A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-28 / 39. szám

Madách kiadónál könyvalakban jelent meg Lőrincz Gyula két grafikai sorozata: a 127 lapból álló Dózsa katonái és a 60 lapból álló Kosúti sortűz. Az előbbi a midenki által ismert 1514-i „parasztháború“-nak állít emléket, a másik pedig az 1931. május 25-én, „piros pünkösd napján“ Nemeskosúton lezajlott és több halálos áldozatot követelő csendőrsortűz halottainak emlékére készült. A kiadványban mindkettőt Lőrincz Gyula bevezetése előzi meg, személyes jellegű hitvallást téve az eseményekben résztvevő nép mellett, nem minden esetben ragaszkodva a történeti hitel kívánalmaihoz, annál inkább fölerősítve a közhit által kialakított romantikus képet.

Tulajdonképpen egy grafikai albumot forgatunk a kezünk között. A lapok művészi szépségének fölfedezéséhez és birtokba vevéséhez a befogadóképesség széles íve szükséges. Tehát türelem is, hogy az ember lapról lapra haladva észrevegye, miben különbözik egyik XVI. század eleji katona a másiktól, egyik XX. századi falusi szegényember a másiktól. Mert a „hasonlóságot“ könnyen kimondja a felületes néző, a különbségek észleléséhez viszont elmélyedő öszszehasonlítás szükséges. Elemzőképesség, a részletek iránti érzék. S akkor kiderül, hogy mennyire megunhatatlanul más és más minden egyes arc, figura, a magányos paraszt, a ruházat, a fegyverzet, még ha ugyanarról a fegyverről van is szó. Nincs két egyforma cséphadaró, kétvagy háromágú villa, buzogány, dárda, kasza, s akármennyi arc nézzen is a lapokról a szemünk közé, nincs két azonos tekintet, azonos módon körülhatárolt test. S ezzel már a forma kérdéséhez érkeztünk. A lélek tükre elsősorban a szem, aztán az arc, s végül a test helyzete, amibe az idegállapot rántja, ahogyan az érzés, az indulat megmozdítja. S ahogyan ennek a művész rajzi eszközeivel kifejezést ad. Vékonyan vezeti-e az ecsetet vagy vastagitja, csomósítja, lavírozza-e a tust, ahogyan változtatja a vonalat, s ahányszor egy-egy részleten belül.

Szinte minden az arcra épül, a lábak, mint végtagok, elvékonyodnak, el is maradnak, a művész a kiegészítést rábízza a néző képzeletére.

Kötetbe zárva, föltűnnek olyan értékek is, amikre korábban a budapesti, kecskeméti, bajai, pesterzsébeti kiállításkor kevésbé figyeltünk. Egybek. közt arra, hogy Lőrincz milyen kitűnően rajzol lovakat, szebbnél szebb, szinte beszédes ' lófejeket (XLIX, CVIII, Lili—LV, LXXXII, CXV). Különböző s mily jellemző mozdulatokat láthatunk. Az egyik harcos kötőféken tartja a lovát, a másik legelteti a harmadik üget, a negyedik vágtat rajta, az ötödik simogatja, nyugtatja, a másik képen lovasokat látunk csoportban, embert és lovat eggyé forrva a közös vállalkozásban.

Még ahol azonos testhelyzettel fejezi is ki mondanivalóját, mennyire más-más mindegyik alak megoldása termetre, arcra, tekintetre és vonalvezetésre nézve, ami az alak mintázását illeti (C—CI, CV, CVII, CX—CXI).

XX/WO

szén más, mint a Dózsa katonái. Míg ez utóbbiban egy időtartamát tekintve is hosszabb lefolyású az ország egyharmadára kiterjedő eseményről van szó, addig a Kosúton, tehát egy községben lejátszódó esemény összesen sem tarthatott tovább egy-két óránál. Itt is gyülekeznek a gyűlés színhelyére az emberek, de aztán eldördülnek a lövések, emberek esnek össze holtan, rémület ül ki az arcokra, kétségbeesett rohanás a sebesültekhez, a hozzátartozók próbálják őket fölemelni, ráborulnak a halottakra, segélykérőén emelik karjaikat, bosszúállóan rázzák öklüket, lelki összetörettetés, ájulás, aztán görcsbe rándult testek, fenyegető öklök, sikoltó asszonyok, értetlenül bámuló gyerekek láthatók. Filmkockaszerűen peregnek az események részletei, s nemegyszer az operai tragikus balett érzékenységével látjuk a halált a haldoklást megjelenítve (XXX—XXXI, XXXIV, XL, XLI, XLIII). Lehetetlen megunnia a sorozatot annak, aki lélekben tudja követni a tragédia folyamatát.

Lehet-e feledni azt a képet (LVI), amelyen csak egy sírba tekintő arcot látunk, vagy azt, amelyiken anya és gyermeke néz a koporsóra vagy inkább már csak a sírhalomra (LVIII), éreztetve azt az áthághatatlan űrt, ami az élőt elválasztja a halottól. Lehet-e egyszerűbb módon-KONYVALAKBAN

Sikerült a rajzok egymásutánja is. Ahol a fejek egy nézetben egy irányban követik egymást, valósággal érzékeltetik a hadak vonulását, máshol meg, ahol éppen szembenéznek, a harc drámai fordulatát.

Míg a Dózsa katonái rusztikus alakok, s a

XVI. század világát idézik formai megjelenítésükkel is, addig a Kosúti sortűz már a XX. században játszódik le, amikor a falusi szegénység alig különbözik viseletben a polgáritól, csak épppen kopottabb, viseltesebb, vagy éppen rongyos. A Kosúti sortűz alakjai egyáltalán nem rusztikusak, nem nehézkesek, ennek megfelelően a vonalak megvékonyodnak, s a kor ízlés- és érzésvilágának megfelelően belép a formálásba a groteszk elem, nem annyira ellentétes tartalmak egyszerre történő érzékeltetésével, mint elejétől végig a tragédia tiszteletet és részvétet keltő nyelvén. E sorozat tartalmában is egéés mégis tömörebben kifejezni a halottak siratását, ősi szertartást idézően, mégis a legegyszerűbb eszközökkel, s a vonal korszerű nyelvén, mint ahogy ebben a Kosúti sortűz-ben látjuk?

Lehet-e maibb nyelven kifejezni a „hős megdicsőülését“, mint ahogy Lőrincz rajzán az aszszony keblére öleli a halott férj fejét?

Szerencsés megoldás a könyvszerű alak, mert könnyen kezelhető, bár némelyik rajz szélesebb szegélyt kívánt volna, de ezért kárpótolnak az egyéb előnyök, köztük az is, hogy — szemben a mappával — nem kell attól félni, hogy a sorozat megcsonkul, valamelyik lapjának ki- vagy elemelésével.

Dicséret illeti a Madách kiadót a mű megjelentetéséért, a Kossuth könyvkiadót pedig ezer példány átvételéért.

SZÍJ REZSŐ