A Hét 1973/1 (18. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-06 / 14. szám

14.

Nézem, csodálom azt az üllőt és az üllőn heverő hatalmas kalapácsot. Végül a szerszámokkal borított munkapadra téved a szemem. A sok szerszám között egy kitompult, csorba sarló hever. Titokban szégyenkezem oktalan ácsorgásom miatt, s szeretnék valami homályos értelmet adni neki. Fogom a sarlót és keresztbe teszem az üllőn heverő kalapácson. Nagyon ösztönös cselekedet ez, melyről még nem tudom, van-e valami értelme, s azt sem tudatosítom magamban, hogy falum lelkisége sugallta értelemkereső ösztönömnek.

Rozsdás az a sarló, az éle csorba, tompa. Fekete és olajos a kalapács nyele; a rozsdától, a tűztől és az olajtól megfeketedett a kalapács feje is. Csúnya és mindennapi kopott szerszámok, de ahogy így egymáson keresztül hevernek ott az üllőn, kifényesednek a kis ablakon behulló napsugárban, s már fényes és egészen ünnepi szerszámok. Nem is szerszámok, hanem valami egészen mást jelentenek. Nézem, örvendő, táguló szemmel nézem őket, s elkiáltom magam: — Sarló és kalapács!

Abban a pillanatban tudom, hogy valami egészen tilalmas dolgot ejtettem ki a számon, s megértem, hogy a kezem ösztönös mozdulatai is vétkeztek valami tilalom ellen, mely harmincnyolc óta uralkodott el a köztudatban, s óvatos magatartásra kényszeríti falum szegényeit. Állok a kovácsműhely ajtajában, egyre nézem az üllőt, a sarlót és a kalapácsot, valami ágaskodó büszkeség fog el, hogy templomkerülő ácsorgásom, mely eleinte szégyenérzetet keltett bennem, ilyen tilalmas értelmet nyert, s még egyszer azt mondom:

— Sarló és kalapács.

Akkor valaki a vállamra teszi a kezét, majd a másik kezét is: a másik vállamra, megragad és maga felé fordít, erősen a szemembe néz, s ő is azt mondja:

— Sarló és kalapács.

Én is a szemébe nézek és látom, hogy a kovács, Juszka Gyula bácsi. Sápadt az arca, mert mindig a sötét műhelyben tölti idejét, de ugyanakkor fekete is, mert megperzselte a tűz; a füst és a korom mélyen ráncaiba ette magát, de a szemöldöke, a haja is, egészen fehér. Mikor kiejtette a szerszámok elnevezését jelentő szavakat, volt a hangjában valami csodálkozó, jóleső érzés, de ugyanakkor valami kételkedő, bizalmatlan gyanakvás is.

A szemébe nézek, s látom, két mély fekete kút a szeme. Tele van valami sötét borzadozással, s az üllő, a kalapács és a sarló a műhely feketesége is, benne tükröződik, ugyanakkor van benne valami férfias gyengédség, szomorúság és egészen atyai jóság, mindez mégis kemény, mint az üllője, és a szerszámai. Még mindig a vállamon nyugszik a keze, szemembe tekint és azt mondja:

— Na, kölyök, voltál-e már a templomban?

Aznap még nem voltam a templomban. Elmulasztottam a kismisét, mert itt őgyelegtem a műhely körül. Most ismét elfog magam előtt is titkolt szégyenérzetem, s az igazat mondom, kicsit röstelkedve, kicsit büszkén, de mégis lehajtott fejjel, az igazat mondom, mert így illik:

— Nem voltam, Gyula bácsi.

— Akkor hát gyere. Elmegyünk a nagymisére.

S megyünk, ö sötét ünneplő ruhában, én is egészen ünneplőben^ mert vasárnap van. Ballagunk a poros úton, a fényes nyári nap alatt. Vasárnap van és mindketten ünneplő ruhában vagyunk. Nézem a poros utat, a roskadó vályogházakat, a szalmatetőket és a nádtetőket, a töredező, korhadt léckerítéseket és palánkokat, s megszomorodva veszem tudomásul, hogy ünnepi öltözékünk, vasárnapra hangolt állapotunk is éppen ilyen szegényes. Valóban ünnepi hangulatot a nyári nap sugárözöne varázsol körénk. Megragyogtatja a szegényes, apró ablakokat. Még a korhadt léckerítések és palánkok szürkére fakult itt-ott elfeketedett deszkái is valami aranyló színezetet nyernek ebben a nyári sugárözönben.

Fénylik az utcán heverő kő és kavics, még az utcai por szürkesége is kifényesedik, s ott, ahol homokkal szórták meg a máskor leázott és csatakos gyalogjárót, most a csillámpala ezüstös apró felületei verik viszsza az égbolton ágaskodó nap kicsinyített mását. Így hát sok száz apró és kicsinyített nap felett lépkedünk el, míg fejünk felett az óriás nap szárnyal. És látom, Gyula bácsi arca is fénylik, fénylik a szeme is, ősz haja is, de a homloka a legfényesebb, mintha a napot hordozná egyenes és ágaskodó homlokán.

Szótlanul elnézem őt, és akkor azt gondolom, hogy én is a napot hordozom a homlokomon. Hirtelen a mesék napot hordozó táltos paripája jut eszembe, és vidám, nyerítő nagy kedvem támad. Érzem, hogy erős vagyok, és fiatal, és növök, növök, ha akarom, a fényes égboltig növök, magasabbra, mint a fák, és magasabbra, mint a téglagyár kéménye.

Ilyen áradó kedvem támadt, s mikor már egészen eláradtam az égbolt és a föld között, Gyula bácsi, a kovács, hirtelen rám veti a szemét. Bizalmatlan nagy árnyékok ülnek a szemében és az arcán is. A szeme körül is. A homloka ráncokba futott és letűnt,róla a nap fénye, kialudt, mintha hirtelen eloltotta volna a nyári szél fuvallata. Rám meredt az a sötét szempár ott az utca közepén, a hangjában, melyben sokszor valóban jóság és atyai szelídség simogatott, csak a felnőtt ember furcsa, számomra érthetetlen bizalmatlansága árad felépi:

— Na, 'fiam, hát tanulsz. Tanulsz?

Nagyon elkedvetlenedtem a kérdéstől, a benne érzett bizalmatlanságtól is. Azt sem értem, miért tereli figyelmemet ilyen szép nyári napon a tanulásra és az iskolára. Ügy érzem, az én homlokomon is kialszik a mindent lebíró nap fénye. Áradó kedvem is hirtelen a mellembe szorul, most már nem kifelé árad, hanem befelé, és elszorítja a szívemet. Kedvetlenül és tompán mondom, nem is Gyula bácsinak, csak úgy magam elé:

— Tanulok,

— És jól tanulsz? — kérdi ismét, és megint ugyanazt a bizalmatlanságot érzen-f a hangjában, mely egyre mélyül, és mélyül. Eleinte csak egy kis árok, aztán egyre szélesebb és mélyebb árok, majd fekete mély szakadék lesz belőle. S ott állunk annak

a szakadéknak két partján. 0 a túlsó parton, én az innenső parton. Letekintek a földre, az agyontaposott poros utca földjére, és látom, hogy nincs közöttünk semmilyen árok, se szakadék, csak az utca földje hasal a talpunk alatt, és az nem hogy elválaszt, de összeköt bennünket. Akkor fölpillantok és látom, hogy az a szakadék ott tátong az ő szemében. Az a feketeség az. mely a műhely sötétségében árasztotta el őt. Ott van a szemében, egyre árad és mélyül, s meg kell állnom, hogy bele ne szédüljek. Megállók és az mondom, megint tompán és kedvtelenül, nem is a kovácsnak, csak úgy magam elé:

— Jól tanulok.

— És tudod-e, hogy aki tanul, az mind úrnak tanul — mondja a kovács, ő is tompán és kedvetlenül, hogy az a szakadék is eltűnik hirtelen a szeme mélyéből. Most a szeméből is csak tompa kedvetlenség árad. Nem is tompaság és kedvetlenség az már, csak közömbösség, s ez olyan, mint egy fal, ami jobban elválaszt tőle minden ároknál és szakadéknál, mert egyre magasabbra ágaskodik. Már csaknem eltakar bennünket egymás szeme elől.

Nézem ezt a falat és azt mondom

magamban, át kell ugornom rajta. De a fal egyre növekedik, s elfog a félelem, hogy nem bírom átugorni. Most mintha már nem is a kovács ballagna ott a fal túlsó oldalán, hanem apám, aki nem kovács, hanem kertész. Az a kovács, vagy az a kertész az én apám és én a fia vagyok, mégis közénk ágaskodik az a fal. Kiáltani szeretnék: Apám! Apám! S hiába akarok átkiáltani azon a falon. A torkom elszorul, és egyetlen hangot sem ad. Már egészen egyedül érzem magamat a fal árnyékában, mintha már apám se lenne. Akkor indulat fog el és azt mondom magamban, le kell döntenem azt a falat. Csakhogy azt nem lehet ledönteni sem indulattal, sem erővel. Szerszámmal se. Csak igazsággal és őszinteséggel. S mintha nem is a kovácsnak, hanem apámnak mondanám:

— Nem leszek úr. Nem is akarok úr lenni, mert nincs hozzá semmi képességem.

A kovács rám néz. De még mindig kérdő és bizalmatlan a tekintete, s én nem tu<|bk védekezni e bizalmatlanság ellen, őszintén, s úgy érzem, eléggé ostobán is, azt mondom:

— Csak tanulni akarok.

A kovács szája szögletén enyhe, mégis gyanakvó mosoly jelenik meg. Van benne valami fanyar keserűség, talán gunyorös is.

— Hát mondd meg nekem, fiú, tetszik neked az a sarló és kalapács?

— Tetszik — mondom. — Azért tettem oda az üllőre.

— És miért tetszik?

— Mert mind a kettő jóravaló szerszám.

— Csak azért?

— Mert nem lehet meglenni nélkülük. Sem a kertben, sem a kovácsműhelyben.

A kovács megint rám néz, és látom, hogy már kevésbé kérdő és bizalmatlan kifejezés ül a szeme mélyén. Arca is megenyhült. A homloka is derűsebb már. Azért még mindig faggató kérdéssel mélyül el bennem, mintha nem is kérdezne, hanem belém nyúlna, mélyen a mellembe, s még mélyebbre, egészen a vesémig:

— Szóval, sem a kertben, sem a kovácsműhelyben ?

— Sem a kertben, sem a kovácsműhelyben, sem a mezőn — mondom, mintha valami nagy igazságot mondanék, de belül érzem, hogy ez nem a teljes igazság, s azért még azt mondom:

— Sehol. Az életben sem.

A kovács megint rám néz, s mikor visszatekintek az arcába, látom, hogy már nincs közöttünk az a fal, mintha ott sem lett volna. Már megint süt a nap. A kovács itt lépked mellettem. Erősen érzem, hogy jelen van, nem csak mellettem és nem csak önmagában, de bennem is, és minden dologban, mely körülvesz bennünket.

Süt, süt a nap, és megint eszembe jut a mesék napot hordozó táltos paripája. Újra nyerítő nagy kedvem támad. Érzem, erős vagyok, és fiatal, s egyre növekedem. Ha akarok, a fényes égboltig növök, magasabbra, mint a fák koronája és a téglagyár kéménye. Növök is és áradok, s mikor egészen eláradtam már az égbolt és a föld között, újra a kovács biztató, de nagyon józan hangja térít magamhoz:

— Akkor hát tanulj, fiú, mert okos ember is kell. És tanuld el az élet mesterségét is, mint én az én mesterségemet, mert anélkül nem lehet meg az ember.

Most már nem ujjongok, nem áradok, csak ballagok az idős kovácsember mellett, első hosszúnadrágos ruhámban, s bármennyire kamasz vagyok, mégis meglett embernek érzem magam. Előre örvendezek, hogy Gyula bácsi a mai napon fölnőtté is avat a férfiak társaságában ott a templom előtt. Mert a felvégiek nem térnek be a misére. Egész idő alatt ott álldogálnak a templom árnyékában, s ott beszélik meg a napi és a heti eseményeket. Olykor egész komoly dolgokról tárgyalnak, máskor csak eltereferélnek a komolynak látszó semmiről, vagy a délutáni futballmérkőzés lehetőségeit latolgatják.

Már egész közel értünk a templomhoz, de alig látok előtte egy-két embert, és közülük egy sem olyan, akivel Gyula bácsi szívesen beszédbe eredne. Mégis azt remélem, megállunk ott a férfiak szokásos gyülekezőhelyén^ hátha jön valaki, aki komoly emberszámba vehető. Szeretnék itt maradni Gyula bácsival, hogy igazolást nyerjen férfi voltom.

Gyula bácsi nem áll meg a templom előtt.

Kézen fog és szótlanul a temető felé vezet. Aztán a kezem is kicsúszik érdes ujjai közül, s előre indul a templom árnyékában a fejfák és sírkövek sűrűjébe. Én utánabotladozok a füvek, virágok és a sírok között, míg elérjük a temető szélét, ahol az orgonabokrok szegélye és egy fűbe taposott út választja el a temetőt egy jól ápolt dinnyeföldtől.

Csaknem az orgonabokrok alján, ott ágaskodik egy fekete, kicsi fejfa, ott domborul egy füvekkel és kardvirággal benőtt sírdomb. Ez a fejfa és az a sírdomb állít meg bennünket.

(Folytatjuk)