A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-24 / 34. szám

MURRAY LEINSTER;

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

nyolcvan évvel ezelőtt Mikimoto hozzákezdett ! vállalkozásához. A néhány perces hajókázás a ;■ sziget kapujánál ér véget, ahol mindenki kifi- f* zet belépődíjként egy akkora összeget, amennyibe 4—6 szokványos japán ebéd kerül. Mindjárt a bejárat mögött ott fogadja a látogatót a gyöngy- 1 király életnagyságú bronzszobra. Ez az energikus arcú aggastyán büszkén tekint alá talpazatáról a szigetére, s önkéntelenül felötlik bennünk, hogy nyilván ugyanolyan hévvel, ahogy a tengertől elhódította a gyöngykészítés titkát, | préselt ki alkalmazottainak százaiból maximális teljesítményt a saját hasznára. De a helyi hangosbeszélő, mintha csak sejtené, hogy milyen ide nem illő gondolatokkal foglalkozunk ott, ahol mindenkinek csak a gyöngyöket illik megcsodálnia, félbeszakítja a további fontolgatásokat és felszólítja a látogatókat, hogy vonuljanak a kilátó teraszra. Innen meg lehet tekinteni a fehér köntösbe öltözött búvárnők produkcióját, ahogy lemerülnek a gyöngykagylókért a tenger fenekére. Miután kihalászták őket, berakják valamiféle úszó kosarakba, ahonnan hajóval átviszik az öblökben levő telepekre. Az „amának“ nevezett búvárok, lányok és asszonyok 20-tól 45 éves korig, gyerekkoruk óta gyakorolják a szakmát; a legjobbak közülük két percig is kibírják a víz alatt. Emberemlékezet óta foglalkoznak ezzel, ; amit régi japán metszetek is igazolnak.

EGY KIS OPERÁCIÓ

A látogatók további célja az ún. gyöngyterem, egy japán stílusú épület, ahol képeken és részben a gyakorlatban is részletesen meg lehet ismerkedni a gyöngytenyésztéssel és -feldolgozással. A valódi gyöngy úgy keletkezik, hogy eredetileg a héj felépítéséhez tartalékanyagul szolgáló apró sárga mészszemcse vagy a kagylóba bejutott idegen anyag, homokszemcse köré rétegekben gyöngyházlemezkék rakódnak le. A tenyésztésnél ezt a véletlen természeti jelenséget mesterségesen idézik elő. A kihalászott gyöngykagylókat nylonhálókba rakják s aztán tutajszerű bambusztákolmányokhoz alulról függesztve í csendes, sekély, tisztavizű öblökbe helyezik ki őket. Amikor elérik a hároméves kort, óvatosan felnyitják a kagylóhéjat és pontosan megható- § rozott helyre az amerikai Mississippi folyóban | élő édesvízi kagyló gyöngyházának egy apró megmunkált darabját helyezik el a tengeri kagyló hámszövetében. Aztán a kagylóhéjakat ismét összecsukják és a gyöngykagylók visszakerülnek $ a vízbe, ahol gondos felügyelet mellett még 2—3 évig élnek. Az idegen gyöngyház-szemcse átültetése a kagyló testébe az egész tenyésztési íj folyamat legigényesebb mozzanata és tapasztalt munkásnők végzik. A telepeket védeni kell a hő- | mérsékletváltozásoktól (egyes telepeket télen elszállítanak délre), a tengeráramlatok változásai- I tói és főként a kagylók ellenségeitől. Az angolna, a tengeri csillag és más élőlények ugyanis | a legnagyobb csemegének tartják a kagyló tes- , tét. Igen fontos a tiszta víz is, éspedig a tengeri plankton számára, amely a kagylók tápláléka.

Minden gondoskodás mellett is a gyöngytermő kagylók kerek 40 százalékát nem sikerül életben tartani, amíg kifejlődik a gyöngy bennük. De amelyek életben maradnak, bőségesen megjutalmazzák tenyésztőiket. Miután kiveszik belőlük (ebbe természetesen a kagyló belepusztul), osztályozzák, átfúrják és különleges selyemfonalra felfűzik a gyöngyöket, hogy aztán a szépasszonyok nyakát díszítsék az egész világon.

Az idegenvezető hangsúlyozta, hogy a Mikimoto cég nagy mennyiségű alacsonyabb minőségű gyöngyöt szór a tengerbe. Állítólag azért, hogy fenntartsa a tenyészgyöngyök jó hírét (vagy inkább magas árát), mert Japán 99 százalékra a kezében tartja a tenyészgyöngyök kivitelét...

Fölbúgott az egyik hangszóró. A célzótiszt jelentett:

— A másik hajó megállt, uram. Teljesen mozdulatlan. A sugárágyú célra tart.

Ez nyomós érv volt. De a kapitány megrázta a fejét, csak úgy magában. Az idegen hajó alig volt húsz mérföldnyire. Ott állt holtfeketén. Minden porcikája ilyen barlangmélyi fényt elnyelő gyászfekete. Részletet nem lehetett kivenni rajta, csak körvonala kidudorodását a derengő csillagköd hátterén.

— Meg se moccan, uram — jelentette egy másik hang. — Modulált mikrohullámot bocsátottak ki felénk, uram. Frekvencia-moduláltat. Nyilván hívójelet. Ahhoz gyönge, hogy kárt tenne bennünk.

A kapitány összecsikorította a fogát.

— Valamit csinálnak — mondta. — Mozgást látok a hajótesten kívül. Figyeljék, hogy mit bocsátanak ki. Célozzák meg a kis sugárágyúval.

Kerek kis tárgy vált el simán a másik hajó ovális körvonalától. A körteforma hajó megmozdult.

— Távolodik, uram — jelentette a hangszóró. — A kibocsátott tárgy nem mozdul, ott maradt, ahova kirakták.

Másik hang szakította félbe:

— Újabb frekvencia-modulált hullámnyaláb, uram. Megfejthetetlen.

Tommy Dort szeme fölcsillant. A kapitány a videolemezt leste, homlokán gyöngyözött a veríték.

— Ez nem rossz, uram — mondta Tommy elgondolkodva. — Ha bármit küldenek felénk, lövedéknek vagy bombának nézzük. így hát inkább idejöttek, kiraktak egy mentőcsónakot és megint odébbálltak. Ügy számolnak, hogy mi is kiküldhetünk egy csónakot, vagy akár egy embert is, és fölvehetjük velük a kapcsolatot anélkül, hogy a hajónkat veszélyeztetnénk. Ügy látszik, nagyjából úgy gondolkodnak, mint mi.

A kapitány nem vette le szemét a videolemezről. Odaszólt Tommynak:

— Mr. Dort, lenne szíves kimenni és megvizsgálni azt a tárgyat? önnek nem adhatok parancsot, de válságos helyzetben egyetlen kombattáns személyt sem nélkülözhetek. A megfigyelőszemélyzet viszont...

— Föláldozható. Készséggel, uram — jelentette ki fürgén Tommy. — Nem viszek mentőcsónakot, uram. Ürruhában megyek, beépített meghajtással. Az kisebb, azt a keze-lába miatt lehetetlen bombának nézni. S azt hiszem, jó lesz, ha keresőt is viszek.

Az idegen hajó folytatta a visszavonulást. Negyven, nyolcvan, négyszáz mérföldnyire. Ott megállt, és egy helyben maradt. Várt. Miközben Tommy a Llanvabon légzsilipében belebújt atomhajtású űrruhájába, hallotta a hajószerte hangszórón sugárzott jelentéseket. Az, hogy a másik hajó még száz mérföld távolságban megállt, bátorítóan hangzott. Talán nincs ennél nagyobb hatósugarú fegyvere s így ott már biztonságban érzi magát. De épp mikor e gondolat megfogamzott benne, az idegen hirtelen újra távolodni kezdett. „Talán — töprengett Tommy — mert az idegenek rádöbbentek, hogy kiszolgáltatták magukat, vagy mert ezt a benyomást kívánták kelteni bennünk.“

Elhúzott a Llanvabon tükörfényes ezüsttestétől a fényesen derengő űrbe, melyet ember még sosem észlelt. Mögötte meglendült a Llanvabon is, és elszáguldott. Tommy a sisakja telefonján hallotta a kapitány hangját:

— Mi is visszahúzódunk, Mr. Dort. Van rá némi lehetőség, hogy ez a tárgy nukleáris robbanószerkezet, amelyet a hajójuk közelében nem tudtak alkalmazni, de ránk nézve ebből a távolságból is pusztító. Visszahúzódunk hát. Tartsa rajta a keresőjét a tárgyon.

Az érv helytálló volt, ha nem is nagyon vigasztaló. Elvileg elképzelhető olyan robbanóanyag, amely itt húsz mérföld sugarú körben pusztít, de az ember ilyennel még nem rendelkezett. A Llanvabon számára mindenesetre az volt a legbiztonságosabb, ha visszavonul.

De Tommy Dort nagyon magányosnak érezte magát. A hihetetlenül csillogó űrben egy csöpp fekete pont elé száguldott. A Llanvabon eltűnt. Tükörfényes teste már viszonylag közelről is beleolvadt a köd fényes derengésébe. Szabad szemmel a másik hajó sem volt látható. Tommy a semmiben úszott, négyszer fényévnyire hazulról, egy csöpp fekete pont felé, s azon kívül más szilárd tárgy nem is látszott az űrben.

Az kissé ellapult gömbnek bizonyult, átmérője alig volt több, mint hat láb. Meglódult, mikor Tommy, lábbal lefelé, leszállt rá. Kis csápok vagy szarvacskák meredeztek belőle mindenfelé. A tenger alatti aknák kiálló gyutacsához hasonlítottak leginkább, de mindegyiknek a végén valami kristály csillogott.

— Megérkeztem — jelentette Tommy a sisakja telefonján.

Megragadta az egyik szarvat, és odahúzta magát a gömbhöz. Fém volt az egész, koromfekete. Úrkesztyűjében természetesen nem tudta kitapintani a fém szövetét, de újra meg újra végigtapogatta, hátha legalább a rendeltetését fölfedezi.

— Nem megyek, semmire, uram — jelentette. — Nincs mit mondanom, azonkívül, amit a kereső úgyis közvetít.

Aztán megérezte a ruháján át is, hogy a test megremeg. A remegést fém csendülése követte. A gömbtest egyik szelete kinyílt. Aztán még egy. Megkerülte a gömböt, hogy benézzen, és szemügyre vegye az első civilizált nem emberi lényt, akit emberi szem valaha látott.

De mást nem talált, csak egy sík lemezt, amelyen sötétvörösen izzó pontok kúsztak ide-oda, látszólag céltalanul. Sisaktelefonja meglepett fölkiáltást közvetített. A kapitány hangja válaszolt:

— Nagyon jó, Mr. Dort. Állítsa be úgy a keresőjét, hogy a lemezre nézzen. Robotot raktak ki, kommunikációt célzó infravörös videolemezzel. Nem kockáztattak senkit. így legfeljebb a készülékben tehetünk kárt. Lehet, hogy arra számítanak, fölvesszük a hajóra... s lehet, hogy robbanótöltete van, amelyet akkor robbantanának föl, mikor hazaindulnak. Küldök egy videolemezt, hadd lássák a keresőjükön. Térjen vissza a hajóra, Mr. Dort.

— Igenis uram — mondta Tommy. — De merre van a hajó?

Csillagot nem látott. A köd elnyelte mindnek a fényét. A robot helyéről más szilárd tárgy nem látszott, csak a köd középpontjában izzó ikercsillag, így Tommy képtelen volt ■ tájékozódni. Nem volt viszonyítási pontja.

— Induljon el, s csak arra ügyeljen, hogy az ikercsillag a háta mögött legyen — kapta a parancsot sisaktelefonon. — Majd fölvesszük.

Valamivel később, útközben egy másik magányos alakkal találkozott, aki az idegen gömb felé tartott a videolemezzel. A két űrhajó, mindkettő teljes tudatában, hogy semmit sem mer lazítani az éberségen, nehogy a saját fajtáját veszélyeztesse, e kis gömbrobot útján kíván kapcsolatba lépni. Mindkettő készen arra, hogy saját videorendszerén megadjon a másiknak minden felvilágosítást, amit meg mer adni, s hogy ily módon megvitassák, mi lenne a legjárhatóbb útja, hogy e találkozás ne veszélyeztesse egyikük civilizációját sem. Bár a legeslegjárhatóbb út az lenne, ha egyetlen gyors és halálos csapással — önvédelemből — bármelyikük megsemmisítené a másik hajóját.

A Llanvabonon ettől kezdve kétféle feladatot láttak el egyidőben. A hajót azért bocsátották föl a Földről, hogy közeli megfigyeléseket végezzen a fényesen derengő csillagköd középpontját képező ikercsillag kisebbik (komponensén. A köd maga a legtitánibb robbanás eredménye volt, amiről az emberiség valaha tudomást szerzett. A robbanás időszámításunk előtt 2946-ban következett be, mielőtt még bárkinek eszébe jutott volna a réges-rég halott Trója hét városa közül akár az elsőnek a megalapítása is. A robbanás fénye a Földet időszámításunk után 1054-ben érte el, mikor is az egyházi annalesek, s náluk valamivel megbízhatóbban a kínai udvari csillagászok annak rendje és módja szerint följegyezték. Elég fényes volt ahhoz, hogy huszonhárom egymást követő napon napvilágnál is látható legyen. Fénye — négyezer fényév távolságból — erősebb volt a Vénuszénál.

E néhány adatból kiindulva a csillagászok kilencszáz évre rá ki tudták számítani a robbanás erejét. Az anyagnak a robbanás középpontjából óránként kétmillió-háromszázezer mérföld sebességgel kellett szétrepülnie; ez több mint harmincnyolcezer mérföld percenként, és valamivel több mint hatszázharmincnyolc mérföld másodpercenként. Mikor a huszadik században a csillagászok teleszkópjai célba vették a hatalmas robbanás színhelyét, már csak az ikercsillag létezett — és a köd.