A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-13 / 28. szám
CEMENTGYÁR a Bódva partján Ha kinézek az ablakon innen a tizenkettedik emeletről, földet sehol sem látok. Egy-egy elárvult fát, csenevész bokrot, kerítések tövéből előbúvó fűcsomót még csak látni, de földet, barnát vagy feketét, azt nem. A város tervezői lefelé és felfelé, következetesen és megfontoltan mindent eltakartak betonnal. Tíz-tizenkét emeletes házak meredeznek a felhők felé. S a továbbiak még magasabbra nőnek majd. Ezt hozza a fejlődés rendje, szüksége, századunk ritmusa, az emberek sokasodása és természetesen igénye. S mindehhez cement kell. Cement és újra csak cement. De nemcsak a lakásépítkezésekhez kell. Kell utak építéséhez, hogy az egyre gyorsabban száguldó autók biztosan érkezzenek célba. Ugyanígy kell a cement az új ipari létesítményekhez: gyárak, duzzasztógátak, hidak, bányák, alagutak — mind, mind betont, cementet igényel. Ahol századunk embere megveti a lábát, ott vasbeton emlékműveket hagy maga után. Üj, másféle tájakat ■'hoz létre, betonerdőt, amely este „sötét, sejtelmes folyónak“ tűnik, s „amelyben villogó pisztrángokként úsznak a kocsik“. Tőzsér Árpád egyik versében olvashatók e sorok. S e tájat a költő „otthoniasnak“ nevezi. A kő- és betonrengeteg az ember számára megszokott táj lett, sajátos, maga szerkesztette világ: kemény és mozgalmas; van, akinek kedves, otthonos, van, akinek rideg. S mindehhez alapnak cement kell, hihetetlen mennyiségű cement. Az ember a szó szoros értelmében hegyeket mozdít el a helyükről, hogy a maga számára a természet kőrengetegéből egy minőségileg más kőrengeteget építhessen. ir Mióta itt élek keleten, nagyon sokszor elhajtottam kocsimmal a Szádelői-völgy csodálatos bejárata előtt, s néhányszor fel is mentem a kanyargó patak mentén pihenni egyet a hűvös sziklafalak közé. A másik oldalra nem szívesen néztem, mert ott lent a Bódva partján építették — s építik ma is — a cementgyárat, amely — ahogy eddig hittem — ezt a csodálatosan szép völgyet betemeti porral. A beruházás beindításának idején, 1969-ben sok szó esett erről. Voltak tiltakozások is. De az építkezés elkezdődött, s lassan a cementgyár mér termelni fog. S a hegy lábánál a táj lassan otthoniassá válik. Megszokja a szem. Bár a hegy testén egyre nagyobb a szürke folt: az emberkéz ütötte séb ... * £. Oldfich Kebísek mérnökkel, a Turfta nad Bodvou-i (Tornai) Cementgyár igazgatójával állok itt a kikezdett hegy lábánál. Mellettünk hosszú folyosókban végtelen gumiszalagok állnak a görgőkön indulásra várva. — Tulajdonképpen itt kezdődik a gyártási folyamat — mondja az igazgató. — Fentől jön a mészkő, innen pedig a homok. Megyünk a végtelen szalagok mellett, s alig győzöm követni az igazgatót, aki azt próbálja elmagyarázni, hogy ez a rengeteg szerkezet, őrlő, zúzó, szárító miért, milyen rendeltetéssel épült. De számomra a cementgyártás technológiája, hogy úgy mondjam, kissé idegen. Ezért meg se próbálom leírni. Az viszon már érthető és érdekes, hogy ez a 736 milliós költséggel épülő cementgyár Európa talán legmodernebb üzeme lesz, ha elkészül. A gyár, ha teljes erővel megindul itt a termelés, évente 660 ezer tonna portlandklingert fog termelni, amelyből őrléssel 770 ezer tonna nagy hatásfokú cementet készítenek majd. Más egyébb „leg“-ekkel is találkozik itt az ember. Hogy mást ne mondjak, az egész cementgyár lelke, pontosabban irányítórendszere szintén egyedülálló. A központi irányítórendszer Siemens 305-ös elektronikus számítógépekkel van felszerelve, s az egész üzemet gyakorlatilag két ember irányítja majd. Hasonló irányitóközpontot nálunk cementgyárban még nem alkalmaztak. Az ország legnagyobb rotációs kemencéjét is itt szerelték fel. Hossza 82, átmérője 5 méter, napi teljesítménye 2000 tonna klinker. — Ez az egyik legnagyobb rotációs kemence Közép-Európában — jegyezi meg az igazgató. — Hány dolgozót foglalkoztat majd a cementgyár, ha megindul a termelés? — A cementgyárban 470 dolgozót foglalkoztatunk majd. Természetesen a dolgozók többsége képzett szakember lesz. — Ügy tudom, nemsokára meg kellene kezdeni a próbaüzemeltetést. — Igen. A tervek szerint szeptemberben kellene beindítani a próba-Hivatástudata: kitűnő Azt mondták Kovács Hilda tanárnőről az igazgatói irodában, hogy nagyon ambiciózus, szeret sokat beszélni. Azon tűnődtem, ez az utóbbi tulajdonság egy pedagógusnak erénye, vagy nem? Még akkor is, amikor már a luéeneci (losonci) Klement Gottwald Építőipari Szakközépiskola folyosóján az egyik szőke, hosszú hajú diáklány mutatta a IV. B. osztály tanterme felé az utat. Megkockáztattam a sablonos kérdést. — Milyen tanárnő Kovács Hilda? Csillogó szemmel válaszolt. — Határozott... Következetes... Igazságos... ■ír Amit mi értékelünk benne, az az, hogy ugyanaz az ember az osztályban, mint otthon, az utcán vagy bárhol másutt. Nem tesz fel diákoknak szóló álarcot az osztályajtóban. Mindig úgy bánik velünk... Utolsó szavait már elnyelte a csengő hangja. Kinyílt az ajtó. Vékony, határozott mozdulatú, fiatal tanárnő állt előttem. Kezében nagy halom dolgozatfüzetet tartott, így a bemutatkozást követő kézfogást csak az én levegőbe lendülő kezem jelképezte. Az emeletre vezető sok-sok meredek lépcsőn már együtt lépkedtünk felfelé Kovács Hilda tanárnővel. Mire felértünk, kipirult, s kiderült az is, hogy igaz a róla kapott értesülés. Szeret beszélni, bizony, dehát van is miről. — Kezdő pedagógus vagyok, hiszen még csak negyedik éve tanítok. Három évig a Nyitra melleti Gímesen és Nagycétényben tanítottam a kisdiákokat. Azután hazajöttem. Engedtem szüleim kérésének... Mindezt mintegy bevezetőül mondta el. Az-
