A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-01 / 22. szám

jnsíi 1 a nsí i;n:i iIií Válasz „935 61" jeligére A dolgozó nőnek, ha öt vagy több gyermeket nevelt fel, 53 éves korában van öregségi nyug­díjra igénye, amennyiben legalább 25 év alkal­mazási időt tud kimutatni. Ebbe beszámítandó az az idő is, amikor 3 éves korig kiskorú gyer­mekeiről gondoskodott s ezért nem volt alkal­mazásban. A gyermekekről való gondoskodás ideje 3 év terjedelemben csak akkor számítódik be, ha ez a 3 év két gyermeknél nem esik egybe, vagyis ha a két gyermek születése között legalább 3 év telt el. Az ön esetében a helyzet a következő: 6 ledol­gozott éve van, ezenkívül a gyermekekről való gondoskodás címén további 9 évet számítanak be, ez összesen 15 beszámítható év. így még 10 évet kellene ledolgoznia, hogy teljes nyugdíjra legyen igénye. A nyugdíjigény további feltétele az is, hogy az előírt kor elérésekor vagy a szükséges alkaL mazási idő betöltésekor még munkaviszonyban legyen, vagy ennek megszűnésétől ne teljen el két évnél hosszabb idő. S. A. Nővé Zámky-i (érsekújvári) olvasónk az iránt érdeklődik, kinek van igénye és milyen fel­tételek mellett az ifjú házasok kölcsönére. Erre vonatkozólag, mint azt már legutóbb meg­írtuk — a 14/1973. sz. pénzügyminiszteri rende­let tartalmaz határozatokat. A kölcsön nyújtásának feltételeiről az Állami Takarékpénztár fiókintézetei adnak részletes fel­világosítást, ahol a szükséges kérvény-nyomtat­ványokat is kiadják. A kölcsönt azok a fiatal házasok kaphatják, akik 1970. március 31-e után kötöttek házassá­got és a kölcsön felvétele évében még harminc évnél nem idősebbek, s együttes havi átlagjöve­delmük az előző naptári évben nem háladta meg az 5000 koronát. A kölcsönt készpénzben nem fizetik ki. Leg­magasabb összege 30 000 korona. Szövetkezeti la­kás, családi ház szerzésére, valamint lakásbe­rendezés vételére fordítható. Dr. B. G. sík nrvns f 51IISÍI* 96III „Azon vitatkoztunk munkatársaimmal— írja L. K. olvasónk, „vajon helyes-e hibás vagy beteg embereket tornáztatni, ha ez csak kifárasztja őket és amúgy sincs túl sok eredménye. Abban pedig egyenest egyezett a véleményünk, hogy idősebbeknél nem is lenne szabad erőltetni a testmozgást. Mit szól ehhez az orvostudomány és a gyakorlati tapasztalat?" Zsenge kortól késő öregségig nagy jelentősége van a mozgásterápiának és a gyógyító testneve­lésnek, amely a sportorvostan különleges terüle­te. Csak néhány példát sorolhatunk fel, ahol a torna ill. sport eredményesen befolyásolja a testi hibát és a gyógyulást. Lényegesen javítható meg­felelő gyakorlatokkal a lúdtalp. Ugyancsak so­kat lehet segíteni az ún. kerek háton vagy lor­­dózison és a szkoliózison is (a gerincoszlop ágyék­táji nagyívű előrehajlása és a gerinc oldalirá­nyú elferdülése). A helyesen irányított tornajá­­ték és sport a gyermekneurózis gyógyításában játszik nagy szerepet; üdvös hatást fejt ki szelle­mileg elmaradott gyermekek testi-lelki fejleszté­se szempontjából is. Gyermek- és felnőtt korban egyaránt fontos a hormonális jellegű elhízást gyógyszeres és diétás kezelés mellett testtornával is gyógyítani. A gyógyító testnevelésnek megfelelő gyakorla­tai vannak, pl. a helyes és gazdaságos légzés vagy egyes mozgások gazdaságos, kímélő formája elsa­játítására, ami a betegségek hosszú soránál igen fontos. Pl. az izomlazítás, légzésgyakorlat, séta, a manapság nagyon elterjedt ifjúkori magas vér­nyomás gyógykezelésének fontos tartozéka. Egyes fürdőhelyeken pl. Bojnicén, ahol idegrendszeri mozgásszervi betegségeket kezelnek és sérültek utókezelését végzik, nemrég vezették be a reha­bilitáció kiegészítéseképpen az erdőjárást, ami eddig valamennyi betegnél eredményesen mutat­kozott. Az idősebb korosztályhoz tartozó betegek esetében- gyakoriak a belgyógyászati panaszok, amelyekből megfelelő testgyakorlással több is enyhíthető. Ne feledjük, mily súlyos bántalmakat okozhat pl. a huzamos mozdulatlanság, Dr. Szántó György KHlhuri niirsnk AKINEK A LELKE SlR.. Két levéllel kapcsolatban szeretném vélemé­nyemet nyilvánítani, Az egyiket a Hét 1. szá­mában olvashattuk, a másikat a 2. számában. Bizonyos tekintetben mindkét levél figyelemre méltó. Az első levélnek az íróját valahogy meg­értem, de a másikat kevésbé. Samu Katalinnal a sors kegyetlenebbül bánt el, mint a másik le­vélíróval, s mert ez a valóság: a fölháborodása érthető. Kirobbanását gyógyíthatatlan betegségé­nek tulajdonítom. Sajnos, lojálisnak tűnő leve­lében minimális a megértés. Magában véve a „vélt“ igazságnak kimondása, nem biztos, hogy megfelel a valóságnak. Aki felületesen olvasta a levelét, az bizonyára igazat ad neki. Epéskedő levele esetleg K. J.-nek imponál. Csodálkozom, hogy intelligens nő létére irreálisan gondolko­zik. Akár igaza van, akár nincs, egy kicsit más­képpen vélekedhetett volna. Nem tudom, mi in­spirálta e cinikus hangú levélírásra, de az az ér­zésem, hogy az egészségesek iránti ellenszenve. Ha ez igaz, akkor érthető is. Egy gyógyíthatat­lan beteg nehezen tud megérteni egészséges em­bereket. Szerinte, ha egy egészséges ember pa­naszkodik, akkor „nyavalyog“. Tegyük fel, hogy igaza van. De akkor az is tény, hogy aki saját személyét állítja példaképül, betegségére hivat­kozva, elmeséli „sikereit“, arra szintén rá lehet ragasztani az általa használt jelzőt. Hozzátéve esetleg még annyit, hogy: „dicsekedve“. Nem kí­vántam ezzel megsérteni Samu Katalint. Sőt, tisztelem, becsülöm, és kívánok szívből sok si­kert, erőt, egészséget neki a további életében. Hogy nem tudok vele egyetérteni, az más lapra tartozik. Az ő' véleményével ellentétben, nekem az a véleményem, hogy egészséges embereket könnyebben sírba dönthet a bánat, mint gyógyít­hatatlanokat. Tapasztalatból tudjuk, hogy a bete­gek jobban ragaszkodnak az élethez, mint sok egészséges, akit a bánat marcangol. Ez az igaz­ság! Az nem vitás, hogy egyes emberek egyedül szerzik maguknak a bajt, de nem azért, mert baj nélkül képtelenek élni, hanem azért, mert a baj előre nem látható. Ami egyik emberrel megtörtént, az nem valószínű, hogy megtörténik a másikkal. Kötve hiszem, hogy tanácsaink so­kat segítenek azokon, akik azt kérik, de hasz­nára lehet azoknak, akik még nincsenek bajban. Éppen ezért igyekezzünk felvilágosítani a prob­lémákkal küzdőket. Ezzel másokon is segítünk! Leveleimnek java része tulajdonképpen nem is azokhoz szól, akik már benne vannak a bajban, hanem azokhoz, akik még előtte állnak. Gúnyo­lódással vajmi keveset segítünk. Ha csak „pré­dikáció“ szempontjából s nem segítő szándékkal írjuk a levelünket, akkor a papírért is kár. Jó­magam is cinikusnak tűnő leveleket írok, de az én dorgálásaimnak jószándékú céljai vannak. Én az alá nem támasztott vádakat, és az ellentmon­dásokat ostorozom, ezzel szemben Samu Katalin még a lehető valóságot is kigúnyolja. Például az is inkább gúny, mint jótanács, hogy a feleség levélírás helyett várja az urát kedves mosollyal és meleg vacsorával. Ha alkoholista férjre gon­dolt, akkor nincs igaza. Ha „nyújtófát“ írt vol-Adamoviő Árpád felvétele na, egyetértenék vele, de így... Abban is téved, hogy tíz eset közül kilencben ez segít. Az ilyen pozitív állítás azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem ismeri az ittas ember mentalitását. Véleménye arra enged következtetni, hogy talán még nem is beszélt részeg emberrel soha!? Kérdem én Samu Katalint, amikor ezt a javaslatot leírta gondolkozott reálisan? Azt hiszem, hogy nem. Bennem felmerült egy kérdés: „Akinek a lelke sír, mosolyogni hogyan bír“ ? Tény, hogy egy józan életű, de bogaras emberrel szemben jobb, ha a feleség toleráns, de azt, hogy részeg férjét kedves mosollyal és meleg vacsorával várja, ir­reálisnak tartom. Nem hiszem, hogy így csele­kedne, ha történetesen volna egy részeges férje, aki a pénzének java részét a kocsmában hagyná. Ilyen véleménye csak annak lehet, aki ezen a téren teljesen tapasztalatlan... Remélem, hogy Samu Katalin nem fog rám neheztelni!? Egyéb­ként a levele teljes egészében megfelelt volna válasznak arra a Tevéire, amelyet most veszek bonckés alá. A „Szeress, szenvedj és megbocsáss“ levélíró­ját, csak mint édesanyát tudom tisztelni teljes mértékben. Mint feleséget kevésbé. Hogy miért? Aki kíváncsi, az olvassa el még egyszer a leve­lét! Ezt különösen azoknak ajánlom, akiket a bosszú hajt olyan útra, amelyen nem szívesen fognak járni. A szóban forgó levélben annyi az ellentmondás, és a lelketlen megnyilatkozás, hogy azt nem lehet szó nélkül hagyni. Szavamra mon­dom, fáj a szívem, ha egy édesanyát kell el­ítélnem, mégis ezt fogom tenni. A leveléből vett idézettel folytatom. Idézek: „Miért áldozzuk fel mindenünket? Hiszen a férjünk brutális, nem megértő“ stb. Majd így folytatja: „A házassá­gok 90 százalékát ők tapossák szét. Durva lel­­kűek...“ stb., stb. Ezek után következik a humá­nusan kezdő, majd rosszmájúsággal folytató kö­nyörgés, vagyis közmondás: „Szeress, szenvedj és megbocsáss“. Hogy kire értelmezi ezt, az ré­­busz. Ha önmagára céloz ezzel, akkor a „szeress, szenvedj“ találó, de a „és megbocsáss“ mást illet. Az adott esetben a férjet... illetve a legidősebb gyermekének az apját. Ügy gondolom, hogy a közmondás az első gyermekére irányul!? Lehet, hogy tévedek? Azért tételezem ezt fel, mivel nem a gyermek anyja lett elhagyva, hanem az apja. Kérdem én! Tehet-e arról valaki, ha a katonai kötelezettség elszólítja őt attól, akit teherben hagyott? Próbált volna nem menni... Azonkí­vül: gondoskodhatott-e előre arról, hogy a „ha­jadon“ ne maradjon egyedül? Abban senki sem lehet biztos, hogy teherbe ejthet-e egy nőt vagy sem... Miért kellett bosszút állni a szíve alatt érzett gyermekének az apján? Talán kijelentet­te, hogy nem jön vissza? A bosszú olyan fegy­ver, mint a bumeráng, ha nem talál célba, visz­­szaszáll hozzánk. Lehet, hogy a gyermek apja örült e fordulatnak, de a férje aligha. De hadd idézek ismét a levélből: „A férjem tudott a botlásomról, mégis elfogadott,“ stb. (Ezt a gesz­tust bizony illett volna hálával honorálni, ha már a szerelmet eltemette)............ A gyermeke­met magáévá fogadta, s azt mindmáig nem tud­ja, hogy nem ő az apja“. (Hát ez valóban dur­va lelkű ember, nem igaz?) Azt érzi a levél író­ja, hogy hálával tartozik a férjének, de hála helyett éreztette vele az első napon, hogy nem szereti őt. Vajon ha a férje ezt előre sejti, vál­lalta-e volna mindazt amit vállalt?! Szerelmet remélt a nagylelkűségéért, és mit kapott? Sem­mit. Azt az egy önző élettársat, aki megmutatta neki, hogy merre van a kocsma. És még az ilyen asszonyok zúdítják férjükre a valótlan vádakat. Betegségére való tekintettel nem tudom úgy el­ítélni, ahogy megérdemelné... Most pedig rá­világítok az ellentmondásaira. Ezzel akarom be­bizonyítani, hogy jogos a felháborodásom. A le­vélíró valószínűleg nem gondolkodott amikor a levelet írta. Aki igazat ír, az nem gabalyodik be­le a saját hálójába. A már idézett jelzőket: „bru­tális“, „nem megértő“, „durvalelkű“ egyeztes­sük össze a most következőkkel!: „Irigylem, hogy figyelmes, finomlelkű, imádja a gyerme­keket. ök jelentik számára az életet!“ Ugyebár, szép kis ellentmondás? Kérdés, hogy melyik ál­lítást kell elhinnünk?! De hogy még szebb le­gyen az ellentmondás, ismét kénytelen vagyok idézni: „Dolgozni négy gyerektől nem mehettem. Éltünk és rettegtünk, hogy mikor toppan haza az „apu“ és milyen állapotban? Legtöbbször ré­szegen tért haza!“ (Megjegyzés: Egy olyan apu­tól. aki imádja a gyerekeit, akiről mindmáig nem tudja a „kapott“ gyerek, hogy nem ő az apja, attól az aputól nem kell rettegni. Legfeljebb ab­ban az esetben, ha elmebajos. (Az ilyen szeren­csés házasság mellett az sem lenne csoda.) Ha már ennyit idéztem, engedjék meg, hogy még egy ellentmondást idézzek. „Ha jó volt húsz évig így, jó lesz továbbra is...“ NEVELÖS VINCE, KOSlCE 20 hét;

Next

/
Oldalképek
Tartalom