A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-22 / 25. szám

Az étUezés Azt mondják, a jó étvággyal fo­gyasztott ótól »vérré válik". Ugyan­akkor az is igaz, hogy a kelletlenül legyűrt élelem rosszul emésztődik és kihasználatlanul távozik a szerve­zetből. Az étel látványa és illata az emésztőnedv-termelés egyik ingere, természetes tehát, hogy az ízléses terítés, tálalás a jó emésztés egyik fontos feltétele. Éppen ebből kiindulva, szeret­nénk néhány — az étkezéssel kap­csolatos — rossz szokásra felhívni a figyelmet. Nem okos dolog például étkezés közben belemerülni az olvasásba; eltereli a figyelmet az étkezésről, sokan azt sem tudják, hogy mit esznek. Legalább ilyen helytelen a tv­­műsort nézni étkezés alatt. A tele­vízió az utolsó időben sok család­ban megzavarta az étkezési rendet, s minél érdekesebb az adás, annál kevesebb figyelmet szentelnek az étkezésnek. Meg kell még egy dolgot említe­ni: az asztalnál kialakuló vita, né­zeteltérés is ronthatja az étvágyat. Kerüljük tehát az ingerült szóvál­tást, a rossz hangulat kialakulását. Vannak azután az étkezésnek olyan illemszabályai is, amelyeket még az üzemi étkezdében is illik mindenkinek betartani. Nagyon rossz tréfa, ha gusztustalan dolgok emlegetésével tesszük próbára má­sok étvágyát. Az ízlést, mint az étvágy egyik fontos meghatározó tényezőjét, nem hagyhatjuk számításon kivül. Sem gyermeket, sem beteg vagy egész­séges felnőttet ne kényszeresünk arra, hogy olyan ételt egyék, amit nem szeret, nem kíván, csupán azért, mert .egészséges") Egyéb­ként is megtörténhet, hogy valaki a sórgarépafőzeléknek a puszta látá­sára is összerázkódik, de ugyanazt a sárgarépát húslevesben szívesen elfogyasztja. Az ízlés irányit bennünket abban is, hogy sós vagy édes ételt fo­gyasszunk, hogy a zsíros ételhez kí­vánjuk a savanyúságot, hogy a szá­razabb ételekhez mártást fogyasz­­szunk stb. Megfigyelésen alapszik az a tény, hogy nemcsak az ételek színe, íze, illata, formája lehet étvágygerjesz­tői Gyakran megesik, hogy jóétvá­gyú társaságban, például óvodá­ban, napköziben a rossz étvágyú gyermek is megeszik mindent, az utolsó falatig. Ez egyébként felnőt­tekre is vonatkozik. Azaz mások jó­étvágyú falatozásának a látványa ugyancsak étvágyat kelt másokban, akik azt szemlélik. — A megfigyelés fordított értelemben is felhasznál­ható a fogyókúrázó, vagy diétázó beteg étkezésénél. Nem éppen könnyű dolog a diétát megtartani, amikor a család vagy közösség töb­bi tagja jóétvággyal falatozza azt, ami a diétázónak tilos I Akinek ét­rendje tehát valamilyen oknál fogva korlátozás alá esik, az lehetőleg egyék külön, igy kevésbé van a kí­sértéseknek kitéve. • ■ .*■ i «1 M UTAZÁSHOZ ^gÉSEBB A KEBELTŐL <«< A A középkorban a dámáknak egész kollekciójuk volt a külön­böző kis erszényekből, melyek­ben pénzt, ékszereket, szépítő­szereket és számtalan minden­féle apróságot hordtak maguk­nál. Később az értékek rejtek­helye a melltartó, pontosabban a keblek közötti mélyedés lett, a rokokó korszak hölgyei már oda helyezték zsebkendőiket, pénzes erszényüket, sőt a kedve­süktől kapott virágcsokrot is, a szerelmes levelekről nem is beszélve. A retikül nélkül a mai nő ki sem mozdul hazulról, pedig ez a ma már nélkülözhetetlen holmi csak akkor született meg, amikor a női ruhák oly szorosak lettek, hogy a zsebükben nem lehetett elhelyezni azokat az apróságo­kat, amelyekre bármikor szüksé­gük lehetett. A biedermeier idején, amikor a bő szoknyák jöttek divatba, a retikülre már igazából nem is RETIKÜLIG volt olyan szükség, de addigra a nők annyira hozzászoktak már, hogy mint önálló, divatos kellé­ket kezdték viselni. Egyébként is szükségük volt arra, hogy legyen velük valami, amiben egyre na­gyobb számú használati aprósá­gaikat tartják. (Közben megszü­letett a szemüveg, napszemüveg, naptár, telefon-notesz, slussz­kulcs, ilyen, olyan, amolyan iga­zolvány stb.) Különben is, hogy egy női táskában mi mindén hú­zódik meg, arról a férfiaknak egyszerűen fogalmuk sincs I A retikül tehát a női öltözkö­dés fontos kelléke lett, ma is az, csak a divat szeszélyeinek meg­felelően változik: irattáska, kis koffer, kosárka, szatyor, levél­­boriték, bugyor formájában áll a hölgyek szolgálatára, s persze a nagysága is változó. A mai nő retikülje sokszor vállra akaszt­ható, tágas, praktikus, jól tele­gyömöszölhető a hasznos és ha­szontalan kis kocátokkal. A JÓ KONYHA TITKAIBÓL EPERPIÉ. Hozzávalók: 15 dkg liszt, egy teás­kanál sütőpor, kés­hegynyi só, 3 evő­kanál zsír, 3-4 evő­kanál hideg viz, fél kg eper, 12 dkg porcukor, 4 tojás fehérje, 5 lap zse­latin, 10 dkg finom kristálycukor. A lisztet a sütőporral, sóval, zsírral apránként összedolgozzuk, miközben a jéghideg vizet kanalanként hozzáad­juk. A tésztát fél óráig a jégszekrény­ben pihentetjük. Utána vékonyra ki­nyújtok, tortaformába helyezzük úgy, hogy a forma oldalát is kibéieljük ve­le kb. 2 centis magasságban. Az alját villával több helyen megszurkáljuk, és forró sütőben 15 percig sütjük. A meg­mosott, megtisztitott epret félbevág­juk, megcukrozzuk és villával könnye­dén megnyomkodjuk. A tojásfehérjék­ből kemény habot verünk, a felolvasz­tott zselatint 6 evőkanál forró vízzel le­öntjük és az egészet gyorsan a tojás­­fehérje habjába verjük. A hab kéthar­madába belekeverjük az epermasszát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom