A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-25 / 21. szám
A történelem folyamán különféle nézetek uralkodtak arról, hogy nevelés egyáltalában lehetséges-e? Alakítható-e az ember, és ha igen, milyen mértékben alakítható? E nézetek — különösen azok végleges formájában — szorosan összefüggnek az adott kor társadalmi törekvéseivel és politikai eszméivel. Az a felfogás, hogy az ember alapjában megváltoztathatatlan, erősen kedvezett mindazoknak, akik az uralkodó osztályok felsőbbrendűségét, az elnyomott osztályok kulturális felemelkedésének lehetetlenségét hirdették („az úr úrnak — a paraszt parasztnak született“). Különösen kapóra jött ez a felfogás a fasiszta fajelméletek hirdetőinek: ezzel igazolták a felsőbbrendű és alsóbbrendű fajok létezését. Másrészt azokban az időkben, amikor a társadalmi ellentétek különösen kiéleződtek és az emberek egyre erősebben érezték a társadalmi helyzet igazságtalanságát és az uralkodó osztály romlottságát, egyre több gondolkodóban merült fel az igyekezet, hogy a társadalom bajain jobb neveléssel változtassanak. Így történt ez a XVIII. században, a polgári forradalmakat megelőző időkben. Az angol és a francia felvilágosodás írói közül többen — így különösen Helvétius — a társadalmi helyzet megoldását a neveléstől várták: véleményük szerint az ember lelke születésekor üres lap, amelyre minden írható. A ne-A nevelés lehetősége velés és tanítás szabadsága esetén mindenkiből mindent lehet nevelni. A tudományos kutatás bebizonyította, hogy mindkét végletes álláspont helytelen. A gyermek nagy mértékben alakítható, nevelhető. A pedagógia legnagyobb tudósainak egyike, Comenius úgy vélekedett, hogy ezer gyermek között egy nevelhetetlen, ha akad; hasonló volt a véleménye Pestalozzinak is. A Szovjetunióban Makarenko a gyakorlatban bizonyította be, hogy a legrosszabb körülmények közé került, sokszor már a züllés útjára indult gyermekből is kitűnő embereket lehet nevelni. Emellett kétségtelen, hogy a nevelésnek vannak korlátái. A megszületett gyermek nem „üres lap“, bizonyos hajlamokat, adottságokat hoz a világra. A neveléshez, amely tervszerű ráhatás, egyéb, a gyermek környezetéből kiinduló, nem tervszerű hatások járulnak: ezek néha segítik, sokszor keresztezik a nevelés munkáját. A gyermek az öröklött adottságok és a környezet együttes hatása alatt fejlődik: ezt a fejlődést kell a nevelésnek céltudatosan irányítania. Öröklés, környezeti hatások és a gyermek természetes fejlődése azok az erők, amelyek a nevelés mellett közreműködnek a felnövő ember alakításában. A nevelés ezeket hol felhasználja, hol küzd ellenük; mindenképpen megszabják lehetőségének határait. ÖRÖKLŐDÉS Az öröklött tulajdonságok kérdése nemcsak tudományos viták tárgya, hanem a nevelés mindennapi gyakorlatában is fontos szerepe van. Szülők és hivatásos nevelők munkájuk nehézsége vagy sikertelensége esetén gyakran hivatkoznak az öröklődésre. „A gyermek ügyetlenségét ( lustaságát vagy erőszakosságát) — mondják — örökölte, az ellen nem segít a nevelés.“ Ez az álláspont két szempontból is veszélyes. Egyrészt megbénítja a nevelőt, aki tehetetlennek érzi magát az öröklődés tényével szemben, másrészt bélyeget süt a gyermekre. Az ügyetlennek, lustának kikiáltott gyermek a sokszor hallott vélemény hatása alatt könnyen beletörődik változtathatatlan „természetébe“, kevésbé küzd káros tulajdonságai ellen. Az öröklődés kétségtelen, tudományosan kimutatható tény. Nemcsak közvetlenül, szülőről gyermekre történhet, hanem távolabbi felmenőkről, azaz több nemzedék átugrásával is. Az öröklődés olyan törvényei, amelyekből megállapítható lenne, hogy az mikor következik be és mikor nem, ismeretlenek. A zenei tehetség sokszor öröklődik (a Bach családból több mint 120 zenész került ki), de lehet zeneileg tehetséges szülőknek tehetségtelen, botfülű gyermeke és megfordítva. Lelki sajátosságoknál az öröklődés tényét nem is könnyű megállapítani: nem tudhatjuk, hogy egyes vonásokat a gyermek örökölt-e szüleitől vagy azok az együttélés során utánzásként, a családi légkör hatásaképpen fejlődtek-e ki benne? Szerzett tulajdonságok csak hosszú nemzedékek során öröklődhetnek. Az öröklődés tényét nem szabad a pedagógusnak figyelmen kívül hagynia. Tekintettel kell lennie például az egyik gyermek öröklött alkatából folyó fáradékonyságára, fejlesztenie kell a másik öröklött hajlamát a rajzolásra. Emellett azonban tudnia kell, hogy az átöröklés ténye korántsem sorsdöntő, hanem a környezet és a nevelés által befolyásolható. KÖRNYEZET A gyermeket születésétől kezdve számos, a környezetből kiinduló hatás éri. E hatásoknak csak kisebb részét adják a tudatos, tervszerű hatások, azaz a nevelés. Hat a gyermekre a tágabb értelemben vett lakóhely, annak természeti és kulturális adottságai. Egészen más körülmények között nő fel a falusi és a városi gyermek; ez előbbi közelebb kerül a természethez, szabadabban mozog, más életmódot, élettempót lát maga körül, mint az utóbbi, aki viszont kezdettől fogva többet ismer meg a társadalom kulturális életéből. Igen nagy hatással van a gyermekre az otthon, annak külső rendje, a család légköre, a családban uralkodó nyugalom, kölcsönös bi- t zalom, jóindulat, derűlátás — vagy mindennek az ellenkezője. Erősen befolyásolja a gyermeket , a család felnőtt tagjainak — szülőknek, nagyszülőknek — viselkedése, modora, a mód, ahogy munkájukról, szórakozásaikról beszélgetnek. Ala- 1 kítólag hatnak a gyermekre testvérei; már az is , nagy különbség, hogy hol helyezkedik el a testvérsorban: legidősebb, legkisebb, valahol a középen van a helye. Sok, akárhányszor észrevétlen hatás éri a gyermeket az ismerősök, szomszédok részéről, természetesen, hatnak rá a pajtásai. Hat rá mindaz, amit a szülői házon kívül, utcán, játszótéren tapasztal. Iskolás korától kezdve a hatások megsokasodnak mindazzal, amit — megint csak a céltudatos nevelésen kívül — az írott betű, az olvasmány közvetít. E hatásokat tekintetbe véve megérthetjük Marx tanítását, amely szerint az ember lényege a társadalmi viszonyok összessége. Az ember lényét, személyiségét, jellemét társadalmi és osztályhelyzete határozza meg. Ez a meghatározottság igen lényeges, azonban éppoly kevéssé hat automatikusan, mint az örök- ‘ lőtt adottságok. Még az sem mondható, hogy a városi vagy falusi születés megpecsételné a felnövő ember jellemének és sorsának alakulását. Igen magas kultúrájú tudósok kerültek ki a faluról, viszont nagy lelki érzékenységű írók és művészek a nagyváros nyugtalanabb, természettávolibb légköréből. Nagy társadalmi változások idején is veszélyes volna tehát az emberek megváltozását csupán változott helyzetük hatásától várni. PABLO NERUDA (szül. 1904. VII. 12) — Chilei költő és diplomata. A chilei egyetemen végez- , te tanulmányait. 1927-ben diplomáciai szolgálatba megy. A spanyol polgárháborúban a köztársaságiak mellé áll. 1940—1942 között nagykövet, 1942 — 1948 között szenátor. 1945-től a Chilei Kommunista Párt tagja. 1948 1952-ig emigrációban él Európában. 1959-től a Chilei írószövetség elnöke. 1971-ben nagykövet Franciaországban. 1953-ban megkapta a nemzetközi Lenin-békedíjat és 1971-ben az irodalmi Nobel-dijat. A spanyol nyelvű költészet kimagasló alakja. Kezdetben szimbolista, majd szürrealista. Végül realista vonalon halad. Magyarul megjelent művei: Amerika, Ébredj favágó, A szülök és a szél, Elemi ódák, Száz szerelmes szonett, Óda a Nyomdához, Válogatott versek. KIRÁLY DEZSŐ — A MATESZ-ban Király Dezső a színház nagy „öregje" vagy hogy szeb ben írjam, doenje. Egyben mindenese. Már ami a szerepkört illeti. Hiszen egyformán tudott játszani sikerrel drámát és operettet, tragédiát és burleszket. Húsz éve tagja a társulatnak. Nagy alakításai voltak a „Fösvény" címszerepe, a „Tűzkeresztség" főszerepe, a „Csikós" felejthetetlen Számadója, s az „Ingyenélők" mosolygó öreg ügyvédje. Sok sok magnószalag őrzi rádióbeli szereplését is. Király Dezső filmszínész is. Sok filmben szerepelt az utolsó liz évben. Hogy csak párat említsünk. Ö volt a börtönör a „Tavaszelő" című szlovák filmben, kocsmáros a „Kocsmáros király" cimü Iv produkcióban. De játszott a „Szerelem" cimü filmben Darvas Lilivel és Töröcsik Marival. Fáradhatatlan energiával dolgozik a magyar színjátszásért, s bízunk benne, hogy még sok szép és nagy alakítás fogja fémjelezni színészi karrierjét. fiatalok MARIA ROSSA OLIVER (szül. 1898) - Argentin írónő és politikai tényező. Az Argentin Nőszövetség alelnöknője, tagja a Béke Világtanácsnak. 1952-ben a Béke Világtanács aranyérmével tüntették ki, és 1956-ban megkapta a nemzetközi Lenin-békedijat.
