanásig feszültek. Az idegenek kicsomagolták és megvizsgálták az élelmet, amelyet a fekete hajón tartózkodó emberek ellátására vittek át. Az emberek hajójára meg át kellett rakodni az idegenek élelemkészletét. Nem fogytak ki a részletkérdésekből; kezdve a világítóberendezések cseréjétől, hogy a hajót cserélő legénység lásson, a hajtóművek végellenőrzéséig.

Mielőtt a két hajó elvált volna, a Llanvabon kommunikációs termében záróértekezletet tartottak.

— Mondja meg ennek a kis vakarcsnak — dörgött a Llanvabon volt kapitánya —, hogy jó hajót kap, és jól teszi, ha vigyáz rá!

A dekódoló egy pillanat alatt kidobta a választ.

— Meggyőződésem — mondta az idegen kapitány nevében —, hogy a mi hajónk is van olyan jó. És remélem, hogy találkozunk itt, mire az ikercsillag egyet fordul.

Az utolsó ember is elhagyta a Llanvabont. Még vissza sem értek a fekete hajóra, a Llanvabon már útnak indult. A fekete hajó videolemezeit./ átalakították az emberi szemnek megfelelően, s a hajó új emberlegénysége féltékenyen figyelte régi hajója nyomát, miközben a

lekete hajó végrehajtotta eszeveszetten nagy ívű kitérőjét a csillagköd egy távoli pontja felé. A csillagokig nyúló üres árokba ért. Ez tiszta űr volt. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük, ez a túlsebesség hatása volt, s a hajó a fény sebességének sokszorosával csapott a semmibe.

Jó néhány napra rá a kapitány látta, hogy Tommy Dort egy olyan fura izé tanulmányozásába merül, amely az idegeneknél a földi könyvek megfelelője. Elbűvölő feladat volt a tartalmát kihámozni. A kapitány úszott a boldogságban. A Llanvabon korábbi legénységének technikusai szinte pillanatonként fedeztek fel valami új és kívánatos megoldást a fekete hajón. A fekete hajó hallatlan érték volt — s ez a megoldás bármi mértékkel mérve sokkal-sokkal jobb, mint akár a földiek elsöprő győzelme.

— Hm. Mr. Dort — jegyezte meg a kapitány bölcsen, — Nincs fölszerelése, hogy visszafelé menet fényképeket készíthetne. Ott maradt a Llanvabonon. De szerencsére megmaradtak az idefelé készített felvételeink, s számíthat rá, hogy a lehető legkedvezőbb jelentést teszem önről, megemlékezem a javaslatáról, s a javaslat megvalósításában tanúsított értékes segítségéről. Nagyon jó véleménnyel vagyok magáról.

— Köszönöm, uram — mondta Tommy Dort.

Várt. A kapitány megköszörülte a

torkát.

— Maga volt az ... hm ... aki először fedezte fel az idegenek észjárása és a miénk hasonlóságát — jegyezte meg. — Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a megállapodásnak megfelelően itt találkozunk velük a csillagködben?

— Ö, nagyon jól kijövünk velük

— mondta Tommy. — Már jó volt az indulásunk. Végül is az ő látásuk infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek ők hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Semmi ok rá, hogy ne férnénk meg békességben. A lelki akaratunk meg majdnem azonos.

— Hm. Ezt pontosabban hogy érti?

— kérdezte a kapitány.

— Hát hogy olyanok, mint mi, uram!... mondta Tommy. — Persze ők kopoltyúval lélegeznek, hőhullámokkal látnak, a vérük gáz- és nem vasbázisú, meg más efféle apróságok. De egyébként igazán hasonlítunk! A hajójuk legénysége csak férfiakból állt, de náluk is két nem létezik, ők is ismerik a családot, és... hm ... van humorérzékük. Ami azt illeti...

Tommy habozott.

— Folytassa — mondta a kapitóny.

— Nos,... volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal visszaadható — mondta Tommy. — Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Mielőtt a két hajó elvált volna, együtt töltöttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És akkor módunkban állt meggyőződni, hogy az emberek és ők, ha csak kis lehetőség van rá, feltétlenül jó barátok lesznek. Mert tudja, uram, azzal töltöttük a két órát, hogy egymásnak vicceket meséltünk.

GÖNCZ ÁRPÁD fordítása