A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
G hadamesz — város és oázis Líbiában, Fezzan kerület székhelye — 550 kilométerre fekszik délnyugatra az élénk forgalmú Tripolitól. A két város között homok, kő és kavics szakítja meg a civilizációt, A kis, „családias“ repülőtéren, ahol a kifutópályát rendszeresen tisztítani kell az újra meg újra képződő homokdűnéktől, egy csoport arab, berber, tuareg és néger álldogál, ismerősökre és főképp a postára várakozva. Az oázisvárosba zötyögő mikrobusz visz be bennünket. Ghadamesz központi része sűrűn egymás mellé épített több emeletes agyagházakból áll. A mi elképzelésünknek megfelelő utcák itt nincsenek. A közlekedés rosszul szellőző alagút- vagy folyosószerű sikátorok szövevényén bonyolódik le, ahol megül a lakások szaga. Évezredes tapasztalatok alapján minden úgy van elrendezve, hogy az embernek a legnagyobb védelmet nyújtsa a forró homokviharok és a mindent kiszárító, perzselő napsütés ellen, amely itt a levegőt nyáron 50 C fokra is felmelegíti — árnyékban. Ez az észak-afrikai sivatag legmelegebb helye. Csak kevés lakóház áll külön, ezek mind az utóbbi években az oázis szélén emelt kisebb épületek, családi házak. A város lakóházainak szorosan egymáshoz épült hatalmas tömbjét buja vegetációjú kertek és magas falak veszik körül; ezek védik az oázist a homokviharoktól. A gazdag pálmaligeteket és kerteket az artézi kutak bő forrásainak vizével öntözik. Az oázisvárosnak összesen 5000 lakosa van. Február van, s a délutáni órákban mért 22 C fokos hőmérséklet kellemes „hűvösségnek“ számít. A folyosószerű sikátorokban csak ritkán tűnik fel egyegy burnuszos férfi. Nőt napközben nem látni. Ha kedvük támad a szomszédasszonnyal egy kis tereferére, akkor felmennek a lapos háztetőre — ahova férfi nem teheti be a lábát — és onnan beszélgetnek át egymáshoz. Elvégre a legszigorúbb erkölcsű mohamedán országban vagyunk. A lapos tetők szorosan egymás mellett vannak, hiszen a házak között nincsenek utcák. A lakások ablaka — tulajdonképpen csak egy nyílás — a mennyezeten van. Az oázisvárosban, illetve legrégibb részében az élet évszázadok óta nem változott. Ghadamesz története mélyen visszanyúlik az ókorba, amikor Cornelius Balbus római hadvezér i. e. 19-ben elfoglalta, majd tovább haladva eljutott légióival a Niger forrásvidékére. Ghadamesz — Cydamus néven — évszázadokon át Provincia Numidicához tartozott. 646-ban jutott az oázis az arabok birtokába. Évszázadokon át szolgált Ghadamesz a Szaharán áthaladó karavánok pihenőhelyéül. A civilizáció lassú, de biztos léptekkel halad előre — az oázisnak nemcsak repülőtere van, de magas, karcsú rádió-adótornyai is, azonkívül a közelmúltban új iskola, rendőrállomás, vámház (a város határátkelőhely is) és egy kisebb kórház is épült. Minden ház bejárata fölött ott a ház asszonyának habarcsba nyomott kézlenyomata meg néhány gazella-trófea — mindez állítólag szerencsét hoz és megvédi a ház lakóit a betegségektől. A kiterjesztett kar szélességű folyosó-sikátorokon kijutunk egy 15x15 méter nagyságú kis térre, amit fehér falak vesznek körül. A íalbemélyedésekben kőpadok állnak. A piactéren folyt még nyolcvan évvel ezelőtt is a rabszolgavásár. A sivatag urai, a tuaregek adták el itt a túlnyomórészt Szudánban összefogdosott néger rabszolgákat. A tér fölé egy kis terasz nyúlik be, ahol az ügyletek lebonyolítását jegyző írnok ült. Óvatosan benézünk az ódon Szidi Badri mecsetbe, amelyet eredeti római oszlopfők díszítenek, öt óra van; a furcsán zömök minaretről felhangzik a müezzin „Allahu akbár — Allah nagy“ kiáltása, s a hívők igyekeznek az ájtatosságra. Utunk a tipikus arab piacon, a szűkön ér véget, ahol a tér belső kerületén köröskörül sűrűn egymás mellett állnak az apró boltok, műhelyek. Alkonyodig s a török időktől ittmaradt fa-
