A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-04 / 18. szám
AZ EMBER SOHASEM NYUGSZIK A következetesen élő emberek életében vannak pillanatok, amiket a visszapillantás, az önmagukkal való számvetés pillanatainak is nevezhetnénk. Mint egy rég látott film, vagy egy ismert regény cselekménye pörög vissza a múlt, váltakozó érzelmeket, izgalmakat váltva ki a történés főhőséből, aki ezúttal egyben az események szemlélője és bírálója is. Otthonában kerestük fel Prstitz Józsefet, a komárnói (komáromi) Steiner Gábor Hajógyár nyugdíj előtt álló mesterét, szakmunkásképző oktatóját, hogy részesei legyünk egy küzdelmekben gazdag élet negyven évének izgalmas felidézésében. A kényelmes, lakályosan berendezett szoba kellemes környezetet nyújt a beszélgetéshez. Munka közben Először is szeretném megkérdezni, mi a2 oka, hogy bár a születési adatok alapján ötvenkilenc éves, a látszat szerint tizenöt évet nyugodtan letagadhatna? — Talán éppen az, hogy az életemben nemigen akad letagadni való. Igyekeztem mindig lelkiismeretesen, okosan élni... — válaszolja. — Hol és hogyan kezdődött az a pálya, amely a proletár negyedből az összkomfortos lakásig és saját autóig vezetett? — Az első világháborúba beleszülettem, a másodikba belenőttem. így az ifjúságom egy nyomorúságos korra esett. 1932-ben szereztem meg a géplakatos segédlevelet, s ettől az időtől kezdve különböző kisiparos műhelyekben dolgoztam, mint a többi hozzám hasonló proletár fiú. Nagyon jellemző arra az időszakra, hogy a műhely tulajdonosok a háború alatt, amikor egyre súlyosabb volt az ellátási helyzet, természetbeni juttatásokért vállalták a javítási munkákat, minket meg értéktelen pengővel fizettek ... Az asztalon fényképek sorakoznak előttünk. Az egyiken Prstitz Józsefet korlát-gyakorlat közben láthatjuk. A kisportolt, napbarnította test huzamos edzésekről árulkodik. — 1943-tól a Munkás Tornaegylet tagja voltam. Az összejöveteleken, mint már az egyesület neve is mutatja, főleg munkásfiatalok vettek részt, s úgy érzem az embereket nemcsak a sportolás öröme, de az a sajátos, őszintébb, emberibb légkör is vonzotta, ami ott körülvett bennünket. A Munkás Tornaegyletben való szereplésem folytatásaként később megszerveztem egy öttagú akrobata csoportot, és lelkiismeretes, kitartó munkával olyan színvonalas műsort dolgoztunk ki, amellyel később bejártuk az egész országot. Mindjárt meg is jegyzem, hogy ennek a tevékenységnek később a felszabadulás után igen nagy hasznát vettem nevelői-pedagógiai munkámban. 1939-ben behívtak katonának, be kellett vonulnom a honvédséghez, és kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1945-ig katonáskodtam. — Milyen fegyvernemnél szolgált? — Az egész katonáskodásom alatt műhelyszolgálatot teljesítettem. Ez természetesen nem a véletlen műve volt.- Mindent elkövettem azért, hogy ne kelljeh fegyverrel a kezemben „valódi“ katonaként embert ölnöm egy olyan ügyért, amelynek az igazságtalanságát minden gondolkodó embernek már akkor látni kellett. Hogy ez sikerült, arra mindmáig büszke vagyok. Miközben ezekről beszél, az arca belső feszültségről árulkodik. Cigarettával kínál, ő maga nem dohányzik. A szavak nyomán valami megváltozik a szobában, néhány másodpercig mindketten hallgatunk. Felesége kávét hoz be, aztán a szobát elárasztó kávéillatban tovább folytatjuk az idő visszaforgatását. — 1952 augusztusában lettem a komáromi hajógyár szakmunkásképző-mestere. Lendülettel fogtam a munkához. — Mit jelentett a változás? Eddig a szakmában élettelen tárgyaknak adott formát, tette hasznossá az önmagában haszontalan nyersanyagot, most élő, gondolkodó és érző lényeket kellett formálnia, irányítania. — Mint már említettem, hajdani sportegyleti tagságom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy közel kerülhettem a gondjaimra bízott fiatalokhoz, hogy megértettem,-«:-nyelvüket, s az övékén szólhattam hozzájuk. Azonkívül önképzésre ösztökélt, megéreztem az értelmes munka örömét. Szerveztem egy gúla-csoportot, amellyel délutánonként az internátus tornatermében gyakoroltunk és figyelemre A mester oktatja a fiatalokat méltó eredményeket értünk el. A komáromi hajógyárban ez idő tájt kezdték el a hajógyártást a Szovjetunió számára. Ekkor több mestertársammal modellező kört szerveztünk, ahol a jövendőbeli szakmunkások elkészítették ezeknek a hajóknak a kicsinyített mását. — Látok itt a fényképek között egy finoman kimunkált, aranyozott vasmacskát, politúrozott lapon, Rajta kis rézlap ezzel a felirattal: „Az odaadó munkáért“. — Ez az első kitüntetésem — mondja Prstitz József —, 1954-ben kaptam a vállalattól. Ifjúsági szocialista brigádokat szerveztünk, a kitűzött cél az volt, hogy a tanuló csoportok átlagos tanulmányi előmenetele a 25 felett maradjon. Ezt évről évre csaknem maradék nélkül sikerült elérnünk. Természetesen ehhez a saját műveltségi szintünket is emelni kellett, és így 1957-ben a .munkám mellett elvégeztem a gépipari technikumot. Aztán 1965-ben másodszor is kitüntettek, most már nem a vállalat keretein belül, hanem állami kitüntetést kaptam. — A pihenés órái hogy telnek? Szép számmal akad lemez a zeneszekrényben ... — A zenét nagyon szeretem, egy időben magam is énekeltem a CSEMADOK dalárdájában. Azonkívül szenvedélyes horgász vagyok, — Milyen érzéssel készül nyugdíjba az ember? — Erre nem tudnék válaszolni, mert én nem készülök. Számomra a „nyugdíj“ kellemetlenül hangzó szó. Eszembe juttatja a koromat, s erre kényes vagyok. Másrészt, nem fedi a valóságot, meri az ember sosem töltheti nyugalomban az idejét, amíg él... FÜLÖP ANTAL A Munkás Tornaegyletnek is aktív tagja volt A gúla-csoporttal
