A Hét 1973/2 (18. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-03 / 31. szám
J minél több és jobb állati terméket szolgáltasson a kereskedelemnek. Ezt a célnak legmegfelelőbb fajok felkutatásával, új istállók építésével és a legkorszerűbb gépi berendezések alkalmazásával igyekszünk megvalósítani. — A munka után hogy telnek a pihenés órái? Szabad idejükben mivel foglalkoznak az intézet dolgozói? — Az egésznapi megfeszített szellemi munka után aktív pihenésként sportolunk. Munkánk jellegéből adódik, hogy a munkaidő végével nem tudunk egyszerre elszakadni a problémáktól. Az ember gyakran az ágyba is magával viszi ezeket a gondokat, úgyhogy egyetlen lehetőség van az idegrendszer néhány órás pihentetésére — a sportolás. Van futballcsapatunk, s hogy kicsit dicsekedjek is, az idén a kutatóintézetek országos bajnokságán az első helyen végeztünk ... — Végül az elért eredményekről valamit... — A mezőgazdasági kutatómunka eredményességét végső fokon a lakosság elégedettsége határozza meg. Úgy vélem, egyetlen olyan emberrel sem találkozunk, aki elégtelen táplálkozásról panaszkodhatna. Munkánkat eredményesnek tekintem. FÜLÖP ANTAL A nemesített fajtának tetszik a fényképezőgép VÉGET ÉR ORSZÁGÉT elképzelni nélkülük az életét. Ez az érdeklődés perse nem a véletlen műve, a család többi tagja is aktív népdalénekes. A faluban szinte kivétel nélkül mindenki nagyon sok — köztük számos, csak Kecsőben ismert — népdalt tud, nem is hívják őket másként a környéken, csak „nótagyáro.soknak“. Ennyi lelkesedés, szerteágazó érdeklődés és tenniakarás gondolkodóba ejtett. Hány és hány olyan falu található szerte az országban, ahol szép, tágas kultúrház épült a közelmúltban és jóformán nem történik bennük semmi; a nagy termek kihasználatlanok, konganak az ürességtől. Nem azt állítom, hogy fölösleges beruházások voltak ezek, de ha már egy ilyen vállalkozásba belefogtak, talán figyelembe kellett volna venni a „belső tartalékokat“ is, és elsősorban ott felépíteni a kultúrházat, ahol a legnagyobb igény mutatkozott iránta... • Előkerült néhány fénykép, az egyiken egy darabka múlt. Zsúpfedeles házikót ábrázolt — valamikor csak ilyenek álltak a faluban — s a felvétel készítője némi nosztalgiával meg is jegyezte: kár volt értük, néhány talán ötszáz évnél is régibb volt. Voltak itt a múzeumból is, megtiltották, hogy lebontsák őket, de mit csináljunk, az élet megy tovább, a hely kevés volt az új. házaknak, s a házikók nem kerülhették el sorsukat. Ma már csak egy ilyen épület van a faluban, ez alighanem megmarad. AHOL AZ A falu olyan távol fekszik a nagyvilágtól, beszorítva a sűrű erdőkkel borított hegyek közé, hogy az olvasónak — aki ezt a beszámolót a kezébe veszi — könnyen kételyei támadhatnak: ilyen falu nincs is a valóságban, az újságíró képzeletében született meg csupán, mintegy a „civilizáció végvára“ fogalomnak szimbólumaként; az iskolai atlasz is ezeket a kételyeket támasztaná alá, s a postai irányítószámok jegyzékét Is hiába forgatná az ember — Keóovo (Kecső) ott sem található meg. Pedig létezik, a roéftavai (rosznyói) járásban, néhány kilométere a híres Domica barlangtól — ez is a sors iróniája —, s ha lakosainak számát (508) tekintjük, talán nem is a legkisebb települések közül való. Ha elfogadható az a megállapítás, hogy a templom régente a falu rangját emelte, akkor Kecső valamikor fontos hely lehetett, hiszen két temploma is van — az ellentétes végekről néznek egymással farkasszemet. Az egyik — tornyán a Gömör-szerte annyira elterjedt alakzatokkal: a nappal, a sugarakkal és a félholddal (Petőfi Is megemlíti őket Üti leveleiben ) — szinte a világ végébe épült, az országút, amely alig különb egy valamirevaló szekérútnál a templom előtt váratlanul meggondolja magát és önmagába kanyarodik vissza, mintha csak figyelmeztetni akarván az embert: tovább ne menj, mögöttem már a hegyek kezdődnek ... A völgykatlan legalja majdnem csak annyira széles, hogy az út elférjen rajta, a házak — kényszerűségből — már a hegyoldalba telepedtek, s tulajdonképpen járdák sincsenek, az évszázadok alatt kitaposott koptatók helyettesítik őket imittamott kövekkel megigazítva, nehogy a láb visszacsússzon rajtuk. Egy öreg épület előtt — amely jószerével lakóháznak is csak szűkösen felelne meg, de amelyről később kiderül, hogy kocsma, élelmiszerbolt, sőt kultúrház is egyben — már vár bennünket Ambrus István hnbelnök. A kölcsönös üdvözlésre néhány percig várnunk kell, mert váratlanul zápor szakad a falura, de hamarosan elvonulnak a felhők, s mi kiszállhatunk a buszból. Elindulunk az időközben összeverődött fiatalokkal a takaros új házak között — az esőié gyíkíürgességgel iparkodik talpunk alatt a patakocska felé, amely csacsogva bukdácsol keresztül a falun — s hamarosan egy apró házikó elé érünk: ez a hnb épülete. Az irodában is ülnek már néhányan, később egyre többen leszünk. Kezdettől fogva izgat az országút, valami sorsszerűséget érzek abban, hogy így hirtelen abbamarad a falu végén, s első — inkább bevezetőnek szánt — kérdésem Is természetesen ehhez fűződik. A gúnyolódó hasonlat a szekérúttal arcpirító tájékozatlansággá változik számomra (a városi kényelemhez szokott ember számára), amikor kiderül, hogy ennek a makadámúinak eléggé mozgalmas története van. Alig tíz esztendeje készült el, hosszas utánjárások, kopogtatások eredményeképpen, s hogy belefogtak építésébe, az inkább a véletlen műve volt. Mi volt addig? — kérdezem, talán túlzott naivitással, amire aztán többen is nekirugaszkodnak a válasznak. — Semmi, illetve száraz időben valami gyalogútféle, de többnyire sár, néha térdig érő. Az emberek — munkába menet — és a gyerekek — ha iskolába igyekeztek — rendszerint gumicsizmát is vittek magukkal, nehogy öszszekenjék a ruhájukat, de tudják hogy van az, sokszor bizony nadrágot is vittek, tartalékba. Így derül ki, hogy sokan eljárnak a faluból dolgozni. Vajon hova? — A környező üzemekbe — mondja Ambrus István —, Rozsnyóra, Gömörhorkára a cellulóz- és papírgyárba, a gombaszögi mészkőbányába, az asszonyok Pelsőcre, a varrodába, s amióta a környéken több szövetkezetei — így a miénket is — összevontak (az Aranykalász központja Hosszúszón van), szintén megnőtt a forgalom. — Majd minden órában érkezik ide autóbusz — vetem közbe —, bizonyára az elmulasztottakat szeretnék a járáson pótolni? Ambrus István kesernyésen elmosolyodik; a fárasztó sárdagasztásokra gondol, de látom rajta: egyéb dolgok izgatják őt most. — Nagy dolog volt az a bekötő út, ha úgy veszem: létfontosságú, hiszen bekapcsolta a falut a környék vérkeringésébe, és a sűrű buszjárat is sokat segített rajtunk, mégsem lehet elégedett az ember, ha arra gondolok, hogy mind a mai napig nincs megfelelő élelmiszerboltunk. Jó, ha kenyeret tudunk venni, de a friss húsról már le kell mondanunk, ha csak nem utazik érte az ember Domicára vagy Hosszúszóra, mert nincs hol tárolni. Gyakran a kultúrtermet foglalják le raktárhelyiségnek, de hát ez nem megoldás, nem beszélve arról, hogy a fiataloknak is szükségük van a helyiségre, mert tánccsoportjuk van, irodalmi színpadot alakítottak, s délutánonként — kivált hétvégén — szeretnének valahol elszórakozni. Ez ügyben sokat utaztam a járási székhelyre, sajnos eddig kevés eredménnyel. Kellene egy új bolt, lehetőleg vegyesáru bolt, azonkívül rendes művelődési ház. Szeretném hangsúlyozni: a falu lakosságán ez nem múlik, a választási program és a „Z“ akció keretében több ezer óra ledolgozását vállaltuk önkéntes társadalmi munkában, gyakorlatilag annyit, hogy saját erőből mindent fel tudnánk építeni (egy fiú közben összeszámolta, hány iparosember, kőműves, ács stb. él a faluban — vannak vagy huszonötén), csak anyag kellene, tervek és a járási nemzeti bizottság beleegyezése. Beszélgetésünk végeztével bekukkantottunk abba a hatszor hat méteres helyiségbe, ahol szilveszteri mulatságtól kezdve, táncpróbákkal és teadélutánokkal folytatva, egészen az irodalmi színpad tagjainak összejöveteléig minden lezajlik — elgondolkoztató látvány volt. Jellemző az a kis történet is, amit a tánccsoport egyik tagja mondott el. A táncosok Rozsnyón léptek fel egy alkalommal, mindenki elégedett volt velük, csak azt kifogásolták, hogy kevesen vannak. — Mit csináljunk — hangzott a válasz — ha többen nem férnek föl a kecsői kultúrház színpadára. Felkeltették az érdeklődésemet a különböző kultúrcsoportok: ha ennyire fontos a művelődési ház problémája, bizonyára meg is van az alapja. A fiatalok — sokan közülük középiskolások — szinte egymás szavába vágva sorolták, hogy milyen jól szerepelt a tánccsoport Rozsnyón, az irodalmi színpad néhány tagja a járási szavaló — és prózamondó versenyen, az éneklő csoport a környező falvakban, s előkerült egy diáklány is — Bárkái Mária —, aki részt vett a népdalénekesek „Tavaszi szél vizet áraszt...“ versenyének országos döntőjén. Elmondta, hogy szenvedélyesen szereti a népdalokat, nem is tudná Van valami jelképes ezekben a szavakban. Egy falu, melynek lakói a második világháború után is azt hallhatták még a szószékről, hogy a Föld egy lapos korong, mert állítólag nem hitték volna el az igazságot, elindult az új élet útján. Talán nehezebb volt megtenni az első lépéseket, talán ma sem úgy mennek még a dolgok, ahogy az ember elképzelné, de egy biztos: az országút nem végződik a faluvégen, hanem elkezdődik ... LACZA TIHAMÉR Lisicky felvétele
