A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-13 / 15. szám

A csejtei várat Nádasdy Ferenc (Pál fia) kivégzése után a királyi kamara 210 ezer aranyért Erdődy Kristófnak, a beckói vár urának adta el. A további évtizedekben többször cserélt gazdát Csejte vára. Előbb Forgách Pál, majd Bercsényi Miklós tulajdonában volt. 1707-ben a császári erők bekerítették, majd elfoglalták. 1708-ban II. Rákóczi Ferenc felkelőivel elűzte onnan a császári seregeket, a varat elfoglalta.

A XVIII. században ismét több gazdája volt a várnak, de karbantartásával senki sem törődött. A vár falai leomlottak, azóta romokban hever.

A csejtei várról is sok rege, legenda maradt fenn a nép ajkán. Az alábbiakban a sok közül az egyik legérdekesebbet ismertetjük.

Egy nyárvégi késő délután, a csejtei vár tövében épült faluba félkezű, öreg obsitos érkezett. Néhány házikó ajtaján bekopogott, mézeskalácsot, kenyeret meg füstölt szalonnát kapott. Amikor már elég élelmet koldult össze, betért a falu öreg kocsmájába. A kemence mellé ült. Nekitámaszkodott meleg falának, fáradt. beteg hátát melegítette. Egy pohárka erős pálinkát kért, lassan, szinte szertartásosan evett, közben a körülötte ülőknek a régi kegyetlen háborúk nagy csatáiról, a híres had-I vezérekről, kapitányokról, tábornokokról mesélt. Amikor befejezte mondókáját, az egyik közelében- ülőtől megkérdezte:

— De hová tűntek a csejtei vár urai...? Az egykori sasfészek romokban hever, senki sem törődik vele? ...

—' Régen eltűntek.. . Az egykori büszke várat kikezdte az idő vasfoga és fel is falja... Már csak a kopár falak meredeznek az ég felé... — válaszolták kérdésére.

— Miért hagyták gazdátlanul büszke otthonukat? Miért mentek világgá a vár egykori urai? — kérdezte az obsitos.

— Ki is maradna az ilyen vár falai között — szólt közbe a kocsmá-1 ros. — Rettegés és utálat fog el ■ mindenkit, aki a vár falai között jár, ha arra gondol, hogy ott Báthory Erzsébet ártatlan szüzeket kínzott, öletett meg és vérükben fürdött, hogy szép legyen. A romhalmazok közé emberek alig járnak, pedig omladozó falai biztosan értékes kincseket rejtegetnek.

— Milyen kincseket... ? A vár urai mindig többet költöttek, amijük volt, csak kőhalmaz van ott.

— Nincs egészen így! — okoskodott a kocsmáros. — A faluban hihetetlen dolgokat rebesgetnek. Nem is olyan régen mesélte itt az egyik juhász, hogy egyszer késő este a vár tövében egy fekete ruhába öltözött asszonnyal találkozott.

Az ismeretlen nő megszólította a juhászt:

„Nézd ott azt a kígyót! A pofájában kulcsot tart... Ha sikerül agyonütnöd, és megszerzed a csillogó kulcsot, töméntelen gazdaság vár rád... A vár pincéjében ezzel a kulccsal szerezheted meg a kincseket.“

— És mit tett a juhász? — kérdezte a rokkant.

— Semmit! Hátat fordított és elment. Félt a kígyótól.

— Hát ilyen gyáva embert már régen nem láttam. Rokkant, nyomorék, beteg ember vagyok, de ha engem ér ez a szerencse, félkezemmel sújtok le a kígyóra, megszerzem a kulcsot s koldustarisznyámat gazdagsággal cserélem fel.

— Te csak beszélsz... Te is félsz a kígyótól — válaszolta gúnyosan a kocsmáros.

— Megmutatom, hogy nem félek! Az éjszakát a vár romjai között töltöm, hátha összetalálkozok én is a

3

fekete ruhába öltözött asszonnyal meg a kígyóval.

A félkezű katona kiitta pálinkáját, gondosan összecsomagolta megmaradt élelmét, tarisznyájába tette, s elköszönt. A nap már nyugovóra tért, amikor a várudvarba érkezett. Fáradtan az egyik tartópillérre ült. Elővette pipáját, megtömte, lassan pipázgatott. Besötétedett. A csillagok már fényesen ragyogtak, a hold kévéje ezüstös sugaraival szórta tele a várudvart, amikor a fekete ruhába öltözött asszony megjelent előtte. Kezében a hold fényében csillogó kígyót tartott: ennek szájában ott volt a csillogó kulcs.

Ez nem lehet más — tűnődött a nyomorék — mint maga Báthory Erzsébet, a vár egykori kegyetlen úrnője. Gondolkozásra azonban nem maradt sok ideje, mert az asszony megszólalt:

— Vedd el a kígyótól a kulcsot, s tiéd a kincs, amit a vár falai őriznek. ..!

A félkezű alaposan végigmustrálta az asszonyt, majd szemügyre vette a kígyót. Bejárta már a fél világot, sok mérgeskígyót látott, tudta, hogy marása pillanatokon belül végez az emberrel. Végtelennek tűnő másodpercekig nézte, figyelte a kígyót, mely idegesen, lecsapásra, marásra készen mereven ellenállt nézésének.

— Félsz a kígyótól? — kérdezte az asszony.

— Nem félek! A kulcsot elveszem tőle! De ráérek. Majd meglátjuk, kinek jobbak az idegei. Percekig, órákig álltam az ellenség tüzében. Nem féltem. Most egy kígyótól féljek.. : ?

A fekete ruhába öltözött asszony közelebb lépett.

— Vedd el a kígyótól a kulcsot, s tiéd a kincs, amit a vár falai őriznek !

A félkezű rokkant is egy lépést tett előre. A kígyó visszahúzta a fejét, olyannyira, hogy csillogó teste félkört írt le, mint az égboltról kacagó hold.

— Most már tennem kell valamit

— gondolta a rokkant —, pirkadatig nem kínlódhatok ezzel a kígyóval, meg a nővel. Még egy lépést tett előre. Fél karjával hirtelen a levegőbe repítette kabátja ujját, mintha azzal akarná hirtelen elvenni a ficánkoló kígyótól a kulcsot. A kígyó szinte villámsebesen kabátja ujjába mart, foga a posztóba akadt. Ugyanabban a pillanatban elkapta a kígyó nyakát és megfojtotta. A csillogó kulcs a kövek közé esett. Hirtelen a kulcs után kapott. Kezét a földön fekvő kőbe ütötte, és felébredt...

A kulcsot hiába kereste, sehol sem találta. Álom volt az egész, a földön csak a pipája hevert...

— Bolondos, kerge álom. Ha valakinek elmondanám, el se hinné...

— mormogta. Kitisztította, majd újra tömte a pipáját, s közben arra gondolt, hogy mégiscsak jó volna kicsit körülnézni a várudvarban és a pincében, hátha talál valamit.

A meredek lépcsőkön óvatosan ballagott lefelé. Egy félig betemetett vasajtóra bukkant. A köveket elhordta, közben egy rozsdás, öreg kulcsot talált. Felvette. Nézegette, majd a zárba tette. Egyszer, kétszer megforgatta. Nagy kattanással felnyílt a zár. A vasajtó keservesen nyikorgóit, amikor minden erejét összeszedve kinyitotta. A pincében mély sötétség fogadta. Visszament a romok közé, majd száraz fűből fáklyát sodort. Meggyújtotta és visszament a pincébe.

A pincefal mellett katonás sorrendben kisebb-nagyobb kőkorsók álltak. Az egyiket felemelte. Üres volt. Megszagolta.

— Valamikor jó bor lehetett benne, sajnos üres. Pedig milyen jó vol-1. Az egykori várpalota díszbejárata

2. A XIII. században ilyen volt az ősi vár (egykori rajz)

3. Csejtei vár

4. A vár üszkös, romos tornyai síremlékként merednek az ég felé

na néhány korty bor. Az ember "újjáéledne tőle — mormogta, s visszatette helyére a korsót.

A pince végén lucfenyőből faragott nehéz asztal állt, mellette padok. Az asztalon olajmécses. Alján még volt egy kis olaj, és kanóc is volt benne. Meggyújtotta. A mécses sisteregve égni kezdett. Az asztalra tette. Akkor vette észre, hogy az asztalon játékkockák hevernek meg némi pénz. Néhány aranyforint és maroknyi ezüsttallér.

— No, itt a kincs! Nekem ez is elég, ha nincsen több — mormogta örömmel, és zsebébe tette a pénzt. A földről is még összeszedett néhány pénzdarabot, majd gondosan bezárta a pince ajtaját és elindult a faluba. Útközben dolmányán fényesre tisztított néhány aranyat. Olyanok voltak, mintha ma kerültek volna ki a pénzverdéből. Csillogtak, ragyogtak. ..

— Alaposan megtréfálöm most a kocsmárost meg a csejteieket — határozta el útközben. A falu határában apró kövekkel tömte meg a tarisznyáját, majd beült ismét az öreg kocsmába.

— Egy icce pálinkát és egy sült csülköt adj, kocsmáros. Éhes és szomjas vagyok — mondotta fölényesen, megtömött tarisznyáját gondosan maga mellé téve.

— Azt elhiszem, hogy éhes és szomjas vagy. De miből fizetsz? Hiszen tegnap alig volt néhány garasod — mondotta a mit sem sejtő kocsmáros.

Az öreg nyomorék obsitos zsebéből egy marék pénzt szedett elő, s egy csillogó-villogó forintot odadobott az asztalra.

— Szegény ember voltam világéletemben, de sosem ettem-ittam hozómra. Itt a pénzed! De most gyorsan hozd az ételt meg az italt, mert meggondolom magam és másik csárdában költőm el a pénzemet!

A kocsmáros hitetlenkedve nézte az öreget.

— Megtaláltad a kincset? Megölted a kígyót? Találkoztál Báthory Erzsébet szellemével?

— Hiszen megmondtam, a várba megyek...' Ott töltöttem az éjszakát, s amint látod, nem hiába...

A hír szinte pillanatok alatt szárnyra kelt. Még meg sem ette a pecsenyét, meg sem itta pálinkáját, a kocsma megtelt kíváncsiakkal.

— Maradt még a kincsből? Vagy mind elvitted? — kérdezték tőle.

— Aki keres, és jó szeme van, az biztosan talál — válaszolta rejtélyesen — majd jót nyújtózott, tarisznyáját, amelyet apró kövekkel tömött meg, erőlködve a nyakába akasztotta, s elindult.

— Isten áldja kendteket — szólt vissza a bámulókra. — De .ha kendtek is találnak a kincsből, kendtek se vigyék el mindet, mert ha ez elfogy — mutatott a tarisznyájára — visszajövök.

A kíváncsiskodók a falu végéig kísérték. Szótlanul ballagtak mellette, a rokkant sem szólt. Amikor ismét eevedül maradt, kiszórta tarisznyájából a köveket, s jókedvűen folytatta az útját.

És a csejteiek azóta is hiába keresik a vár rejtett kincseit, sehol sem találják...