A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-06 / 27. szám
Bonderoi-né? — Ügy van, Bonderoi-né. — Lehetetlen! — De ha mondom! — Bonderoi-né, az a csipkefőkötős öreg dáma, az istenes, szenteskedő, tisztes Bonderoi-né, akinek bolondos apró álhajtincsei olyanok, mintha rá lennének ragasztva a fejére? — Az hát. — No nem, te bolondozol. — Esküszöm mindenre. — De most már mondd el apróra a dolgot. — Kérlek! Amíg az ura, nyugalmazott közjegyző élt, Bonderoi-né, úgy mondják, az írnokokat használta fel belső szolgálatra. Azok közé a tiszteletre méltó polgárasszonyok közé tartozik, sok van ilyen, akik törhetetlen életelvek mellett titokban bűnöznek. Szerette a szép fiúkat; és mi van abban? Talán mi nem szeretjük a szép lányokat? Mikor Bonderoi bácsi szerencsésen elpatkolt, az özvegye csendesen éldegélt, mint afféle feddhetetlen erkölcsű, vagyonos asszony. Buzgón eljárt a templomba, fennhéjázón beszélt az emberekkel, feddhetetlen volt. Aztán megvénült, és az a rossz nyelvű, kellemetlen anyóka lett belőle, akit ismersz. Mármost a múlt csütörtökön ez a hihetetlen történet esett meg: Barátom, Jean d’Anglemare kapitány, mint tudod a dragonyosoknál szolgál, a kaszárnyája ott van valahol a Rivette-negyedben. A múltkor reggel, hogy hazament a szállására, megtudja, hogy századának két embere csúnyául összeverekedett. A katonai becsület törvényei igen szigorúak. Párbajt kellett vívniuk. Az ügy lezajlása után a két katona kibékült; s a kapitányuk faggatására elmondták civakodásuk okát. Bonderoi-né miatt verekedfplf — Nahát! — Ügy van barátom, Bonderoi-né miatt! De átadom a szót Siballe dragonyosnak: — Kapitány úrnak alásan jelentem, így esett a dolog. Idestova másfél esztendeje, egy este hat és hét óra közt sétálok a promenádon, hát csak megállít egy civil asszonyság. Aszongya nekem, mintha csak az utat kérdezné: — Vitéz úr, akar becsülettel megkeresni hetenként tíz frankot? — Szolgálatjára, tésasszony — felelem készséggel. Arra aszongya: — Jöjjön el hozzám holnap délben. Bonderoi-né vagyok, lakom a Tranchée utca hat szám alatt. — Ott leszek, tésasszony, tessen csak nyugodt lenni. Azzal elégedetten továbbmén, és még utánam szól: — Nagyon szépen köszönöm, vitéz úr. — Részemről a köszönet, tésasszony. «Másnapig folyvást fúrta az oldalamat a dolog. Délben becsöngetek az asszonysághoz. Maga gyütt ajtót nyitni. A fején egy határ apró pántlika fityegett. — Siessünk — mongya —, mert a cselédem hazajöhet! Felelek rá: — Sietek én szívesen, csak tuggyam, mit kék csinyáni? Erre elneveti magát és visszavág: — Te ne tudnád, te nagy kópé? — Becsületszavamra, kapitány uram, nem tudtam rágyünni. MAUPASSANT A helyettes Leül egész szorosan mellém, és asszongya nekem : — Ha egy szót elmondasz az egészből, lecsukatlak. Esküdj meg, hogy nem járta tod a szád. Megesküdtem én, amire akarta. De még akkor se értettem. Még a verejték is kiütött a homlokomon. Levettem a sisakomat, amibe benne volt a keszkenőm. Kivette a kezemből, és letörölte vele a halántékomról az izzadságot. Azután megcsókolt és a fülembe súgta: — Hát megteszed? — Megteszem én — feleltem —, amit a tésasszony akar, hiszen azért gyüttem. Erre oszt nyíltan, kézzelfoghatóan megmagyarázta. Mikor láttam, miről van szó, akkor letettem a csákómat, és megmutattam neki, kapitány uram, hogy a dragonyos nem hátrál meg soha. Sok örömem nem telt benne, mert hát a civilasszonyság mán nem vót mai csirke. De hát ebben a mesterségben nem szabad ám nagyon válogatósnak lenni, mert a pénz ritka madár. Osztán otthon a család, annak is elkél egy kis támogatás. Mondok magamban: „Jó lesz az a s^áz garas odahaza az idesapámnak.“ Mikor letudtam a dógot, kapitány uram, összeszedelőzködtem, hogy mék tovább egy házzal. Az asszonyság szerette véna, ha nem sietek olyan nagyon. De megmondtam neki: — Ami dukál, az dukál, tésasszony. Egy kupica két garas, két kupica négy garas. Megértette az okoskodást, és egy húsz frankos aranypénzt nyomott a markomba. Nem nagyon örültem ennek a sárgacsikónak, mert Nyolcvan évvel ezelőtt halt meg Guy de Maupassant francia író a realista novellaírás nagy mestere. ha az ember zsebre vágja, oszt a pantalló tán lyukas, hát könnyen megesik, hogy a csizmája talpában tanálja meg, vagy hogy meg se tanálja. Hát ahogy nézem az aranyat, oszt magamban morfondérozok, ü rám néz, oszt egész veres lesz, mert hogy rosszul értette a fizimiskámat, oszt azt kérdezi: — Mi az, tán nem elég? — Azt ippeg nem mondom, tésasszony, hanem ha a tésasszonynak mindegy, akkó jobb szeretném, ha két tízfrankosat adna. Megkaptam, oszt odább álltam. Így tart emmán másfél esztendeje, kapitány uram. Elmék oda minden kedden este, amikor kimenőt tetszik adni. Jobb szereti így, mer olyankor mán a szobalánya lefeküdt. De a múlt héten maródi vótam, be kellett feküggyék az ispotályba. Eljön a kedd este, nincs rá mód, hogy elmehessek, evett a fene, ha a húsz frankomra gondoltam, ami minden héten ütötte a markomat. Mondok magamban: — Ha senki se megy, akkor nekem befütyültek. A tésasszony biztosan egy tüzért fogad meg helyettem. Ez sehogy se fért a bögyömbe. Elhivattam Paumelle-t, aki földim, és elmondtam neki a dógot: — Felezzünk. Száz garas neked, száz nekem. — Fölcsapott és elment. De előbb kitanítottam mindenre. Bekopog; az asszonyság ajtót nyit és beereszti; a fejét meg se nézi, észre se veszi, hogy nem én vagyok. Hiszen tuggya a kapitány úr, a dragonyos csak dragonyos, ha sisak van a fején, mind egyforma. De egyszerre csak rájön a cserére, és dühösen ráförmed: — Kicsoda maga? Mit akar itt? Én nem ismerem magát. Ekkor Paumelle kimagyarázkodik. Elmongya, hogy én maródi vagyok, és hogy őt küldtem magam helyett. Az asszonyság megnézi, őt is megesketi a titoktartásra, aztán elfogadja helyettesnek, ami nem csoda, mert hát Paumelle is legény ám a talpán. Csakhogy mikor ez a kutyaházi hazajött, kapitány uram, hát nem akarta ideadni a száz garasomat. Ha csak az enyém lett vóna, egy szót se szólok, de az idesapámnak kellett, abban pedig nem ismerek tréfát. Aszondom neki: — Ez az eljárás nem méltó egy dragonyoshoz. Szégyent hozol az uniformisodra. Erre még őneki állt feljebb, kapitány uram, hogy aszongya, azért a munkáért kétannyit megérdemelt vóna. Kinek milyen a gusztusa, nem igaz? Minek vállalta? Odasóztam neki az öklömmel a képibe. A többit már tudja a kapitány úr. D’Anglemare kapitánynak a könnye is potyogott nevettében, mikor ezt a históriát nekem elmesélte. De engem is megesketett, hogy titoktartó leszek, úgy, amint ő megfogadta a két katonának. — Nagyon kérlek, ne add tovább a dolgot, mert én kerülök bele a csávába; megígéred? — Ó, ne félj semmit! De hogyan intéződött el végül a dolog? — Hogyan? Százat egy ellen, hogy nem találod el!... Bonderoi mama megtartotta az ő két dragonyosát, mindkettőnek fenntartva a maga napját. így mindenki jól jár. — Nahát pompás egy asszony! — És az öreg szülőknek van mit aprítani a tejbe. Az erkölcs is megkapja a magáét.
