A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-31 / 35. szám
és Hamarová Mária, s vagy negyven ház porrá égett... A németek most már a faluban maradtak. A következő napokban az asszonyok és a gyerekek lassanként vlszszaszállingóztak, a férfiak közül is a vakmerőbb je — kényszerből, élelemért. Rá is fizettek: hatvanhatokat vagonba rakták és Németországba szállították. Lágerüket a szovjet csapatok szabadították fel, s a háború befejezése után szerencsésen hazakerültek valamennyien. Ojra itt állok az emlékmű előtt. Ragyog a napsugár, nyugalmas és békés a táj. Emlékezem: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni sohasem“! Mélyen meghajtom a fejem ... LOVICSEK BÉLA P. Haiko felvételei síkig. Talán ő maga sem tudatosította akkor, hogy minden lépése halálveszély felé viszi. Szavát visszafogó fájdalma és a könnyei, kimondatlan is arról árulkodnak, hogy rettenetes élményeket hordoz magában. Clémany 1943. április 27-én felszabadult. Mtgállt az idő? A volt partlzánfalu a közelmúltban megkapta a Csehszlovák Békedíjat. Ezt a magas kitüntetést azok is magukénak érezhetik — az összlakosság egyharmada —, akik a front után Szlovákia-szerte új otthont kaptak, mivel az övék porrá égett. Tényleg megállt itt az idő? Népi motívumokkal telerajzolt falú faházak állnak a faluban. Épült egy papucsot gyártó üzem — százötvenen dolgoznak benne, az állami gazdaságban is vagy harmincán, a dolgozók többsége azonban a környező üzemekbe jár. A fiatalok tanulnak és szintén a városba húzódnak. Két világ van jelen az utcán: a népviseletben járó idősebbek és a korszerűen öltöző fiatalok. Jól élnek az emberek. Arról tanúskodnak a szépen berendezett lakások, a televíziók, autók, a házakból kiszűrődő rádiómuzsika. S még valamit: az emberek szavából, magatartásából kitűnik, hogy büszkék, mert ezért az újjászülető társadalomért ők Is tettek valamit. Földindulás égre verődő lángokkal Most már nincs kímélet! — hördültek fel a németek. Nagy páncélos erőkkel megindultak Ciémany felé — tőlük szokatlan időtájt, alkonyat után. — Hogy egész pontos legyek, mindez 1943. április hatodikén történt — mondja Hanuska Ferdinand. — Mi a falu előtti szorosba mentünk, s útközépre döntögettük két oldalról a szálfát. A tankok dübörögve gázoltak át az akadályon, miközben géppuskával és ágyúval lőttek. Vissza kellett húzódnunk, a tankok meg neki a falunak ... — Valóságos földindulás volt — szól közbe Kohútová Viktória. — Hatalmas robbanások rázták a földet, süvöltöttek a golyók. Sok helyen tüzet fogtak a faházak. Égre verődtek a lángok. Sikoltoztak a gyerekek, asszonyok, a férfiak szitkozódtak. Mindannyian menekültünk, ki merre tudott. Pillanatok alatt kiürült a falu. Arra sem volt időnk, hogy élelmet, meleg ruhát vigyünk magunkkal, örültünk, hogy menthetjük a puszta életünket. — Szörnyű látvány volt — néz maga elé Hanuska emlékezőn. — A hegy gerincéről néztünk lefelé a völgybe, a lobogó lángokba. Hallottuk a sikolyokat, a jajongást... Vajon mi marad meg a faluból?... Ki marad meg a hozzátartozókból?... Azon a szörnyű estén hárman haltak meg: Hrvol Anton, Fábri Urban Szorongással teli három hét Nehéz három hét következett, pedig a szovjet, illetve a román csapatok már elérték a Javorinka hegy gerincét. A németek állandó rettegésbe tartották a falu népét. A férfiak közül többen bemerészkedtek a faluba élelemért, tiszta alsóért, de kicsúszni a faluból nagyon veszélyes és kockázatos volt. Többen furfanghoz folyamodtak. PieS Józef például női ruhába öltözött, batyut kötött a hátára, kézenfogta a nővére ötéves kisfiát és elindult kifelé a faluból. A németek orra előtt. — Nem volt óm mindegy! — mondja. — Képzelheti, hogy mit éreztem. Minden pillanatban azt vártam, hogy egy sorozatot a hátamba eresztenek... Mi tagadás, bizony remegett a térdem, talán még a halál hideg szelét is éreztem, amint körülöttem ólálkodva arcul legyint. Kivert tőle a veríték ... Joklová Helena tizennégy éves serdülő kislány volt. Hamvas arcából a két égkék színű szeme bizakodva tekintett a világba. Egyik napón édesanyja kis batyuba készített élelmet adott a kezébe: vigye a partizán édesapjának. Hosszan, szorongó szívvel nézett utána a küszöbről... A kislány óvatosan lépkedett a hegyoldalon kígyózó ösvényen. Lövés dördült. Helena elterült a zsendülő füvön. Német golyó járta át a szívét. Üvegesedé szeme kérdőn tekintett az égre: miért, miért kellett meghalnia! ? Két világ van Jelen at utcán .., Filipová Boíena — Helena osztálytársa — szintén tizennégy éves volt akkor. Három partizán bátyja harcolt a hegyekben. A németek megtudták, s édesanyjával együtt el kellett menekülniök. Magukkal vitték egyetlen tehénkéjüket is, mert jól tejelt, s mert kellett az élelem. Most itt áll előttem dagadt lábbal s emlékezik, de nem tud beszélni, sírás fojtogatja. Én mégis megtudom, hogy Boíena igen fontos feladatot teljesített: összekötő volt a felszabadító hadsereg és a partizánok között. Sok hasznos Információval jött-ment egyik vonaltól a má-A kuneradi kastély jövő év májusától a volt szlovák partizán harcosok százát ágyas szanatóriuma és üdülője le« TÜZEK ÉGTEK A JAVORINKÁN... mesen zümmögő sötét égből élelem, lőszer, fegyver és ember hullott alá. Közelgett a front is. Az ágyúzás mind tisztábban és erősebben hallatszott. A tél elmenőben volt, a remélt szabadság meg közeledőben, de a fasiszta hordák még mindig nem adták fel. A partizáncsoportok még úgy sem. Ellenkezőleg: sűrűsödtek az akcióik, már a németek által legbiztonságosabbnak vélt helyeken Is felbukkantak és kíméletlenül kaszabolták őket. Cjémanyba már nem juthatott be német járőrosztag. Jóval a falu előtt megsemmisítették őket.
