A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-29 / 26. szám
Igaz — mondta elgondolkodva —, mi nem engedhetjük meg magunknak azt a szakosítást, , mint a szövetkezett mert magtermesztők vagyunk. Ki nem fizetődő terményeket is kénytelenek vagyunk termeszteni. — És a falu vezetői? — kérdeztem. — Üj emberek. Egészen új emberek — mondta mosolyogva. Egyébként az elnököt, Teplicky Sándort már ismered. Nagyon becsületes és kemény ember. — És ki volt előtte? — kérdezem egészen véletlenül felötlő kíváncsiságból. Homlokán újra megjelent a függőleges mély ránc, és látszólag minden indulat nélkül azt mondta: — Kanadába szökött. Abban a pillanatban mintha újra ott lettem volna abban a temetőben. Láttam azt a három sírkövet, azt az aranyozott betűkkel vésett három nevet, és az elhalálozás idejét jelző három azonos évszámot: 1931. És olyan furcsán éreztem magamat, mert nem a temetőben voltam, hanem ebben a standard bútorral berendezett irodahelyiségben, mégis: a temetői csendnél nagyobb csend ereszkedett közénk, de az a csend a harag és a megvetés vihara volt: ennek a vértanúkkal áldozó falunak odaplántált elnöke Kanadába szökött. Kanadába szökött. Még mindig ott dörgött, háborgott közöttünk az a csend, mint egy láthatatlan tenger, aztán valami varázslatos intésre hirtelen elcsitult, és újra az lett, ami volt, valóban csend, s akkor messziről, nagyon messziről, mintha Poszpis József hangját hallottam volna. A távolság ellenére is nagyon erős és határozott hang volt: — A proletárdiktatúrát nem döntötték meg, csak szögre akasztották. Szögre akasztották! Nem szabad többé szögre akasztani. Föltekintettem Kugler János arcára. Még mindig ott láttam homlokán azt a függőleges ráncot, de az a ránc hirtelen elsimult, s akkor azt mondta: — Hát igen. Kanadába szökött — és elnevette magát. Nem is nevetés volt, csak egy mosoly, mégis mintha egy nagyon erős ember, egy újabb harcban győzedelmeskedő ember harsány és felszabadult nevetését hallottam volna. Még mindig itt állok a Vág töltésén. Egy vonat dübörgésére ocsúdok fel tűnődésemből és emlékeimből. Dél felől érkezik: alig hogy felpillantok. már elviharzott mellettem, s a Vág felett ágaskodó hídra robban. Ott száguld már a túlsó parton. Dübörgése is elcsitul. Csak a gőzsíp bődülése veri föl még a táj őszi csendjét. Nézem a távolságba vesző kocsisort, aztán már csak a távolságba vesző sínpárt látom, és a tájat, mely annyira a szívemhez nőtt, hogy teljesen egy vagyok vele. Apám, nagyapám, dédapám — anyám, nagyanyám, dédanyám ■is, mindnyájan itt porladnak ebben a földben, s elválaszthatatlanul elvegyültek vele. Akkor megfordulok és visszapillantok a falu felé. Látom azt a falut, a temetőt és a temető falát is. Szomorú, mégis oly meghitt szűk, mert az a fal elválasztja ugyan a tájtól, mégsem választja el, mert összefolyik vele, és vele együtt a lüktető eleven világba tágul. Körbetekintek, s még egyszer a temető felé fordulva azt mondom, az a szűk hely ott nem is temető. Az is a lüktető eleven föld. És nincs is temető, csak a lüktető, eleven föld van, egyetlen és határtalan föld, és ez az én hazám. Üjra a távolságba vesző síneket bámulom. Arra: arra tűnt el az a vonat, és holnap én is azzal a vonattal robogok el innen a Vág hídján s a végtelenségbe táguló mezőségen át. Körbe tekintek, mintha még egyszer búcsút akarnék venni ettől a tájtól, a falutól, lélekben minden embertől, ismerőstől és ismeretlentől is. Akkor úgy érzem, nem kell semmitől és senkitől búcsút vertnem, mert mindent és mindenkit magamban hordozok. Ismét a gyárkomplexum felé pillantok. Ott látom az őszi égbolt alján a fölszökő kéményeket, ágaskodó falakat, a gyárcsarnokok fényes alumínium tetőit. A fény elvakít, behúnyom a szememet, és mégis mindent látok. Eltelve ettől a káprázattól azt mondom magamban. Igen, én mindent magamban hordozok. Akkor ez a káprázat megsokszorozódik bennem a szeredi Nikkelkohó, a komáromi hajógyár, a párkányi papírgyár látványával, á Kelet-szlovákiai Vasmű gyárcsarnokaival és kokszoló tornyaival, a vajáni hőerőmű épülettömbjeivel. Ott vanak ebben a káprázatban az újjá épült falvak és városok, ott az érsekújvári pályaudvar és maga a város is. Sok mindent látok, és valóban sok az, ami megépült, s amit magamban hordozok. Hirtelen megérzem testemben a fáradtságot, mintha nem is újságíró és íróember lennék, hanem kőműves, és mintha mindezt én is építettem volna. — Sokat, valóban sok mindent építettünk, — mondom magamban, s abban a pillanatban látom a zsigárdi téglagyárat, aztán már nem is a (téglagyárat, hanem az idős Kurina Sándort és minden Kurina gyjerek arcát. — Igen. Megépült a Kurina család is, — mondom és az is összefolyik a szivárványhártyám és homlokom mögött hordozott kápráz'ataimmal. A szemem kipihente már a Napból, az égboltról, és az alumínium tetőkről nekirontó áradást. Most újra a DUSLO felé bámulok, mégsem azt látom. Ott van és még sincs ott. Mintha nem is gyárkomplexum lenne, hanem egy hatalmas tribün, és rajta ott áll Major István. Figyelmesebben tekintek arra észak-kelet felé, s látom, hogy az a tribün se tribün, hanem egy szégyenletes tákolmány, mintha a vádlottak padja lenne. Igen, a vádlottak padja, most azon látom Major Istvánt, a hangját is hallom: — Nem, mi nem hajszolunk pozíciókat. Igen, élhetnénk mi is kényelmesen, nyugodt életet, hisz nekünk is van feleségünk, gyermekeink is vannak és szeretjük őket, de van még egy nagyobb családunk is: a szegény dolgozók osztálya, akikért otthagyunk minden családi boldogságot, akikért büszkén tűrjük el a csendőrök puskaütéseit, és akiket mi nem hagyhatunk el, még ha uszítanak is ellenünk, még ha piszkolnak és besároznak is ... az itt meghurcolt eszmék visszatérnek a nép leikébe, oda, ahonnan kiindultak, és a dolgozók ítélni fognak. Hallgatom Major Istvánt, elnézem őt a vádlottak padján, de nem a vádlottak padja az már. Elváltozott, újra hatalmas tribünné növekedett, amely ott ágaskodik Tornóc község kellős közepén, az én falumban a harangláb árnyékában .és újra hallom Major István hangját. Végigdörög a tér és a falu felett, és a tribün körül torlódó sokaság fegyvereket követel. Hallom a dörgő rettenetes kiáltásokat és megértem, hogy ez ennek a tájnak a riadója. Az Éurópában és Közép- Európában megfojtott forradalmak utolsó riadója. — Fegyvereket! Fegyvereket! — dübörög, kiált az a tömeg és eltorzult, szederjes szájjal ugyanazt kiáltja a Mátyusfold és a Csallóköz: — Fegy-vere-ket! Fegy-véreket! Major István alakja a táj fölé magasodik. Látom az arcát, s mikor a tömeg egy pillanatra elcsitul, egy másik arc jelenik meg mellette: Lőrincz Gyula ifjú művészarca. Most még hatalmasabban növekedik az a tribün. Ott emelkedik már Vágvecse határában a felszántott tarlók és búzamezők felett. Megkáprázik a szemem, s abban a pillanatban összefolyik előttem az a két arc. Major István és Lőrincz Gyula arca, s akkor azt gondolom: egyek ők, egészen egyek. S valóban egyek: a tájjal is, a sok ezer emberrel is. Most már nem tribün az a tribün, hanem gyárkomplexum, mégis ott látok felette egy szoborszerű arcot. Nem egy ember arca, nem is kettőé, de tíz és tízezer ember arca, mégis egyetlen egy arc. Ugyanakkor látom a vádlottak padját is, az évtizedek távolságában és homályában rajzolódik ki szemem előtt, és ugyanolyan távolságból érkezik hozzám Major István hangja: „...van egy nagyobb családunk ... a szegény dolgozók osztálya, akikért büszkén tűrjük el a csendőrök puskaütéseit, és akiket mi nem hagyhatunk el, még ha uszítanak is ellenünk, még ha piszkolnak és besároznak is ...“ És abban a pillanatban látom Lőrincz Gyulát. A tornóci tüntetés után, mindezek összeomlása után. Fejjel lefelé függ egy rendőrségi épület szuterénjében, a csendőrök puskaütései és korbácsütései zúdulnak meztelen testére. Ugyanakkor hallom a hatvannyolcas gyalázkodásokat, és azok is a puskatusok és korbácsütések csattogására emlékeztetnek. S újra hallom Major István hangját: „... a meghurcolt eszmék yisszatérnek a nép leikébe, oda, ahonnan kiindultak, és a dolgozók ítélni fognak.“ És azok az eszmék visszatértek oda, ahonnan kiindultak, a nép leikébe: negyvennyolc februárjában is, hatvannyolc után is. Indulnék már hazafelé, s mielőtt kilépek, még egyszer visszapillantok a gyárkomplexum felé. Ismét ott látom azt az arcot. Nem egy ember arca, de tízezrek arca, mégis egy: azoké, akik nem tudták odahagyni és soha nem hagyták oda azt a nagyobb családot, a szegény dolgozók osztályát. Elnézem azt az arcot és azt mondom magamban: az ott a Hűség arca. Ballagok vissza a falu felé, a Vág töltésén, s mintha nem is múlt volna el annyi esztendő, s mintha nem is itt lennék ezen a töltésen, a szabad ég alatt, hanem Bacfura Belko .fővárosi műtermében: kissé szorongva, kissé szomorúan és csalódottan azt mondom neki: — Ne haragudj, Belko, nem sikerült megmintázni azt az arcot, nem is lehet megmintázni, mert nem egyetlen egy ember arca, de tíz és tízezrek arca, és nem is arc az már, hanem maga a Hűség. Valami egészen áttetsző és anyagtalan, ugyanakkor szilárd és törhetetlen. A szobrász rám tekint, ő is szomorúan és csalódottan, és azt mondja: — Valóban nem tudtam megmintázni, mert nem arc az már, hanem kristály, minden kristálynál keményebb. És én is azt mondom, ugyancsak szomorúan és csalódottan: aki megmintázná. VÉGE i
