A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-01-19 / 3. szám

47. Hanem az otthonülés időszaka sú­lyos teherként nehezedett Martinára. Délelőtt séta. Majd közös ebéd To­­mannal, de az sem mindig. Az­után ... magány. Magány á nagy, sivár házban, ahol minden nyomasz­tólag hatott rá. Az ebédjét is egyre gyakrabban fogyasztotta el magányo­san. Toman könyve „Az örök jég világában“ címmel már régen elké­szült, de ideje legnagyobb részét to­vábbra is házon kívül a laboratóriu­mában töltötte. Martina nem merte megkérdezni, min dolgozik most olyan vasszorgalommal. Evés közben újságot olvasott, és vacsora után, azonnal visszavonult a dolgozójába. Martina egyszer-kétszer megpróbált utána menni, de ezzel is felhagyott, mert Toman leplezetlenül értésére adta, hogy zavartalanul kíván dol­gozni. Minden alkalommal könyvek­be temetkezve találta az íróasztal mellett, mégis azzal a benyomással hagyta el a szobát, hogy a könyv csak ürügy, védőfal, amely mögé el­­sáncolja magát. Nem keltette olyan ember benyomását, aki mindenről megfeledkezve elmerült a tanulmá­nyaiban. Távolról sem! Mi játszódott le benne? Arca új, idegen kifejezést öltött. Pillantása túlzottan kedves, és éppen ezért nem őszinte. Gyakran előfordul, hogy egyáltalán nem válaszol, mert nem is hallja, amit kérdez, és közönye megalázza Martinát. Érzi, hogy egész életük veszedelmes vágányra csúszik, minden másképp alakul, mint ahogy elképzelte. Tennie kellene valamit, közbelépni, amíg nem késő. Néha ho­mályos előérzet ébredt benne, ösztö­ne riadót jelzett, de akarata mintha megbénult volna. Ha majd itt lesz a gyerek, minden megváltozik, gon-' dolta. A gyerek! öntudatlanul is a születendő gyerekbe vetette minden reményét. Egy decemberi délután Martina a csukott erkélyen ült, és tétlenül néz­te a fagyos ködben hömpölygő fo­lyót. Ekkor váratlanul látogatója ér­kezett: Toman édesapja. Több mint egy hónapja nem talál­koztak, az öreg váratlan látogatása nemcsak meglepte, de meg is ijesz­tette. Már belépése pillanatában látta rajta, hogy valami történt. Az öreg zavartan feszengett, és hosszú kerte­lés után, amit nyilván ügyes fortély­nak tartott, de lényegében csak fo­kozta vele Martina ideges nyugta­lanságát, hirtelen azt mondta: — Ma délelőtt nálam járt Vladi­mír. Hosszú, kérdő pillantással nézett a menyére. Martina azonban csak el­csodálkozott : — Ügy? Az ebédnél nem is em­lítette. Az öreg zavartan fészkelődött a székén.-Hm.. . persze, hogy hallgatott. Tulajdonképpen nekem is hallgat­nom kellene. Megígértem neki... Martina összerezzent. Ez meg mi? Vékony jégtű szúrt fájdalmasan a szivébe. — Hogyhogy? — dadogta. — Ezt nem értem. Miért ígértél hallgatást? Miről van szó tulajdonképpen. — Miről! Hisz épp az az! Az öreg zavara nőttön nőtt. — Hát hogy is mondjam. Vladi­mír ... Átkozott história! Csak most látom, nem kellett volna idejönnöm vele! Martinának már nincs szüksége magyarázatra. — Panaszkodott rám, ugye? Panaszkodott! Ha elárulhatná, mit mondott a fia! Nem panaszkodni jött, mondta, ha­nem gyónni, és olyan zilált volt, hogy megijedt tőíe. Hogy is fejezte ki ma­gát? „Félek • Sylvától, édesapám. A szó legszorosabb értelmében félek. Néha az a benyomásom, hogy gyű­lölöm.“ Igen, így mondta. El se hin­né, ha nem a saját fülével hallotta volna. A legnagyobb baj, hogy a fiát — ő legalábbis úgy látta — elbor­­zasztják ezek a fonák érzések, nyil­ván maga sem érti, hogyan keletkez­tek benne, de megvannak és növek­szenek, állítólag attól a naptól fog­va, mikor Sassnitzban találkoztak. Elnézni a menyét, arcát mintha beburkolnák a folyó fölött hömpöly­gő köd foszlányai, és egyszerre meg­érti, hogy ezt sohasem mondhatja meg neki. Különösen most nem, a­­mikor gyereket vár. Válaszolt. — Igen, panaszkodott egy kicsit — mondja, de az igazságot nem árulja el. Kapkodva kezd beszélni, egész mondatokat hagy befejezetlenül. Vla­dimírnak mindig az a benyomása, hogy megváltozott, magyarázza, nem tud eligazodni rajta, mindabból, ami valaha összekötötte őket, olyan kevés maradt, mintha mindent elnyelt vol­na az idő, és most nem hajlandó kiadni a zsákmányát. Igen, valahogy így mondta, talán nem fejezi ki ma­gát elég pontosan, ne haragudjon érte, de az ő gondolkodásmódjának mindez túlságosan finom és bonyo­lult, a fiatalok ma mindenféle fur­csaságon rágódnak, olyasmin, ami az ő idejében nem is létezett. Martina hagyta, hogy befejezze, egyetlen szóval sem szakította félbe. Az öreg végképp megzavarodva el­hallgatott, az erkélyen szinte fullasz­­tó a csönd. Martina azt gondolja: állj fel, és mondd meg az igazat: „Mindez azért van, mert én nem Sylva vagyok, hanem Martina. Vla­dimír ezt nem tudja, nem is tudhat­ja, de valami őrködik benne, és nem hagyja magát megtéveszteni.“ Ehe­lyett csak annyit mond közömbös hangon: — Hiba történt. Nem lett volna szabad megtartani az esküvőt Vladi­mír elutazása előtt. Nem az idő lde­­genített el minket egymástól, hanem az, amit távollétében átélt. Leküzd­­jük, de mindent elölről kell kezde­nünk. Hiszem, hogy a születendő gye­rek a legbiztosabb kapocs lesz. Az öreg buzgón bólogat, látszik raj­ta a megkönnyebbülés. Ám Martina gondolatban nem apósa megnyugta­tásával foglalkozik, mert rövid szü­net után hozzáteszi: —De miért előtted tárta fel a szí­vét, miért nem jött hozzám? Job­ban tette volna.., — Ugyanezt mondtam én is! — szakította félbe alázatosan az öreg, mintha mentegetőzni akarna. — Szó­­ról-szóra ugyanezt. Tudod, mit vála­szolt? Hogy nem képes. Pedig tudja isten mióta készül rá. Hát ezt már végképp nem értem. Martina lehorgasztja fejét, keze te­hetetlenül nyugszik az ölében. Tor­kát elszorítja a balsejtelem. Csak egy pillanatra mégis önkéntelenül a nyakához kap ... úgy érzi, mintha ujjaival kitapintaná a szorítás nyo­mát. Minden megváltozott, mióta a lányszobában alvó Sylva mellett To­­manról álmodott! Minden, ö maga is. Az öreg Toman kétségbeesett ta­nácstalanságban hagyta Martinát. Beszélgetésük nem vezetett ered­ményre, nem alakított ki semmiféle tervet, nem mutatott irányt. Az öreg­ember nem tudott neki tanácsot ad­ni, mert a homályos, bonyolult és — ahogy ő mondta — modern helyzet­ben maga sem ismerte ki magát. Egészben elítélte a fiát. De Martinán ezzel nem segített. Martina nem érezte magát hibás­nak. Keményen, őszintén bírálta ma­gát, de önkínzó lelkiismeretvizsgála­­tából csak a lesújtó felismerés ma­radt: hiábavalóan harcol valami ele­ien, ami erősebb nála, egy minden­ható óriás árny ellen, amely a világ hátteréből közönyös arccal egyetlen lélegzettel elsöpri a dolgok természe­tes, vastörvényű fejlődésének útjá­­ból, aminek irányát ő szabja meg, senki más. A Rieger-rakparti lakás barátság­talan légköre még fojtogatóbb lett. Hiába, nem élhetjük büntetlenül más ember életét, tűnődött Martina. Mint a múltban már annyiszor, most is tehetetlenül ált a cáfolatlan tény előtt: lényük magvában minden kül­ső hasonlatosságuk, a „tükörkép“ el­lenére is volt és van valami, ami örökre megkülönbözteti őket, és ami Sylva halálával sem szűnt meg. Tehát szélmalomharcot folytat? Nem, még nem adja fel a küzdel­met? Még itt az utolsó ütőkártya: a gyerek. Talán a terhességgel járó testi változás is hat Tomanra. Marti­na nap nap után vizsgálja magát a tükörben és látja, hogy szépsége feltarthatatlanul fakul, tünedezik. Leverő látvány, kétségbe ejtené, ha nem kapaszkodna görcsösen a re­ménybe, hogy a születendő gyerek nemcsak új kapocs lesz, alak­ja karcsú, rugalmas vonalának, ar­ca szépségének visszatérésével az akadály is eltűnik, amely Tomant most elriasztja tőle. Nem, nem adja föl a harcot, sőt még több türelem­mel, még több hittel vértezi fel ma­gát. Ami a legfontosabb: óvakodnia kell, nehogy Toman terhére legyen, nem szabad gyöngédséggel ostromol­nia, amit talán kelletlenül fogadna, nem szabad ráerőszakolnia a társa­ságát. Majd akkor, ha a tavasz be­köszöntésével ő is újra kivirul. Egy késő délután, a rövid nap már estébe hajlott, megszólalt a telefon. Martina a pamlagon pihent, a várat­lan hangra ijedtében kiejtette kezé­ből a könyvet. Az idegei amúgyis túlterheltek, és mióta nem jár tár­saságba, elnémult náluk a telefon. Berregése belehasított az alkonyi csöndbe, s ebben a hangban volt va­lami gyötrelmesen előreláthatatlan. Dobogó szívvel lépett a készülék­hez és felvette a kagylót. Elámult. Graz! Rauchberger professzor! A központ előzetes jelzése nélkül a hangját sem ismerte volna meg. A professzor hangja — ezt a távol­ságon át is érezte — remegett az örömteljes megindultságtól, mikor be­jelentette, hogy Tomant kinevezik az Akadémia rendkívüli tagjának, őt pe­dig rendes taggá léptetik elő. — Épp most tudtam meg, egyelő­re bizalmas közlés útján, azonnal fel­hívtam, hogy értesítsem. Tulajdon­képpen a férjének akartam telefo­nálni, de eszembe jutott: maga any­­nyit tett érte és értem is, megérdem­li, hogy elsőnek tudja meg. Neki is nagyobb öröm lesz, ha a maga szá­jából fogja hallani. Martina meghatottságában nehezen dadogott köszönetét, gondolatban megölelte a professzort. Hiszen a ki­nevezésben, hála Willamowicz udva­ri tanácsosnak, neki is van némi ér­deme. Azonnal felöltözködött és sietett Tomanhoz a műegyetemre. Most leg­alább megint látja majd az ura, mennyire örül a sikerének, milyen büszke rá, mennyire szereti! Nem, ezzel a hírrel nem várhat, amíg To­man este hazajön! Az intézet kivilágított folyosói a késői órában néptelenek. Martina nem találkozott senkivel. Gyorsan felszaladt a második emeletre, befor­dult a mellékfolyosóra, és dobogó szívvel megállt Toman laboratóriu­mának ajtaja előtt. Bentről elmosódott hangok hallat­szanak ... a Tomané, és egy másik, ismeretlen hang. Martina kopog és lenyomja a ki­lincset. Az ajtó zárva. A beszélgetés bent elnémult, mint­ha elvágták volna. Martina még egyszer kopog. Léptek, a kulcs megcsikordul a zárban, az ajtó résnyire kinyílik, mellény nélkül, csak fehér munka­köpenyben. «Toman áll az ajtó mö­gött. Gallér sincs rajta, arca kipirult, mintha épp feszült, izgalmas munka mellől állt volna fel. — Te vagy az!? Toman szeméből a rémület lángja csapott ki. Vagy talán csak képze­lődik? — Meg vagy lepve, ugye? Hoztam valamit... Nem engedsz tovább? Toman csak egy szempillantásig té­továzik, de Martina észreveszi. Eszé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom