A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-07-06 / 27. szám

Snovavec Rózsika, a pásztor­lány már hajnali négykor indul ki naponta hol gyalog, hol kerékpáron, hol meg gépkocsin a Parlagra, a juhásztanyára. Tizennyolc éves kortársai közül még senki sincs ébren ilyenkor Behyncében (Bején) ... dehát ö pásztorlány, apja nyomdokaiba lépve választotta magának ezt a foglalkozást. Fél hétig nincs megállás. Két­száz juhot megfejni nem gyerek­játék. Még akkor sem, ha néme­lyik csak egy-két deci tejet ad. Még akkor sem, ha ebben a munkában segít neki édesapja vagy a nővére. Fél kilenckor kihajt legeltetni. Ez az igazi boldogság! Pattint egyet az ujjával, s hü kísérője, Dzsudi, a puli már tereli is a nyájat. Ügyes kutya. Királyiból való Ügyes . . . meg finnyás, mi­velhogy bundáskenyéren kívül másba nemigen üti bele az orrát. De a legfontosabb, hogy köte­lességtudó. Pásztorbotja nincs Rózsikának. Minek az? Inkább tranzisztoros rádióját viszi, ügy vezeti, meg tereli a nyájat völgynek le, hegy­nek fel, hogy közben rádiót hall­gat. Ha felérnek a domb legma­gasabb pontjára, leheveredík a puha füszönyegre, kikapcsolja a rádiót és már a bogarak züm­mögését hallgatva lesi azokat a szeszélyes fénykarikákat, amiket a bokrokon átszürődö napsuga­rak rajzolnak a gyepre. Ilyenkor még azt is elfelejti, hogy két óra múlva, itatáskor hetvenszer­nyolcvanszor kell a vödröt le­ereszteni a gémeskútba s onnan felhúzni. Megszokta ezt is, mint a pász­torkodással járó mindenféle munkát, hiszen családi hagyo­mány ez már náluk. Kilenc test­vére közül öten juhászok. Ha né­ha eszébe is jut, hogy talán a szövetkezet kertészetében is kap­hatott volna munkát, elhessenti a gondolatot. Inkább előveszi a közlekedésrendészeti szabályza­tot, belelapoz, olvas. Kiszámítot­ta, hogy ha naponta csak egy órát tanulgat a kis zöldfedelű könyvecskéből, hamarosan sike­resen leteheti az autóvezető vizs­gát. Édesapja is biztatta, hiszen van a háznál autó, könnyebbén kijut vele a tanyára. Belefárad a tanulásba, mert forrón perzsel a nap. A karórá­jára pillant, ha éppen érdekli, hogy hány óra van. Tizenegykor hajtja visszafelé a nyájat. Ölbe veszi a háromhetes, pici bárányt, a legfiatalabbat a nyájból. Ügy viszi féltőn, anyáskodva, mint amikor világra jött fent a domb­tetőn és saját szvetterébe teker­ve, ölbe kapta, nehogy meg­tapossák a többiek. Most ez a kedvence. Két évvel ezelőtt volt a nyájban egy fekete bárány, olyan sötét, mint az éj­szaka. Azt is szerette, de mikor megnőtt, elvitték. Megkönnyezte. Most itt van ez'... Olyan ked­ves ... Leérnek a tanyára. Itat, behajt az akolba. Számontartó szemmel körülnéz. Rendben van minden. Hazamehet megebédelni. Azután újra vissza. A délután már gyor­sabban telik. Estéiig nyúlcipöben fut az idő, és az esti munkánál már segít Anna, a nővére, édes­apja meg édesanyja is. Fáradt azért estére. Már észre sem veszi, hogy a hanyatló nap tányérjának csak a fele szór a tájra piros sugarakat, amikor hazafelé indul. De ha megkérde­zik tőle, hogy mi a foglalkozása, büszkén feleli: pásztorlány a szö­vetkezetben ! BENYÁK MARIA ihhhhhhhhhhhsbhhh V ;• % : • W «■**% © : y^m MM mm

Next

/
Oldalképek
Tartalom