A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-19 / 3. szám
úton-útfélen A virágárus Én is többször láttam őt ácsorogni a hentesüzlet előtt virággal a kezében. Tessék, tessék, szép a virág, olcsó a virág, hallom a gépies, monoton kínálást nap mint nap, jövet-menet, s olyannyira megszoktam már, szinte el sem tudom képzelni az üzlet előtti járdát nélküle, a hangja nélkül. Magas, még mindig egyenes derekú asszony, pedig már jócskán elhagyta a hatvanat. Ruhája lompos, ragad a piszoktól, a téiikabátja inkább férfitestre való, mint rá, derekán az öv kócmadzagból feszesre megkötve, fejkendője a szemére húzva, fekete, komor, mint a holló. Sajnálat áll az ember szívébe, ha ránéz s ha megpróbálja végiggondolni a sorsát. Nyilván így van vele más is, nemcsak én, és vesz tőle virágot — ha keli, ha nem —, hogy néhány koronájával enyhítsen sanyarú sorsán az ember. A két ünnep között történt. Kemény hidegre fordult az idő, éles, csípős szél nyargalászott végig az utcán, az emberek sietős léptekkel igyekeztek munkába, bevásárolni, nemigen ácsorogtak az utcán. Kivéve a virágárus asszonyt a hentesüzlet előtt: tessék, tessék, szép a virág, olcsó a virág... Az arca liláskék, elgémberedett, horgas ujja, mint támadó saskarom, s toporog az ormótlan bakancsában. Tessék, tessék, szép a virág, olcsó a virág... Szalmavirág. Fáradt rózsaszínű. Száraz, mint a kóró, zizeg a szélben. Néhány szálért egy tízest nyomok a markába, hálálkodik, vérágas szemében könny csillog, iszkolok elfele, nem tudom, miért, szégyellem magam... Estefelé jár az idő. A város széli üzemben jártam riporton. Dolgom végeztével hazafelé indulok. Beborult közben, valamit enyhült az idő: nyilván hóesés lesz. Elgondolkodva szedem a lábam, a szerzett anyagot rendezgetem magamban. Jó anyag, szép és hasznos riport kerekedhetik belőle. Megállók, rágyújtok. Ahogy öngyújtóm lángja fölé hajolok, majd lábról dönt valaki. Valaki? A virágárus asszony. Részeg az istenadta, alig áll a lábán. Tántorog, meg-meglódul, méri az utca hosszát. Tessék, tessék, szép a virág, olcsó a virág... — vélem hallani a hangját, ö maga is olyan most, mint egy halom szalmavirág, melyet sodor, sodor a szél... és én másodszor is elszégyellem magam. Helyette. Égi vándor Prága, repülőtér. "A napok óta tartó köd eloszlott. Egymás után landolnak és startolnak a kisebb nagyobb gépek, ülök az emeleti bárban. Fény. csillogás, zsongás. Bámészkodom a csupa üveg falon át. Pompás látvány nyílik elém. Szeretek így elbámészkodni és eljátszogatni a gondolatokkal. startolni, landolni, egyszóval utazgatni. Idősebb úr ül az asztalomhoz. Választékosán öltözött, simára borotvált az arca, galambősz haja enyhén hullámos, kisujján hatalmas gyűrű csillog, amerikai cigarettát szív, gázöngyújtója aranyozott. Konyakot és kávét rendel. Egy ideig szótlanul nézeget az üvegfalon át a repülőtér betonkifutóira. Egy-egy gép érkezésekor megélénkül, a figyelme fokozódik, aztán némi csalódással gyújt rá, iszik a konyakból, kortyol a kávéból. Nyilván vár valakit, gondolom magamban, azzal elmegyek. Másnap újra kimegyek a reptérre, elfoglalom tegnapi helyemet, cigarettázgatok, nézegetek. Percnyi pontossággal, ugyanolyan frissen és előkelőn megérkezik tegnapi asztaltársam. Leül, rágyújt, konyakot és kávét rendel, kisujján a gyűrű csillog, az üvegfalon túl a gépek startolnak és landolnak, utasok mennek és jönnek, a szürkéskék égről bágyadtan süt a nap... — Maga is őt várja? — szólal meg váratlanul az asztaltársam. Kérdőn nézek rá. — ... hát a flát... — Nem, kérem, én nem várok senkit, én csak egy kicsit elbámészkodom. elszórakozom. Nagyon szeretem a repülőterek hangulatát.. Elszomorodik. — Kár... kár, hogy nem a fiát várja — mondja és cigarettával kínál. — Én őt várom, a fiamat, nyolc év óta mindennap, ugyanebben az időben. Londonból. Mindig hanyag és pontatlan volt. Ezt azonban sosem hittem volna... Ismét kérdőn nézek rá. — Tudniillik, hogy mindig lekésl a hazafelé jövő gépet.. Nagy utazó az én fiam, amolyan égi vándor, és micsoda férfi!... Kár, hogy nem a fiát várja. Ketten lennénk, kettőnek könnyebb a várakozás... — Felnevet — De kivárom én egyedül is... „Az Angol Légitársaság gépe Londonból néhány perc múlva megérkezik“ — hallatszik a megafonból. A gép valóban „beáll“, asztaltársam fokozott figyelemmel nézi a kiszálló utasokat, aztán kissé csalódottan legyint: — Nem Jött, ismét lekéste.., Nem baj, majd holnap, holnap már biztosan megérkezik... Másnap átböngésztem a nyolc év előtti sajtót és rábukkantam a rövidke hírre: „A Angol Légitársaság gépe nyolcvan utassal a fedélzetén lezuhant. ..“ —lb— Az iskolát 1952-ben alapították, tehát tavaly ünnepelte: fennállásának 20. évfordulóját. Dr. FrantiSek Puffier igazgató szerint az iskola legfőbb célja a kezdettől mostanáig az, hogy népgazdaságunk szátnára szakmailag és politikailag egyaránt fejlett szakembereket képezzen. Ezt a célt eddig többé kevésbbé sikerült elérniük: az itt végzett növendékek gazdasági és közéleti aktivitásukkal bebizonyították, hogy az iskola helyes és hatékony pedagógiai tevékenységet folytat, hogy a végzettek javarésze jól megállja helyét az életben. Érdemes elgondolkozni a-következőkön : A felszabadulás után Szlovákiában mindössze 6 kisebb középfokú ipari szakiskola működött. A szakemberek hiánya s az ország iparosodása tűrhetetlenné tette ezt a helyzetet, s öt év múlva, azaz 1950-ben ötvenre nőtt a középfokú ipari szakiskolák száma. 1948-ban szavazta meg a nemzetgyűlés a felszabadulás utáni első iskolatörvényt, mely példamutatóan haladó volt, lehetővé tette az egységes iskolarendszer Kísérlet megszervezését. A törvénynek a szakiskolákról szóló fejezete tette lehetővé, hogy az üzemek önmaguk számára, saját költségvetésükből szakmunkásképző iskolákat hozzanak létre. így alapították meg 1951-ben a szóban forgó vegyipari technikumot a bratislavai Dimitrov Vegyipari Művek. 1952-ben viszont az intézmény az állami oktatásügy hatáskörébe került. Üj, modern, ötemeletes épület, amely azonban nem iskolának, hanem irodaháznak készült. Tehát az volt az első feladat, hogy a célnak megfelelően átrendezzék. Hogy mást ne említsünk, az elején még ivóvíz sem volt az épületben — tornateremről, internátusról nem is beszélve. A legnagyobb akadályt azonban az jelentette, hogy az épületet a Dimitrov Vegyipari Művek csak 1953-ban ürítette ki teljesen és adta át az oktatásügynek. Vegyipari technikumról lévén szó, az első feladat a laboratóriumok berendezése volt. A tornatermet és az internátust 1957-ben építették. Az 1952/53-as tanévben már 440 tanulója, de az igazgatóval együtt mindössze 11 tanára volt az iskolának. A tanári kar megszervezése nem volt könnyű, mivel a szakembereket, akikre számíthattak, az iparban jobban fizették, mint az iskolában, arról nem is beszélve, hogy minden pedagógiai gyakorlat nélkül kellett tanítaniok. így az iskolának a diákokon kívül tulajdonképpen a tanárokat is taníttatnia kellett. Ezt a felelősségteljes munkát Eugen Beseda, az iskola első igazgatója vállalta magára, az ő kezdeményező kedvének, fáradhatatlanságának köszönhető, A laboratóriumban az osztályfőnöknővel
