A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-08 / 23. szám
23. A romok közé surranva elmenekülök előle. Mikor biztonságban érzem már magamat, körültekintek a holdfénnyel bévilágított környezeten, de nem látok mást, csak bombatölcséreket, égnek meredező romokat, s a lesodort háztetők bordázatát. Egyre fúj az a fagyos, hideg szél, s érzem még most, meglett fővel is sírni szeretnék. Végre magamhoz térek, mert két szememmel látom, hogy igaz, mégis igaz minden, mert nincs sehol az az éjszaka, nincsenek sehol azok a romok se, de ami van, az van! S valóban itt ez a pályaudvar, ezek a vadonatúj házak is, itt ez a fehér fény és a falak vakító fehérsége is. Én is itt vagyok. Otthon vagyok ebben a városban, mégis gyámoltalanul, az idegen ember tájékozatlanságával botladozom az új utakon, le egészen a Fő utca sarkáig, ahol a Nyitrai nyomorúságos, földszintes kocsmája állt valamikor. Nincs meg már az a kocsma, egy kicsit sajnálom is, mert egy nap a nagydiákok abban avattak legénnyé egy kupica erős szilvórium és néhány pohár felett. Sajnálom azt a visszavonhatatlan pillanatot, diákkorom visszahozhatatlanságát is. Első duhajkodásom emléke mégis felderít, s már egészen otthonos érzéssel tekintek vissza a pályaudvar felé. Mégsem azt a vadonatúj épületet látom, hanem a régi pályaudvart, és annak beépítetlen előtereit, mely ezer és ezer katonaládát, cipelő férfiemberrel telt meg. Kabátjuk hajtókáját fehér-kék-piros kokárdák díszítik, kalapjukat lengedező vörös szalagok. A Fő utca felé tekintek, és ott is száz és száz férfi. Zárt sorokban menetelnek, jönnek gyalog és feldíszített szekereken, ök is teletűzdelve kis kokárdákkal és szélben suhogó vörös szalagokkal. Ma van a mozgósítás napja, és én nem egy negyvenhét éves meglett férfiember vagyok, csak tizénkét éves gimnazista. Látom. Jön az a sok ezer ember. A bevonuló katonák. Kossuth-nótához igazított új szövegeket énekelnek, de ismerős nótákat is: „Gond s az éhség börtönőrünk, sorsunk mostoha. ..“ S megint egy ismerős kemény nótát: „Testvérek, kiállunk, zászlónk vörös, mint a láng..És aztán felharsan az Internacionálé: „Föl, föl, ti rabjai a Földnek.. Egész lényem eltelt, betelt ezzel a hatalmas énekszóval, a menetelő léptek dübörgésével, a szekérzörgéssel, a transzparensekre mázolt jelszavakkal: Ha elesik Prága, elesik Budapest is. És még egy jelszó. Hatalmas hármas kiáltás: Védjük a köztársaságot! Védjük a magyarság jövőjét. Védjük Magyarország függetlenségét ! Özönlenek, egyre özönlenek azok a férfiak. Százan és százan, ezren és ezren. Itt van már az egész megférfiasodott Mátyusföld és Csallóköz. Menetel, dübörög és énekel: „Föl, föl, ti rabjai a földnek...“ Most olyan furcsán érzem magamat. Mintha egyszerre tizenkét éves lennék, meg negyvenen túl meglett ember is. Magamba tekintek, és Szabó István nyugalmazott altábornagy arcát látom. Nem is magamban. Mintha valóságban itt lenne mellettem, de nemcsak az altábornagy, hanem az érsekújvári területi pártbizottság titkára is. Mind a kettő egy személyben, ö is fiatal, meg Idős is egyben, akárcsak én. Nincs itt velem, mégis itt van és azt mondja: — Nézd csak, ez a mi tornóci tüntetésünk eredménye. Ez a sok ezer harcra kész ember. Nem hozzám szól, a meglett emberhez és újságíróhoz, mint Tornócon, a néptüntetés emlékművének leleplezése napján, ahol valóságosan ott volt, mert most nem ott vagyunk, hanem itt, Érsekújvárban. Szól a tizenkét éves gyermekhez és a felnőtt emberhez is. Egyszerre idősen és fiatalon, s újra hallom a hangját: — A területi pártbizottság nevében felkerestük az érsekújvári katonai körzet parancsnokságát. A körzeti parancsnok sírt örömében, hogy a magyar kommunisták nem taktikai meggondolásból, de őszinte elszántságból akarják megvédeni a köztársaságot. Érzem, keM elveszni belőlem az a tizenkét éves gyermek, és a kíváncsiságom is egyre megfontoltabb, idősebb ember kíváncsisága, azért erősen figyelem, mit mond: — Kaptam tőle egy igazolványt, mely feljogosít arra, hogy meglátogassam a Garam és az Ipoly menti katonai erődöket, és ott a helyszínen agitáljak a köztársaság védelméért. Az ő arcából is kiveszőben vannak már azok az egészen fiatalos vonások. Nézem, nézem azt az arcot, egy kicsit furcsállva, egy kicsit kételkedve, s ő azt mondja: — Igen. Igen. Bejártam az egész délvidéket, és azt tapasztaltam, hogy a választási vereség nem volt általános, mert erős németellenes hangulatot váltottunk ki. Látom azt a sok ezer embert. A kisdiák lelkesedésével nézem őket, s ismét az ő arcára tekintek, de még mindig ott rág bennem az a kétely, mert az árulás sokszor ismételt vádja nagyon befészkelte magát felnőtt fülembe és tudatomba, ő pedig folytatja: — A szűkebb szlovenszkói pártvezetés sajnálkozva megállapította, hogy Bratislavában sem sikerült úgy mozgósítani a tömegeket, mint a magyarlakta délvidéken. Tornóc a magyar antifasiszta tömegek seregszemléje volt, és egy bizonyos politikai helyzetben szlovenszkói csúcseredmény. Elnézzük azt a sok ezer embert. Menetelnek és dübörögnek, és a pályaudvar előterében az Internacionálé harsog: Föl, föl ti rabjai a földnek. ,. Elmúlt minden kételyem. Mindkettőnket elfog a lelkesedés. Egészen fiatalos lelkesedés. Szabó István hirtelen felemeli a kezét, és a lobogó, vörös szalagokkal, magyar jelszavakkal díszített szekerekre mutat: — Látod, látod, azok ott a szimőiek, a tardoskeddiek, a sókiak, a tornóciak, a zsigárdiak, a deákiak. Majd a gyalogosok felé mutat: — És ott azok is, mind mátyusföldiek, meg csallóköziek, és mindannyian magyarok. Egy pillanatra elhallgat, aztán ujjongva robban ki belőle a hang: — És ez a mozgósítás! Ez a mozgósítás a mi második seregszemlénk: S aztán? Semmi. Még mindig ott állunk ugyan a Nyitrai kocsmájánál, de a pályaudvar előtere teljesen üres. Igaz, ittott zászlókat lobogtat a szél. A pályaudvar és a Fő utca épületei felett is. Azok a zászlók az autonóm Szlovákiát ünnepük. Rátekintek Szabó Istvánra és megkérdezem tőle. — Hányadika van ma, Szabó elvtárs? — Ma? Ma október hatodika van. 1938. október 6. — mondja szomorúan. Ma egy országos rendelet jelent meg, mely betiltja és törvényen kívül helyezi a kommunista pártot. Nézem azt a fiatal embert. Most már nem altábornagy, csak egy köbölkúti fiatal ember. Egészen fiatal ember. Hirtelen árnyékká foszlik a szemem előtt. Eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. De messziről elérhetetlen messzeségből még mindig az ő hangját hallom: — Igen. Igen. A föld alá vonultunk. Az ő hangja az, és mégsem az ő hangja. Mintha Poszpis József, Ember Vendel, Pálenyík Ferenc, Szalai István, Háber Zoltán, Major István Steiner Gábor, Lőrincz Gyula, Laco Novomesky, Clementis, száz és száz ember hangját ismertem volna fel benne. Állok, csak állok ott a Fő utca sarkán. Szomorúan és elcsüggedve. Már nem vagyok iskolás gyerek, csak meglett, negyvenhét éves ember. Kicsit megfáradt ember is. Elnézem azt a vadonatúj pályaudvart, aztán a pályaudvar előterében épült városnegyedet. Föl, egészen a volt Szent Anna utcáig terjed. Mindez egy kicsit Prágára emlékeztet. Csakhogy Prága nem olyan új, hanem régi, nagyon régi város. És nagyváros. Érzem, ismét elönt az öröm hulláma. Ujjonganék, hogy itt vagyok, de ugyanakkor valami nagy fáradtságot is érzek, mintha mindezt én is építettem volna. Nem újságíró, nem is íróember vagyok, csak megfáradt kőműves. Ennek a furcsa gondolatnak is megörülök, mert a munka fáradtsága valóban örvendező, mélységes érzéssel tölti el az ember szívét. Már egészen megnyugodtam. Megnyugtatott saját életünk, létünk valósága, s akkor azon a helyen, ahol a Nyitrai egykori kocsmája állt, hirtelen újra felbukkan az a hetyke kamasz, aki a vonatban odatelepedett a velem szemközti ülésre. Kócos hajú, vézna, sovány kamasz. Most nem látok cigarettát az ujja között. Nem is vigyorog. Se gúnyosan, se keserűen. Mégis ráförmedek: — Mit akarsz tőlem? Nincs szükségem a te ostoba feloldozásodra. Én... Én a tornóci tüntetőkkel tartottam. Az Internacionálét éneklő magyar bevonulókkal. Rám néz. Tekintetében nincs semmi hetykeség, s mikor megszólal, nagyon tiszta és nagyon barátságos a hangja: — Tudom. Tudom, megőrizted az álmaimat. — Megőriztem, mert egy voltál velem, s én ma is egy vagyok veled. — Igen, mi egyek vagyunk. Ma is egyek vagyunk — mondja és elvesz az áttetsző levegőben, a késő őszi nap fényében. Ott állok egymagám a Fő utca sarkán, egy egészen megújuló város küszöbén. Üjabb öröm hulláma önt el, s azt mondom ennek a városnak, mely diákkorom örömeinek és fájdalmainak bölcsője volt. — Otthon vagyok. Itt is otthon vagyok. 8. Nagyon őszbe fordult már az idő. Maholnap elmúlnak a derűs, szelíd fényben tündöklő napok, és engem ismét tovább szólítanak kötelességeim. Búcsút kell vennem a falutól és ettől a tájtól. Idős, beteg nővéremtől is. Még nem merem neki megmondani, hogy már útra készülődöm, így hát előbb a falutól és a tájtól búcsúzom el. Némán, hangtalanul. Egyetlen szó nélkül köszönök el majd tőle, csak a szemem simogatásával. A falu és a táj megértő. Ugyanolyan szótlanul és hangtalanul veszi tudomásul távozásomat, mégis mintha azt mondaná: eredj, fiam, mert menned kell, ugyanakkor tudom, hogy visszavár — még haló poromban is. A jó barátok, a rokonok és ismerősök mindannyian nagyon hamar múlandó emberek, és minden búcsúzás az elmúlást juttatja eszünkbe. Azért úgy teszek, úgy járok-kelek ebben a világban, mintha sose akarnék távozni, mintha mindörökre itt akarnék maradni. Megreggeliztem, s megyek, mintha a szokásos napi sétára indulnék, nővérem akkor rámtekint, érzem faggató, kérdő a pillantása. Egy kicsit szánakozó is: — Hát, hogy tetszik Érsekújvár? — Tetszik, ami megépült. Az új negyedek, a vadonatúj pályaudvar, az a sok kicsi és nagy üzem. Tetszik az is, ami megmaradt a régi városból. Külön-külön tetszik a régi meg az új is, de együttvéve valahogy furcsa és felemás, — mondom nagyon tárgyilagosan, mert nem akarom felkavarni sem őt, sem magamat, se fájdalmaimmal, se örömeimmel. Megérti ezt a kurta tárgyilagosságot, de látom az arcán, nyugtalanítja, hogy megint megyek, indulok valahová, s ő nem tudja miért és hová. — Szép még az időjárás, — nyugtatom őt ugyanolyan tárgyilagosan. — Kimegyek egy kicsit a Vág töltésére. Ezt is megérti. Mélyebben és pontosabban, mint kívántam volna, mert hirtelen könnyek öntik_ el idős arcát, és beléremeg sírós, elgyötört hangja: — És holnap? Holnap? •• — Hagyjuk a holnapi napot holnapra, — mondom mosolyogva és elmenekülök a búcsúvételt sejtő fájdalma elől. Kint vagyok már az udvaron, a meghervadt virágágyak előtt, elnézem a lombjukat vesztett gyümölcsfákat, s látom szél mozgatja, simogatja tarka ágaikat. Ugyanaz a szél végigsimít az én arcomon is, és fülembe súg: — Fiam! (Folytatjuk)
