A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-21 / 38. szám

Antonio, ez a tizenöt éves chawolai kisfiú tanúja volt Wiriyamu 400 főnyi lakossága lemészárlásának. í A portugál katonák azt hitték, hogy a szintén lö- ' vést kapott fiú halott (a lőtt seb nyoma ott lát- j ható baloldalt a hátán). Az áldozatok elégetésekor keletkezett zűrzavarban négyéves kisöccsével sikerült az erdőbe menekülnie és a misszionáriusok segítségével bekerült a tetei kórházba

és felszólította a világszervezetet: indítson alapos, pártatlan és független vizsgálatot a mozambiki nép függetlenségét. A Nemzeti Felszabon által komolytalan hazudozással vádolt Hastings atyát New Yorkban meghallgatta a bizottság, majd fogadta Waldheim, a világszervezet főtitkára is.

Portugália formális elítélése azonban még semmiképpen sem jelenti, hogy a fasiszta kormány önszántából megadja a sokat szenvedett mozambiki nép függetlenségét. A Nemzeti Felszabadítási Front (FRELIMO), amely ma a gyarmat mintegy egynegyedét tartja ellenőrzése alatt s a felszabadított területeken sikeresen folytatja a gazdasági és társadalmi konszolidációs munkát, fegyveres harcával újabb és újabb sikereket ér el. Portugália számára ezen nem segít az sem, hogy legújabb adatok szerint „Európa szegényháza“ hivatalosan is költségvetésének 43 százalékát fordítja a hadsereg fenntartására, a kolonista elnyomás céljaira. —ta—

nyi törzsbeli munkástársával az épület acélvázát állítja össze. Egy emeletet három és fél nap alatt. Veszélyes munkájáért tíz dollárt kap egy órára; az európai viszonyokhoz képest, a jelenlegi dollárválság ellenére is soknak látszhat ez, az amerikai árakhoz képest s tekintettel arra, hogy alig akad mohawk magaslati acélváz-szerelő, ez kevés, egyébként kevesebb, mint amennyit Amerikában egy baggeres keres.

Arthur Montour büszke arra, hogy mindkét nagyapja hasonlóképpen a magasban dolgozott s mindkettő munka közben halt meg. Péntek délután beül a kocsijába és öt órai utazás után megérkezik a Montreal közelében levő Caughnawaga rezervációba, amely hegyvidéki bugaló-telephez hasonlít. Amíg megérkezik a házához, tizenegy másik kunyhó előtt kell elhaladnia, amelyekben özvegyek élnek: mindegyiknek a férje magaslati acélváz-szerelő volt. Caughnawagában él, jobban mondva ide jár haza víkendre százhúsz férfi, aki mind Montour szakmájában dolgozik.

A magaslati acél váz-szerelők a legjobban fizetett jj indiánok közé tartoznak az Egyesült Államokban: gyermekeik nem szenvednek elégtelen táplálkozástól és iskolába járhatnak, noha ezért apáik sokszor az életükkel fizetnek. De egyikük sem adná fel ezt a foglalkozást. És ennek nemcsak a pénz az oka. Martin Larmerer, a Montour brigádjában dolgozó egy másik mohawk-indián ezt mondotta erről a nyugatnémet Quick riporterének: „Az ördögbe is, a pénz nem minden. Éppen itt, a Manhattanén élt valamikor őseink egy része, amíg el nem űzték őket innen. Most pedig a fehér bossok képtelenek felhőkarcolóikat fehér építőmunkásokkal felhúzatni. Ehhez ránk, indiánokra van szükségük. Ez az elégtétel a tényleges bérünk és minden egyes acélállvány, amit felszerelünk, a maga nemében a mi hadiösvényünk. Érti, ugye?. . .“

„Bizony — felelte Bak a papíron, amely kihullott a dekódoló kiírónyíláson. — Szép álom. Mert kedvellek, de akkor sem hihetek neked. Ha ezt én mondtam volna először, te is kedvelnél, és te se hinnél nekem. Pedig nem is hiszed, hogy mennyire igazat beszélek, s talán te is sokkal igazabbat, mint hinném. De nincs mód, hogy megbizonyosodjunk róla. Kár.“

Tommy Dort szomorúan bámult az üzenetre. Érezte, hogy iszonyú felelősség nyomja a vállát. De érezte a Llanvabonon mindenki. Ha az öszszecsapás során alulmaradnak, nagyon valószínű, hogy az emberi faj belátható időn belül megsemmisül. Ha ők maradnak felül, nagyon valószínű, hogy az idegenekre vár pusztulás. Néhány ember tettein milliók vagy milliárdok sorsa múlik.

Aztán Tommy egyszerre felfedezte a megoldást.

Döbbenetesen egyszerű, ha beválik. Az emberiség és a Llanvabon számára legalább részleges győzelmet jelent. Mozdulatlanul ült, moccanni sem mert, nehogy megszakadjon a gondolatlánc, amely az első, határozatlan ötletet követte. Üjra meg újra végiggondolta, izgatottan kereste és küszöbölte ki az ellentmondásokat, a terv megvalósíthatatlan elemeit. Ez a megoldás! Tudta.

Szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől, mikor elindult a kapitány szobájába, s engedélyt kért a szólásra.

A kapitánynak, többek közt az a dolga, hogy kitalálja, min töprengjen. De a Llanvabon kapitányának nem kellett keresnie a töprengenivalót. Az alatt a három hét és négy nap alatt, amely az idegen, fekete hajóval való találkozásuk óta eltelt, a kapitány arca megöregedett és megráncosodott... Mert nemcsak a Llanvabon sorsán volt mit töprengenie — hanem az emberiségén is.

— Uram — kezdte Tommy, és a szája taplós volt a nagy-nagy komolyságtól —, ajánlhatnék egy módszert az idegen hajó megtámadására? Magam vállalkoznék rá, és ha nem válna be, a mi hajónk nem veszítene vele semmit.

A kapitány semmibe vesző tekintettel nézett rá.

— A taktikát már kidolgoztuk, Mr. Dort — mondta komoran. — Szalagra is vettük, a hajó automatikus irányítása érdekében. A kockázat irtózatos, de mi mást tehetnénk?

— Azt hiszem — kezdte óvatosan Tommy —, tudom, hogyan lehetne a kockázatot kiküszöbölni. Tegyük fel uram, hogy üzenetet küldünk a másik hajóra, amelyben fölajánljuk ...

Csak mondta tovább a kapitány szobájának halotti csöndjében, a videolemezek előtt, amelyeken nem látszott semmi más, csak a kinti roppant köd s a köd szívében az ádázul izzó ikercsillag.

A kapitány maga lépett át Tommyval a hajó légzsilipjén. Egyrészt, mert úgy látszott, Tommy akcióját a kapitány teljes tekintélyével kell támogatni. Másrészt, mert a kapitány többet töprengett, mint a Llanvabonon bárki más, és már unta a töprengést. Ha Tommyval tart, maga Intézheti az ügyet, s ha nem sikerül, őt ölik meg először — a földi hajó tervezett hadmozdulatait meg úgyis betáplálták már az irányító automatába, és egyeztették az időtényezőket. Ha Tommyt meg a kapitnyt megölik, csak egy gombot kell megnyomni, és a Llanvabon az elképzelhető legvadabb totális támadást intézi a fekete hajó ellen, s ez vagy az egyik, vagy a másik — vagy mindkét — hajó teljes pusztulását okozza. A kapitányt tehát senki se vádolhatja, hogy elhagyta a hajót.

A két űrruhás alak ellibbent a Llanvabontól. A két kis atomhajtóművet, mely csöpp, független űrhajóvá tette őket, némileg átalakították, de ez működésüket nem befolyásolta. Közeledtek a hírközlő robothoz. A kapitány, künn az űrben, mogorván kijelentette:

— Mr. Dort, én világéletemben kalandra vágytam. De ez az első eset, hogy ezt igazolni tudom magam előtt.

— Én ezt nem tekintem kalandnak, uram. Szörnyen szeretném, ha tervünk sikerrel járna. Azt hiszem, akkor lenne kaland, ha ezzel nem törődnénk.

— Szó sincs róla — mondta a kapitány. — Kaland az, ha az ember az életét veti a mérleg serpenyőjébe, s várja, hogy hol állapodik meg a mutató.

Odaértek a robotgömbhöz. Megkapaszkodtak a kurta, keresőhegyű szarvakban.

— Értelmes népek ezek — mondta komoran a kapitány. — Ügy látszik, mielőtt még harcra kerül a sor, rettenetesen szeretnének többet is látni a hajónkból, mint a kommunikációs szobát, különben aligha egyeztek volna bele ebbe a kölcsönös látogatásba.

— Aligha, uram — mondta Tommy. De magában inkább arra gyanakodott, hogy kopoltyúval lélegző barátja, Bak szerette volna látni őt testi valójában, mielőtt egyikük, másikuk, vagy mindketten meghalnak. És úgy érezte a két hajó közt éppúgy kialakult és hagyománnyá vált valami különös udvariasság, mint ahogy a középkorban két lovag közt a lovagi torna előtt; azok is őszintén megbecsülték egymást, és udvarias szavakat váltottak, mielőtt mindent elkövettek volna, hogy miszlikbe aprítsák egymást a fegyvertárukhoz tartozó bármi fegyverrel.

Vártak.

A ködből kibontakozott két másik alak. Az idegenek szintén önhajtású űrruhát viseltek. Termetük kisebb volt mint az embereké, sisakjuk ablakát pedig fényszűrő réteggel vonták be, hogy kizárják a látható és az ibolyántúli sugarakat, amelyek rájuk nézve halálosak lennének. Így hát több nem látszott belőlük, mint a fejük körvonala a sisakon belül.

Tommy sisaktelefonján a Llanvabon kommunikációs terme jelentkezett.

— Azt mondják, várják önöket a hajójukon, uram. A légzsilip nyitva áll.

A kapitány komoran megkérdezte:

— Mr. Dort, látta már korábban az űrruhájukat? Biztos benne, hogy nem hoznak magukkal semmit, például bombát?

— Láttam uram — mondta Tommy. — Megmutattuk egymásnak az űrfelszerelésünket. Látszólag nincs náluk más, csak a rendes felszerelésük.

A kapitány egy kézmozdulattal üdvözölte a két idegent, s Tommy Dorttal elindult a fekete hajó felé. Szabad szemmel nemigen tudták kivenni a hajót, de a kommunikációs teremből rávezették őket.

Egyszerre ott sötétlett előttük a hajó. Óriási volt: hossza mint a Llanvaboné, csak sokkal-sokkal testesebb. A légzsilip nyitva. A két űrruhás ember belépett, és lehorgonyzott mágneses csizmáján. A külső zsilipajtó bezárult. Sziszegve áramlott be a levegő, s egyszerre megérezték a mesterséges gravitáció erős rándítását. Kinyílt előttük a belső zsilipajtó.

Bent sötét volt. Tommy szinte a kapitánnyal egyidőben gyújtotta meg sisaklámpáját. Minthogy az idegenek látása az infravöröshöz igazodott, a fehér fény számukra elviselhetetlen lett volna. Az emberek sisaklámpjái tehát sötétvörösök voltak, mint amilyenekkel a vezérlőasztal műszereit világították meg, ott azért, hogy a szemük el ne káprázzon, és azonnal észrevegyék a legkisebb fehér pöttyöt is a navigációs videolemezen. Idegenek álltak előttük, rájuk vártak. Hunyorogtak a sisaklámpa fényében. Tommy sisakjában megszólalt a telefon:

— Azt mondják, uram, a kapitányuk várja önöket.

Tommy és a kapitány egy hosszú folyosón állt, lábuk alatt puha padlóborítás. A lámpa fényében csupa furcsa, ismeretlen részlet.

— Azt hiszem, én kinyitom a sisakomat, uram — mondta Tommy.

Kinyitotta. A levegő jó volt. Oxigéntartalma harminc százalék a földi hússzal szemben, de a nyomása kisebb. Éppen elég. A mesterséges gravitáció is kisebb volt, mint a Llanvabonon. Az idegenek hazai bolygója nyilván kisebb a Földnél, és — az idegenek infravörös látásából ítélve — egy majdnem halott, sötétvörös nap körül keringhet. Többféle szagot is éreztek a levegőben. Mind teljesen idegen volt, de egyik sem kellemetlen.

Boltozatos ajtónyílás. Lejtős följáró, lábuk alatt ugyanaz a puha padlóburkolat. Homályos, sötétvörösen világító lámpaégők. Az idegenek, láthatólag az ő kedvükért, udvariasságból, jobban megvilágították a hajójuk belsejét. Biztos, hogy bántotta szemüket a fény, s a figyelmességnek ez a jele Tommyban még csak fokozta a vágyat, hogy tervük sikerüljön.

Az idegen kapitány. Tommy úgy látta, fanyarul, gunyoros tekintettel nézett a szemükbe. Megszólaltak sisaktelefonjaik.

— Azt mondja, uram, örömmel üdvözli önöket, de a kérdésnek, amelyet a két űrfiajó találkozása vetett fel, csak egy megoldását látja.

K«h 17

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS