A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-12 / 2. szám
GÁL SÁNDOR versei CSEPP PILLE LANYKA csepp pille semmi lányka szivemre szállt egy éjszakára sárga hold sugár-testvére jött s eltűnt éj az éjben s hagyott utat messzeséget visszfényét egy árnyék-égnek a volt s a lesz közötti űrben keresem vajon hova is tűnt el csepp pille semmi lányka varázslat volt csillagok tánca FORGÁCSOK 1 füst szél átváltozás néma szavak teste az ég átdöfött szív tántorogva száll a keresztre otthoni lankák szélben fehér hó izzik a hold emlékek felett karácsonyfaként kinyílik áradnak bennem az évek elhagyott ruhák sora otthontalanságom tér lett nem érek haza soha 2 holnap tűnő idő ég szirtek menni a távolság int s csak legyintek föld atavisztikus ábra vagyok a por fia minden sor harc testemből kell kiragyognia összeroppant a tér elsodor folyam-idő lettem jövővé porié múlt mely a mindenségre kinő 3 mondd kihoznál-e égő házból mikor a falak tüzesen sajognak mondd kihoznál-e jeges árból mikor a jégtáblák az égig érnek s mondd elfogadnád-e egy percre is az elfogadhatatlant magadért s értem P. Breier felvétele Szörnyű ez a vasárnap. Bármilyen lázas és olykor jólesőn siető várakozással néz elébe, már kora délután érzi az unott, keserű bizsergést, még a körmei alatt is. A pihenés helyett esettség. tűnődés a „mire jo mindez" boncolgatása marad csak. Áll az ablak előtt és semmihez sincs kedve. Vigasztalásképpen eszébe jut, amit nemrég olvasott valahol' a pszihológusok szerint hétfőn a legrosszabbak a munkateljesítmények, legroszszabb az emberek hangulata. Ezt a rosszul eltöltött szabadnap következményének tartják. Ügy látszik, nemcsak én nem tudom célszerűen eltölteni a várva várt ünnepnapot. Mások is vannak hát, akiknek nem sikerült elintézniük a vasárnapra hagyott elintéznivalókat. Valami kicsúcsosodásféle, majd esés jellemzi az egészet. A hétközben elsietett problémák mellett vasárnap megállunk, elmélkedve boncolgatjuk, kicsontozzuk az ünnepnapi hússal együtt. Mi van és mi nincs? Mi lehetne és mégsincs? S mire megoldódnék a kérdés, ránk köszönt a hétfő. Megintcsak elodázzuk és cipeljük megoldatlan problémáinkat a következő vasárnapig. Lógó állapotban marad újra minden, mint a sebtében szétfejtett ruha, hozzáakasztva aztán a többi elintézetlen dologhoz... Elgondolkozva tépdesni kezdi az ablakpárkányon szomorkodó növények elsatnyult leveleit. Meglepődik. Észreveszi, hogy az egyik növény egyre szuggesztivebben, hogy a kötetlenség és az egyedüllét csak kiszolgáltatja az embert. S éppen ezért tartotta megalázónak, hogy ő sürgessen. Takargatta, szégyellte magányosságát, kiszolgáltatottságát. S Géza nem törődik vele. A filmgyárban dolgozik. Talán azért is pózol egyre jobban. Életstílusához tartozik a nagyképű rohanás meg az elmélázó fejtörés a művészet „rettentő" problémáiról. Csupa sohasemérekrámégennisem. Aztán elmeséli, mint legutóbb is, az utolsó reklámfilm készítése körüli vitát, beszél arról a „földrengető“ problémáról, hogy a mosóporos dobozt a végszó végén vagy valamivel előbb mutassák-e. Géza mindezt „reálisan“ felméri, igazi történelmi alapossággal, a múlt progresszív elemeinek átértékelésével, s a mai modern forradalmi mondanivalók figyelembevételével. Egy egyszerű osztási műveletet azonban nem képes elvégezni. Haragszik, amiért egyre gyakrabban és akaratlanul is gúnyolgatja magában Gézát. Pedig tudja nincs igaza. Géza komolyan veszi munkáját, de mégis mintha túl fontosnak tartané nézeteit — vagy inkább önmagát? Érzi, szeretne ő is olyan lenni, csak nem megy. Hiába akar beletemetkezni ő is a munkájába, amit szeret, de az a bizonyos másvalami már nagyon kellene. A biztonság, család, gyerek. Szinte remegett a türelmetlenségtől a csalódottságtól, amikor így vasárnap esténként becsukódott Géza után az ajtó. Érezte, hogy a férfi így találja elA VASÁRNAPI MEDITÁCIÓ zöld levelei között két kövér bimbócska hajtott ki. Először történt, pedig jó ideje tart virágokat. Tart? Kapta őket valakitől, valahonnan. Érdekes, de egészen jóleső érzés tölti el. Lefújogatja a port a levelekről. Elhatározza, hogy rögtön megöntözi őket, aztán mégis elfelejti. Pedig ott vannak előtte a bimbók, újra meg újra megnézi őket, közben azon töpreng volt-e otthon ilyen a verandán illatozó virágok között. A gyermekkorában nem egyszer megcsodált színek és formák tökéletesen az emlékezetébe vésődtek, s így hamar rájött, hogy anyja virágai közül egyik sem volt ilyen levelű. Ugyan milyen lesz a virága? A jóleső érzést hirtelen támadt és egyre fokozódó türelmetlenség váltotta fel. S most már a legszívesebben szétmorzsolta volna a bimbókat, hogy szétfejtve megnézze, mi is van legbelül. Tudja, uralkodni kell magán. — Istenem! — szakadt fel valahonnan a lelke mélyéről panaszosan, — de jó is lenne egy gyerek — és elönti a nagy elkeseredés. Sokáig áll mozdulatlanul bámulva a szomszédos ház üres balkonjait, majd ellép az ablaktól, s a függönyt már a megszokott fegyelmezett, lassú mozdulattal igazítja helyére. Elgondolkodva, hoszszan és figyelmesen nézi az óráját. Még két és fél óra, amíg Géza megjön. És talán... ki tudja? Mit ki tudja? Jön és elmegy. Géza és dönteni? Néha már szinte semmiben sem hisz, csak a konok remény és büszkeség tartja benne a lelket, hogy legalább látszólag legyen olyan Gézához, mint azelőtt. Igen, hatodik esztendeje, hogy így húzódik az ügyük. Érdekes, amíg a szülei éltek, sohasem gondolt gyerekre, sohasem gondolt a jövőre, akkor sokkal természetesebb volt a viszonya is Gézához. Valahogy sejti azt is, hogy az őszinte gondtalanság akkor jobban hozzákapcsolta a férfit, mint a mostani nehezen megjátszott önállóság és mesterkélt kerülése a házassággal kapcsolatos témáknak. Milyen egyszerűen megoldódott például nővére élete. „Hiába haragszol, Béla fiam, nem jöhetsz velünk. Mit szólnának az emberek. Mindenki tudja, hogy a nyaralónak nincs külön bejárata. Ilyesmiben maradi vagyok!" — Béla idegesen csapta le a poharat: „Akkor megesküszünk, de én Irmával megyek.“ — „Az már a ti dolgotok!“ — és apja vállrándítása egyben beleegyezést jelentett. Két hét múlva megtartották az esküvőt. Hányszor mondogatják az asszony-kolléganők: „Milyen jó, hogy egyedül vagy. Neked nem ronthat el senki semmit, nem szólhatnak bele az életedbe.“ Persze, hogy nem ronthat el senki semmit, de nem is javíthatnak az életén. Ha tudnák, amit csak ő érez és hovatovább fogadhatónak, s hosszútávon tűrhetőnek kapcsolatukat, így ilyen lezáratlanul. „íme egy mai önálló és modern nő lelki problémái.“ — Epés öngúnnyal, hangosan beszél önmagához, mert úgy érzi, hogy lóg és csak lóg már jó ideje a légüres térben. Főleg vasárnaponként, ahelyett, hogy pihenne, hogy felszabadulna, jó érzés töltené el, szinte börtönnek érzi a kiharcolt összkomfortot. Este pedig Géza távozása után sokáig járkál idegesen fel-alá, esetleg hánykolódik ágyában, harcolva rettentő hiányérzetével és valami megfeketedett gyűlöletfélével, amit érezni kezd az utóbbi időben a férfi iránt. Mikor akarja, hogy szüljek? Talán kérjem meg én a kezét? Nevetséges! Harminckét éves és érzi, hogy Géza csak „lefoglalja“ minden komolyabb cél nélkül. Mindig és kizárólag a saját problémáival rakja tele. S újra elfogja az a bizonyos torokfojtogató gyűlölet. Hirtelen eszébe jut, hogy mennyire utálta mindig az álszent, szenvelgő, a csak magukat ámító embereket. S lám most ő sem különbözik tőlük. Elfogadja az elfogadhatatlant, a reménytelen reménykedést. Pedig legokosabb lenne, ha egyszer ajtót sem nyitna Gézának. Mindenesetre valaminek okvetlen történnie kellene már velük ... De ugyan minek? — Te szerencsétlen, te piros diplomás emancipált öregedő mérnöknő! Hát hitted volna, hogy idejutsz...?! — így beszél önmagához kegyetlen öngúnnyal. Hiszen be kellene végre vallania, hogy önámítás az ilyenfajta meditáció. Hiszen koránál fogva egyre értéktelenebb már a férfi számára, Utóba becsülik meg a munkahelyén a tehetségét a szorgalmát, hiába kapott díjat újításáért. A szerelemben viszont kicsi lett, mint egy pincebogár, és így is elfogadja Gézát, mert mi más marad a számára. Hiszen tudnia kell, hogy akár úgy is vehetné, hogy Géza nem létezik, mert ma már csak egy fikció, mert őt, a tehetséges mérnöknőt, emberi értékei ellenére, csak ama bizonyos „biológiai mozzanathoz“ szükséges partnernak tartja. S hogy feleségnek azt a fiatal, butácska titkárnőt választja majd. S még csak annyit sem mer most már kockáztatni, hogy kidobja, mert akkor enynyije sem marad, s mert itt van még a szinte nullával egyenlő „hátha mégis!“ És várja őt minden vasárnap keserűn, gyűlölködve várja így, ilyen reménytelenül is és türelmetlenül, reménykedve a hétfőt, hogy érezze, szükség van rá, hogy beleavatkozhat a dolgok menetébe, várja, nagyon várja munkahelyének jól ismert, fárasztó, de életteli zsongását. Köt 13
