A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
ta s végignyúlt a tóparti puha pázsiton és mély álomba merült. Már késő éjszakára járt, amikor felébredt. Hazaballagott. Édesanyja az ajtóban várta. — Fiam, este óta egy vitéz katona vár reád. Fontos üzenetet hozott. Nagyon féltelek... Még nem gyógyult be teljesen a lábsebed. Maradj még, ne menj vissza. — Édesanyám, nincsen mitől tartania — válaszolta gyengéden és megsimogatta féltő anyja ezüstös haját. Bement a házba, ahol a futár várta. — Jól hírt hoztál? — kérdezte a katonától. — Üjvár alatt gyülekeznek a szövetséges hadak. A törökök kiverésére, Újvár visszafoglalására készülünk! — jelentette katonásan a futár, majd átadta az írásos üzenetet. György kétszer is elolvasta a néhány sort, s nyomban döntött. — Várj meg, veled tartok! — Sebesülten mégy harcba...? Megint magamra hagysz...? Mi lesz velem, milyen sors vár rám, ha nem jössz vissza — siránkozott édesanyja. — Néhány nap alatt elűzzük a törököket! Ali bég katonái puhány, léha szoknyavadászok, ne féljen, édesanyám, rövidesen otthon leszek — nyugtatta György siránkozó anyját. HOLLÖKÖVY GYÖRGY hadnagyot harcostársai kitörő örömmel fogadták. Mindenki örült, hogy az ügyes katona, az éles eszű főhadnagy ismét köztük van. A szövetséges haderők főparancsnoka is magához kérette. — Ahogy látom, sebesülésed még nem gyógyult be. Alaposan sántítasz! Beteg lábbal nem mehetsz harcba! — mondta a parancsnok, majd helylyel kínálta Györgyöt. — Lábam hamarosan rendbe jön. Addig táltos paripám lábain járok. Kezem, eszem van, az pedig elég ahhoz, hogy akár a béggel is megverekedjek! — válaszolta jókedvűen György. — Becsületes vitéz vagy! A második század parancsnokának nevezlek ki! És ne feledd: Itt, az újvári harcokban kapitányi rangot szerezhetsz! A CSÁSZÁRI HADAK már három hete ágyútűz alatt tartották az újvári várat, összpontosított rohamokkal is próbálkoztak, de hiábavalónak bizonyult minden kísérlet. Amikora szövetséges erők főparancsnoka látta, hogy a nagy véráldozat hiábavaló, magához kérette tisztjelt. — Már hetek óta ostromoljuk Újvárt. .. A harcokban sok vitéz katonánk vesztette életét. A törököknek — úgy látszik — elegendő lőszerük és élelmük van hosszú ideig tartani tudják magukat. Azért hívattam önöket, hogy tanácsukat kérjem. Mit tegyek? A kérdést hosszan tartó, kínos csönd követte. Hollókövy az ajtó mellett, a falhoz támaszkodva, az ablakkal szemben állt. A szemközti várat nézte. A csendet végre ő törte meg: — A várat csak akkor foglalhatjuk el, ha a Nyitra folyó bal partján húzódó mély mocsáron hidat verünk. Az erődöt nem a török, de a mocsár védi! Ha átjutunk és sikerül váratlanul meglepnünk a törököt, bevehetjük a várat! A főparancsnok elgondolkozott: — És véleményed szerint lehet hidat verni a mocsáron? — Bízza csak rám — válaszolta határozottan a főhadnagy. — Századommal még ma munkához látunk, a híd rövidesen meglesz. A tisztek csendben szétoszlottak. Egyesek csóválták a fejüket, nem hitték, hogy Hollókövy terve sikerül, mások pedig azzal a reménnyel tértek vissza a századukhoz, hogy talán mégiscsak sikerül a terv: felépül a híd, és végre sikerül elűzni a törököt. AMIKOR A BUGGYOS NADRÁGÚ török katona, aki a vérpiros, ezüst félholddal és görbe karddal hímzett zászlóval díszített bástyáról figyelte a császári seregek hadmozdulatait, észrevette, hogy az ellenség egy csoportja elvonul, örömében földre dobta kezében tartott lófarkas hadijelvényét s egyenesen az ezredes, a csorbadzsi sátrába rohant. — Visszavonulnak! — jelentette röviden, majd miután kifújta magát, elmondotta, hogy a gyaurok megkezdték a visszavonulást, egy egész század útban van már nyugat felé... A törökök is beszüntették a tüzet. Szokatlan, mély csend nehezedett a tájra. Már napok óta egy puskalövés sem esett. A strázsák azonban ébren őrködtek. Csend volt, kánikula. A katonák unalmukban legyeket fogdostak, s aki még ahhoz is lusta volt, leült egy fa árnyékába, és ásítozott. Hollókövy főhadnagy katonái azonban nem unatkoztak. A csöndes, mozdulatlan vizen nagy titokban hi-Űjvár ostroma dat vertek. Éjszaka a sötétség leple alatt, nagy csöndben, visszafojtott lélegzettel dolgoztak, nehogy az éber török strázsa meghallja őket, nappal pedig a hűs fák árnyékában pihentek, aludtak. Apró csónakokon, kis tutajokon hordták a követ, az ácsok pedig borotvaélesre fent fejszéikkel, alig hallhatóan ácsolták a híd tartópilléreit. Ügyesen, gyorsan dolgoztak. Ügy tervezték, hogy harmadnapra, még pirkadat előtt elkészül a híd. De nem így történt... Éppen az utolsó két pillért ágyazták a kövek közé, amikor hirtelen pirkadni kezdett. A török strázsa, amikor megpillantotta a hídépítőket, a béghez rohant, és jelentette, hogy az ellenség hidat ver a mocsáron, de a túlsó partot még nem érték el. A parancsnok azonnal a várfalra ment és árgus szemmel, elgondolkozva figyelte a hídépítőket. — Ha elérik az innenső partot, veszélyes lehet! — mondotta. — Azonnal, valamennyi ágyúból nyissatok tüzet a gyaurokra! El kell őket űzni! — parancsolta. Néhány percen belül dörögtek a török ágyúk. Ügy ugattak, mint a veszett kutyák, de a lövedékek meszszire a hídtól csapódtak a mocsárba. — Egy század azonnal kitör a várból, csónakokon a vízre száll, és szurkos fáklyákkal felgyújtja a hidat — adta ki további parancsát a bég, amikor látta, hogy a tüzérek lövedékei nem érnek célt. A török harcosok apró csónakjaikkal mint a sáskák ellepték a folyó és a mocsár partját, majd vízre szálltak. — A hidat meg kell mentenünk! Megtámadjuk a török csónakokat — parancsolta katonáinak Hollókövy főhadnagy. Elkeseredett harc kezdődött. Hollókövy katonái azonban ügyesebbek, rátermettebbek voltak. Felkoncolták a támadókat, a török lélekvesztőket pedig zsákmányul ejtették. Az ácsok közben gyorsan beágyazták az utolsó két pillért, befejezték a híd építését, és a hadsereg gyalogosan felvonulhatott a vár köré. Hollókövy legjobb vitézeinek élén betörte a várkaput, és rövid, de kemény harc utón legyőzték a törököket. A császári seregek parancsnoka szárnysegédével a túlsó partról figyelte hős katonái küzdelmét. — Nézd csak, nézd! — szólt lelkesen szárnysegédéhez — Hollókövy éppen most tépi le a félholddal díszített török zászlót, és nézd csak,.. most tűzi ki a mi lobogónkat! Győztünk! — Nézd csak, hogy menekülnek a törökök! HOLLÖKÖVY FŐHADNAGY terve sikerült. A törököt elűzték Üjvár bevehetetlennek tartott erődítményéből. Sok török álruhában kereket oldott, sokat fogságba ejtettek, sokan pedig a harcban vesztették életüket. A császári seregek még aznap megünnepelték a nagy győzelmet. A kondérokban bugyogtak az illatos, fűszeres ételek, pecsenye sült nyárson, és bor is került a vitézek asztalára. A főparancsnok ismét magához kérette Hollókövy főhadnagyot. — Nagyszerű katona vagy, ezt ismét bebizonyítottad. Ezért adott szavamat megtartom. Kinevezlek kapitánynak — mondotta a főparancsnok, majd a kinevezési okiratot is átadta Györgynek. De most — folytatta — pihenj és törődj azzal, hogy teljesen felépülj. És ha felgyógyultál jelentkezz nálam, — A győzelem teljesen meggyógyított. A harc hevében még arról is megfeledkeztem, hogy fáj a lábam. .. Itt maradok! És a törököt egészen a Boszporuszig űzöm, a tengerbe hajtom őket — válaszolta jókedvűen Hollókövy kapitány. És így is történt... Hollókövy György, a deli vitéz, a törökverő kapitány seregével a menekülő törökök nyomába szegült. Sok nehéz harcot vívott, hosszú ideig volt távol szülőfalujától. Mór deresedett a haja, amikor a győzelmes hadjáratból hazakerült. ISMÉT NYÁR VOLT, amikor szülőfalujába érkezett. A nap tikkasztóén tűzött, a kánikulai melegben még a fa levele sem mozdult. A falu utcái üresek, kihaltak voltak. A nagy kánikulai csendet csak egy gólya kelepelése törte meg. György lassan, elgondolkodva ballagott. Szülőházához ért. Tarisznyáját a földre tette, kinyitotta a nagykaput. Édesanyja az udvaron, a szederfa árnyékában bóbiskolt. Csendben oda lépett hozzá. Hófehér haját simogatta, éppen úgy, mint búcsúzóskor. Az összetöpörödött öregasszony kinyitotta a szemét. — Istenem... álmodok, vagy valóban visszajöttél... ? — Élve, egészségesen jöttem vissza, hiszen megígértem — válaszolta György, és gyengéden magához ölelte édesanyját. — De most már itt maradok, többé nem hagyom magára. A pitvaron egy kisfiú állt és kíváncsian nézte, figyelte a jövevényt. György csak akkor vette észre a gyereket amikor az megszólalt: — Ki ez a bácsi? — kérdezte kíváncsian. — Nagymama, az édesapám tért vissza? György előbb édesanyját, majd a gyereket nézte. Most fedezte fel, hogy a kisfiú reá hasonlít. — Igen kisfiam, ő az édesapád, öt vártuk... György könnyes szemmel ölelte magához a fiát. Csak most, évek múltán tudta, meg, hogy gyermeke van. — És hol van Mária? — kérdezte izgatottan. — Két éve, a gyilkos kór, a tífusz ölte meg. A fél falu belepusztult. Fiadat, Gyurkát, én neveltem. De már nagyon gyenge vagyok, jó hogy itt vagy, a fiúgyerek neveléséhez apa kell.., György magához szorította, ölelte kisfiát és édesanyját. Boldog volt, de lelke mégis fájt, mert szerelmét, MáriátJ már nem találta életben... IlSlKSli tsfjsik A Hét szerkesztőségének és a Szlovák Szocialista Köztársaság 1_L _. » • I . # 1 1 I l U ( ( ■ U .1_______________I * ■
