A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-24 / 34. szám
Valóban úgy festett a dolog, hogy összedűl a világ, hogy Schmidt hadapród golyót akar röpíteni a fejébe! Nos hát, összedűl. hát összedűl — gondolta — és visszatért a dalhoz, amely arról szólt, hogy a szultán „szépséges“ leánya, a kertben sétálva, egy fekete rabszolgával találkozott, aki napról napra sápadtabban állt a szökőkútnál. s mikor a szultánlány egy ízben megkérdezte, kicsoda és hova valósi, az vészjósló alázattal, zord egyszerűséggel válaszolt: Mohamed vagyok ... és rajongó, tragikus jajszóval fejezte be: Az azráknak az a hitük: Belehalnak, ha szeretnek! Kátya öltözött; a pályaudvarra készült, hogy elbúcsúzzék tőle. Kedvesen kikiáltott szobájából — ahol Mitya annyi feledhetetlen órát töltött! — hogy az első csengetésre ott lesz. A kedves, jószívű, vörös hajú asszony egyedül ült, cigarettázott és nagyon szomorúan nézett rá: bizonyára régóta tudott mindent, sejtett mindent, ö pedig bíborvörösen, bensejében reszketve, megcsókplta a finom, petyhüdt kezet, fiú módjára lehajtotta fejét, s az asszony anyai kedvességgel néhányszor megcsókolta a homlokát és keresztet vetett rá: — Hej, kedvesem — mondta bátortalan mosollyal, Gribojedov szavait idézve —: vidáman éljen! No, Krisztus oltalmazza, menjen csak, menjen ... Miután legutolsó teendőit is elvégezte a diákszálláson, a szolga segítségével poggyászát az ütött-kopott konflisba, s végre-valahára maga is ügyetlenül felkapaszkodott, és elindultak — Mityát nyomban az utazásnál szokásos különös érzés fogta el — élete egy bizonyos szakasza lezárul (mégpedig örökre!) — és egyúttal váratlan megkönnyebbülés is, valami új kezdetének reménye. Kissé megnyugodott, és bizakodóbban, szinte új szemmel nézett körül. Vége, Isten veled, Moszkva, és minden élménye! Eső szemerkélt, az ég elborult, a mellékutcák kihaltak voltak, a macskaköves úttest sötéten csillogott, mint a vas, a házak komoran, piszkosan sorakoztak. A kocsis kínzó lassúsággal hajtott, és minduntalan arra késztette Mityát, hogy elforduljon és visszafojtsa lélegzetét. Elhaladtak a Kreml mellett, majd a Pokrovka előtt, és ismét mellékutcákba kanyarodtak, ahol a kertekben rekedten károgtak az esőt és alkonyt jelző varjak, de mégis tavasz volt, a levegőben tavasz-szag áradt. Végre megérkeztek, és Mitya a hordár nyomában végigfutott a zsúfolt pályaudvaron, ki a peronra, majd a harmadik vágányhoz, ahol már bent állt a hosszú, lomha kurszki szerelvény. A vonatot ostromló hatalmas, tülekedő tömegben, az éktelen robajjal, figyelmeztető kiáltások közepette a poggyász-targoncákat tologató hordárok mögött egy szempillantás alatt észrevette azt, aki „szépségesen“, egyedül állt, távolabb, és egészen különleges lénynek látszott, nemcsak ebben a tömegben, hanem az egész világon is. Már elhangzott az első csengetés: most ő késett, nem pedig Kátya. A lány megható figyelmességgel előbb érkezett, várt rá, és most megint egy feleség vagy menyasszony gondoskodásával szaladt oda hozzá: — Drágám, siess, foglalj helyet! Mindjárt itt a második csengetés! A második csengetés után pedig még meghatóbban állt ott a peronon és felnézett Mityára, aki a már zsúfolásig megtelt, bűzös harmadosztályú kocsi ajtajában silbakolt. Minden bájos volt Kátyán: kedves, csinos arcocskája, törékeny alakja, üdesége, fiatalsága — amelyben a nőiesség még gyermekséggel keveredett — felfelé tekintő, ragyogó szeme, egyszerű kék kalapja, amelynek hajlataiban volt valami kecses hetykeség, sőt még a sötétszürke kosztümje is, amelynek anyagát, selyembélését is jól ismerte és imádta, ö pedig soványan, esetlenül állt, az utazásra felhúzott, magas szárú, durva csizmában, és ócska kabátban, amelynek gombjai lekoptak, réztől piroslottak. És Kátya mégis őszinte szerelemmel és szomorúsággal nézett rá. A harmadik csengetés oly váratlanul, élesen hasított Mitya szívébe, hogy szinte őrülten ugrott le a kocsi peronjáról, és éppoly őrülten, rémülten rohant feléje Kátya. Mitya a kesztyűjére tapadt, majd hátraugrott, fel a kocsiba, és könnyes szemmel, tébolyult elragadtatással integetett a sapkájával, Kátya pedig felvonta a szoknyája alját és a peronnal együtt hátrafelé siklott, s magasba emelt tekintete még mindig rászegeződött. A lány egyre gyorsabban siklott, a szél mind erősebben tépdeste az ablakon kihajló Mitya haját, a mozdony egyre sebesebben, könyörtelenül szaladt, arcátlan, fenyegető üvöltéssel követelve szabad utat — és hirtelen eltűnt Kátya, meg a peron vége... Rég leszállt az esőfelhőktől sötét, hosszú, tavaszi alkony, a nehéz kocsi kopár, hűvös mezőségen zakatolt — a mezőkön még csak kora tavasz volt — a folyosón kalauzok jártak-keltek, a jegyeket kérték és gyertyákat tettek a lámpákba. Mitya pedig még mindig a csörömpölő ablaknál állt, ajkán érezte Kátya kesztyűjének illatát, s még mindig a válás utolsó pillanatának forró tüzében lángolt. Az egész hosszú moszkvai tél, ez az életét átalakító boldog és gyötrelmes tél, teljes egészében s merőben új fényben tárult elébe. Űj fényben, megint új fényben állt most előtte Kátya is... Igen, igen, kicsoda ez a leány, micsoda ? És a szerelem, a szenvedély, a lélek, a test? Ez micsoda? De nincs is ilyesmi, valami más van, egészen más! Például ez a kesztyű-illat — vajon ez is nem Kátya, nem szerelem, nem lélek, nem test? És a kocsiban ülő parasztok, munkások, a rakoncátlan gyermekét az illemhelyre vezető asszony, a csörömpölő lámpákban pislákoló gyertyák, a kietlen tavaszi földeket borító alkony — minden szerelem, minden lélek, s minden kín és minden kimondhatatlan öröm. Reggel Orjolba érkezett, ahol át kellett szállnia a távoli peron mellett álló helyi vonatra. Mitya ráeszmélt: milyen egyszerű, nyugodt és kedves világ ez a moszkvaihoz képest, amely már hetedhét országon túlra suhant; annak a világnak a középpontja Kátya volt, aki most oly magányosnak, szánalmasnak tetszett, s akit csak gyengéd szerelemmel lehetett szeretni! Még az ég is, melyet néhol esőfelhők bágyadt kékje színezett, még a szél is egyszerűbb, nyugodtabb itt... Orjol után lustán cammogott a vonat, Mitya is. lustán ette a tulai mézesbábot, a jóformán üres kocsiban. Azután a vonat nekilendült és álomba ringatta. Csak Verhovjében ébredt fel. A vonat állt; elég nagy volt a tömeg és sürgés-forgás, mégis kietlen helynek látszott. Az állomás resti-konyhájából kellemes szag áradt. Mitya élvezettel megevett egy tányér káposztalevest és megivott egy üveg sört, majd újra elszunnyadt — ólmos fáradtság béklyózta. Mikor ismét felocsúdott, a vonat tavaszi nyíresben vágtatott, amelyet már ismert: a végállomához közeledtek. Megint tavaszias alkony borult a tájra, a nyitott ablakon esőszag és szinte gombaillat áradt be. Az erdő még teljesen csupasz volt, a vonat zakatolása azonban mégis erősebben visszhangzott, mint a mezőn, a távolban pedig már feltünedeztek az állomás tavasziasan búslakodó fényecskéi. íme, a szemafor magas zöld lámpácskája — amely különlegesen bájos volt a csupasz nyíres szürkületében — és a vonat csattogva a kitérő vágányra kanyarodott... Istenem, milyen falusiasán szánalmas és kedves a peronon az úrfira várakozó béres! Az alkonyat és a felhők egyre sűrűsödtek, amint az állomástól áthajtottak a nagy falun, amely szintén tavaszias volt, és sáros. Minden elmerült ebben a szokatlanul enyhe alkonyaiban, a föld, a langyos éj mélységes csendjében, mely egybeolvadt az alacsonyan csüngő, elmosódó esőfelhőkkel — s Mitya ismét csodálkozott és örvendezett: milyen nyugodt, egyszerű és szegény a falu, ezek az illatos parasztházak, amelyek már rég az igazak álmát aludták — Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe után a jámbor emberek nem gyújtanak lámpát — és olyan jó ebben a sötét és meleg szetyeppei világban! A taratász bukdácsolt a göröngyökön, a latyakban, a gazdag paraszt udvara mögött a tölgyek még egészen csupaszon, barátságtalanul meredeztek, varjúfészektől feketéllettek. Egy kunyhó előtt furcsa paraszt álldogált és a homályt fürkészte, mint valami őskori maradvány: mezítláb, rongyos zekében, drótszálú haján báránybőr sapkával... Esni kezdett: langyos, kellemes, illatos eső volt. Mitya a lányokra, ifjú menyecskékre gondolt, akik ezekben a házakban alusznak, s a női nemre, amelyhez ezen Kátya révén közel került, s minden egybefolyt benne: Kátya, a lányok, az éjszaka, a tavasz, az esőillat, a felszántott, megtermékenyítésre kész föld illata, a lóverejték szaga s a glasszékesztyű illatának emléke ... Békés, igéző napokkal kezdődött a falusi élet. Éjszaka, az állomásról haza vezető úton Kátya alakja szinte elhalványult, felolvadt a környezetben. De ez csak látszat volt, és még néhány napig így rémlett, mígnem Mitya kialudta, összeszedte magát, s hozzászokott azokhoz a gyermekkora óta ismerős és mégis újszerű benyomásokhoz, melyeket a szülőház, a falu, a falusi tavasz keltett benne, meg a tavaszian csupasz és kopár világ, amely ismét tisztán és ifjan készült az új kivirágzásra. A birtok kicsiny volt, a ház öreg és egyszerű, a gazdaság szerény, nem kívánt nagy cselédséget; csendes élet kezdődött Mitya számára. Másodikos gimnazista Anya húga és kadétiskolás Kosztya öccse még Orjolban voltak, tanultak, június elejénél korábban nem jöhettek haza. Anyját, Olga Petrovnát, mint mindig, lekötötte a gazdaság, amikben csak az intéző volt segítségére — a sztaroszta ahogyan a cselédek nevezték —; gyakran kijárt a mezőre és sötétedéskor aludni tért. Amikor Mitya a megérkezését követő napon, tizenkét órai alvás után, megmosakodva, tiszta ruhában kilépett napfényes szobájából — ablakai a kertre, keletre nyíltak — és végigsétált a házon, az idetartozás és a békés, testet-lelket megnyugtató egyszerűség lüktető érzése töltötte el. Mindenütt minden a megszokott helyén állt, mint sok esztendővel ezelőtt, és ugyanolyan ismerős, kellemes szag áradt; érkezésére mindenütt kitakarítottak, valamennyi szoba padlóját felmosták. Csak a nappaliban folyt még a súrolás; ez a helyiség közvetlenül az előszobáról, vagy a „lakájszobáról“ nyílt, ahogyan mindmáig nevezték. Egy szeplős leányzó — falusi napszámoslány — állt az erkélyajtó melletti ablakban, felágaskodott a felső üveghez, és fütyörészve dörzsölte; az alsó üvegen visszatükröződött kékes, szinte távoli képmása. Parasa, a szobalány kihúzta a nagy felmosórongyot a forróvizes vödörből, mezítláb, kicsiny sarkán pipiskedve végigsuhant fehér lábával a vizes padlón, és nyájas fesztelen hangon hadarta, miközben feltűrt ujjú könyökével letörölte a verejtéket felhevült arcáról: — Tessék teázni menni, a mamácska már pirkadatkor kihajtott az állomásra a sztarosztával, tán nem is hallotta az úrfi... Nyomban parancsolón felötlött Kátya alakja: Mitya azon kapta magát, hogy vágy ébred benne a feltűrt ujjú női kar és az ablakban álló, felfelé ágaskodó lány nőiesen meghajló teste iránt, a szoknyája iránt, amely alatt erős oszlopként rejtőzött a mezítelen lába: és örömmel eszmélt rá, hogy Kátya hatalmában van, hozzátartozik, megérezte, titkos jelenlétét, a délelőtt minden benyomásában. — Folytatjuk —
